A nyugat-európai villámháború 1940. június 22-én Franciaország fegyverletételével ért véget.
Adolf Hitler győzelme teljes volt;
a május 10-én indult és alig másfél hónap alatt befejeződött hadművelet eredményeként Németország legyőzte és megszállta Hollandiát, Belgiumot, Dániát és Luxemburgot, valamint térdre kényszerítette legnagyobb riválisát, Franciaországot is.
A győzelem eufórikus óráiban a Führernek még a franciák megalázására is kiterjedt a figyelme; a francia fegyverszüneti delegációval ugyanabban a vasúti kocsiban íratta alá a kapitulációs okmányt, amelyben 22 évvel korábban a német küldöttséggel a franciák.
A brit oroszlán azonban még nem adta meg magát.
1940 május 20-án amikor Ewald Kleist tábornok páncélosai Abeville-nél kitörtek a La Manche csatornához, és elvágták a csatorna partjára szorult brit expedíciós hadsereget valamint francia szövetségeseit, úgy tűnt,hogy megpecsételődött az ellenség sorsa.
Adolf Hitler azonban - tábornokai erélyes tiltakozását figyelmen kívül hagyva - május 24-én leállította a brit haderőt közvetlenül fenyegető német páncélos ékeket.
A brit hadvezetés a nem remélt átmeneti fegyvernyugvást a Dunkerque mellett katlanba szorult brit expedíciós haderő kimentésére használta fel,
a legendás „Dynamo” művelet keretein belül. ( A csatorna túloldaláról a haditengerészet egységein kívül mindenféle civil vízi járművet, köztük ósdi lapátkerekes gőzösöket, luxusjachtokat és halászcsónakokat is a francia partokhoz irányítottak, hogy vegyenek részt az evakuálásban.)
Amikor Hitler május 28-án ismét utasítást adott a hadművelet folytatására már elkésett; addigra ugyanis az angolok hallatlan erőfeszítések árán, a brit expedíciós haderő 330 000 katonáját sikeresen a túlpartra hajózták.
A brit fegyveres erőket az eredményes mentőakció ellenére is hatalmas anyagi veszteség érte,
mivel katonáikat csak a nehézfegyverzet hátrahagyása árán tudták kimenteni.
Ha ekkor a németek átkelnek a csatornán, Angliának nem lett volna semmilyen azonnal bevethető szárazföldi hadereje a Wehrmachttal szemben.
Jöhettek volna egyből, de mégis megálltak!”
– fejezet ki értetlenségét Sir Bertram Ramsay tengernagy, a brit csapatok evakuálásáért felelős parancsnok.
A nyugati hadjárat elsöprő sikere még magát a Führert is meglepte.
Franciaország gyors összeomlása után azonnal felvetődött a hogyan tovább kérdése.
Hitlernek az volt a meggyőződése, hogy Franciaország bukása után az angolok is belátják majd a harcok folytatásának értelmetlenségét, és békét fognak kötni Németországgal.
Ezért sem a Wehrmacht, sem pedig a német haditengerészet, a Kriegsmarine nem rendelkezett részletes partraszállási hadműveleti tervvel,
csak az 1940 tavaszán nagy vonalakban kidolgozott Seelöwe (Oroszlánfóka) terv állt a katonai stratégák rendelkezésére.
Hitler július eleji, a berlini Sporthalléban elmondott nagy „békebeszéde” azonban süket fülekre talált a csatorna túlpartján.
A brit háborús kabinet élén Neville Chamberlint májusban váltó Winston Churchill az alsóházban tartott beszédében válaszul kijelentette:
Harcolunk a tengerpartokon, a kikötőkben, a mezőkön és a városok utcáin, és harcolunk a dombok között és a hegyekben.
Soha sem adjuk meg magunkat, és ha, amit egy percig sem hiszünk, a sziget vagy annak nagy része le lenne igázva, akkor birodalmunk tengeren túli részein a brit hajóhad segítségével folytatják a harcot.”
Az angol makacskodásra válaszul, Hitler utasítást adott az Oroszlánfóka hadműveleti terv, az angliai partraszállás végrehajtására.
Az invázió kezdő időpontját szeptember 15-re tűzte ki.
Attól függetlenül, hogy Anglia 1940 nyarán nem rendelkezett akkora szárazföldi haderővel, amely a győzelem reményében vehette volna fel a küzdelmet a Wehrmacht erőivel, a csatornán történő átkelés több mint rázós feladat elé állította a német stratégákat.
A terv szerint vagy alkonyatkor, vagy hajnalban légi szállítású deszant alakulatok szállják meg Dover és Brighton térségét, hogy biztosítsák a kora reggeli órákban megérkező XVI. és IX. hadseregek mintegy 9 hadosztályra rúgó főerőinek partraszállását.
1940 júliusában azonban a Kriegsmarine még nem rendelkezett megfelelő számú partra szállító eszközzel,
és az aggályoskodó Erich Raeder vezértengernagy, a haditengerészet főparancsnoka kijelentette, hogy a Royal Navy jelentős túlereje miatt a partraszállás sikerének elengedhetetlen feltétele a teljes légi fölény biztosítása a La Manche csatorna felett.
A hadtörténelembe csak angliai légi csataként bevonult hadművelet eredeti célja a német partraszállást biztosító teljes légi fölény kivívása lett volna.
A Luftwaffe, a német légierő Franciaországba, a csatorna partvidékére telepített osztályai már július 10-től megkezdték a rendszeres berepüléseket. Az első hetekben a csatornát átszelő konvojok, a Dover környéki radarállomások, és a délkelet-angliai kikötők alkották a német légierő legfontosabb célpontjait.
A Junkers Ju-87 Stuka típusú zuhanóbombázókat, illetve a kétmotoros Heinkel He-111 közepes bombázókat kísérő német vadászok jelentős számbeli fölénye miatt, az angol vadászok kezdetben alig-alig tudták megzavarni ezeket a támadásokat.
A La Manche csatornán közlekedő konvojokban olyan súlyos károkat okoztak a bombázások, hogy
a brit Admiralitás kénytelen volt átmenetileg felfüggeszteni a hajóforgalmat.
Ezek a német légi hadműveletek azonban csak puhatolódzó bevetések voltak; az átfogó légi offenzíva 1940. augusztus 13-án az „Adler Tag”-gal (Sas nap) vette kezdetét. Az Albert Kesslering tábornok parancsnoksága alatt álló 2., illetve Hugo Sperle tábornagy vezényelte 3. légiflották fő feladata a Brit Királyi Légierő (Royal Air Force, RAF) erejének felőrlése volt.
Ennek jegyében tömeges bombatámadásokat intéztek a délkelet és közép-angliai légi bázisok ellen. Stratégiailag a német terv helyes volt, hiszen a brit vadászerők kiiktatásával megszerezhették volna a partraszállás sikeréhez nélkülözhetetlen légi fölényt.
Augusztus végére a RAF súlyos válságba került; a szakadatlan német bombatámadások következtében a délkelet-angliai bázisok jelentős része romokban állt,
és egyre több távoli füves szükségrepülőteret kellett igénybe venni,
ami jelentősen megnehezítette a műszaki kiszolgálást. Még súlyosabb gondot okozott, hogy a csatorna felett folyó felőrlő légi harcokban a RAF túl sok pilótát vesztett.
A kezdeti sikereken felbuzdulva Herman Göring birodalmi marsall, a Luftwaffe főnöke elrendelte az éjszakai bombázásokat abból a célból, hogy pillanatnyi nyugta se lehessen az angoloknak. Az augusztus 24-i éjszakai bevetés során az egyik He-111 bombázó személyzete navigációs tévedés miatt, London egyik lakókerülete felett oldotta ki a bombáit.
A csak jelentéktelen károkat okozó bombavetés azonban alapjaiban megváltoztatta az angliai légi csata menetét.
A Londonra hullott német bombákra válaszul a RAF augusztus 25-ről 26-ra virradó éjszaka Berlint bombázta.
A bombázás itt sem okozott jelentős károkat, de a végletekig feldühítette Adolf Hitlert,
és megszégyenítette a Luftwaffe handabandázó főnökét Herman Göringet, aki még korábban nagyhangon kijelentette, ha Berlinre akár egyetlen bomba is hullana: „Onnantól fogva a nevem legyen Meier!”
Hitler – teljesen tévesen – úgy értékelte, hogy az angliai repülőterek addigi bombázása nem járt semmilyen kézzelfogható eredménnyel, és ezért meg kell változtatni a légi hadművelet irányát. Ezért a Luftwaffe vezérkarának véleményét figyelmen kívül hagyva elrendelte London, és a polgári célpontok bombázását, hogy így torolja meg a Berlin elleni brit légitámadást.
Másrészt úgy vélte, hogy Anglia sokkal hamarabb összeomlik, ha a civil lakosság megtörik városaik bombázása miatt.
(Hugh Dowding légi marsall visszaemlékezéséből tudjuk, hogy amikor Hitler megváltoztatta a német légitámadások stratégiai célját, a RAF vadászerőit már csak néhány nap választotta el a teljes összeomlástól.)
A London elleni első megtorló támadásra szeptember 7-én szálltak fel a Luftwaffe bombázókötelékei. Az elkövetkező napokban, hetekben egészen október elejéig - folyamatosan támadták a brit fővárost. Noha a német bombatámadások mintegy 40 000 civil áldozatot követelték, a németek nem érték el egyik céljukat sem.
Azzal, hogy abbahagyták a repülőterek bombázását, lélegzetvételhez juttatták a királyi légierőt, amely ennek köszönhetően rövid idő alatt összeszedte magát, és
egyre eredményesebben szállt szembe a berepülő német kötelékekkel.
London bombázásával nem lehetett kivívni a német légi fölényt; Hitler szeptember 17-én bizonytalan időre kénytelen volt elhalasztani az Oroszlánfóka- hadműveletet.
A London elleni bosszú egyszer és mindenkorra meghiúsította a brit légtér feletti légi fölény kiharcolásának, és ezzel az angliai partraszállás sikerének esélyét. Noha Hitler hivatalosan soha nem törölte az Oroszlánfóka-hadműveletet, de 1940 novemberében már a távoli orosz sztyeppéken jártak a gondolatai.