Fölrobbant az atombomba hasadóanyaga egy amerikai tudós kezében

Anatolij Petrovics Bugorszkij az egyetlen ember, akinek eltalálta a fejét egy protonsugár, és még mindig életben van. A tudós a Szinkrotron U-70 nevű részecskegyorsító mellett dolgozott a szovjet protvinói fizikai kutatóintézetben, és a doktori disszertációjára készült. 1978. július 13-án behajolt a berendezésbe, hogy kicseréljen egy alkatrészt. A protonágyút nem kapcsolták le a biztonsági berendezések, így Bugorszkij fejét tulajdonképpen átszúrta egy felfoghatatlan energiájú nukleáris sugár. Cikkünkben elvileg halálos atombalesetek túlélőit mutatjuk be.

Mi a részecskegyorsító? 

Olvasóink minden bizonnyal hallottak már a részecskegyorsítókról, ha máskor nem, talán amikor néhány éve felfedezték a Higgs-bozon nevű új, elemi részecskét a svájci Nagy Hadronütköztetőben. 

A közös európai fizikai kutatóintézet, a CERN a világ legnagyobb laboratóriuma, itt található a hadronütköztető
Fotó: CERN

Az első részecskegyorsítót majdnem 100 éve, még 1927-ben építette meg az amerikai Ernest Lawrence, aki később a Manhattan-terv, az amerikai atombomba kifejlesztésének egyik fontos szereplője lett. A részecskegyorsítók olyan berendezések, amelyek elektromosan töltött részecskéket gyorsítanak fel óriási energiára, elektromos mező segítségével. Ilyen gyorsító volt kicsiben tulajdonképpen a régebbi tévék képcsöve is. Természetesen ott nem volt szó olyan energiáról, amely egy magfizikai, nukleáris kutatóintézetben előidézhető, ezért nem is fenyegetett sugárfertőzéssel.  

A szovjet tudományos városok

Egy szovjet tudományos város alapkőletétele az 1950-es években
Fotó: Sputnik Globe

A Szovjetunióban hatvan ún. naukográdot, azaz tudomány várost hozták létre a hidegháború idején, az 1980-as évekig. (Azóta már csak kilenc ilyen város működik Oroszországban.) A naukográdokat jellemzően egy-egy nagyváros közelében építették fel. Volt, ahol atomtölteteket vagy rakétákat fejlesztettek, és nem is szerepeltek semmilyen térképen. Ilyen volt pl. a Cseljabinszk-65 nevű település, ahol a hírhedt Majak atomkombinát működik ma is. 

A cseljabinszki Majak atomfegyvergyár
Fotó: Wikipedia

Más helyeket, ahol a „békés atomprogram” jegyében szintén nukleáris kutatás folyt, különös módon néha nyílt városnak neveztek, de persze ezek is zárt közösségek voltak. Külföldi ide nem tehette be a lábát, az itt lakók pedig csak engedéllyel hagyhatták el a várost, és megfigyelte, illetve lehallgatta őket a KGB. 

Novoszibirszk is zárt, tudományos város volt a szovjet időkben, ez volt az atomfegyver-fejlesztés szibériai központja
Fotó: Будан Виктор, Поляков Анатолий / Russia Beyond

A bezártságért és a titkosszolgálati vegzálásért cserébe a naukográdok lakói furcsa belső szabadságot és az átlagnál messze jobb életszínvonalat kaptak. A tudományos településeket igyekeztek emberhez méltó módon megtervezni ás felépíteni, és mivel jellemzően erdőkbe telepítették ezeket, eleve adott volt a természet közelsége, szemben a szovjet nagyvárosok falanszteri lakótelepeinek fullasztó mivoltával . Az itteni fizetések jóval magasabbak voltak a megszokottnál, az ide beosztott kutatók pedig azonnal önálló lakást kaptak, még a doktoranduszok is, akik máshol csak kollégiumokban lakhattak volna, gyakran többekkel osztozva egy szobán. 

Novoszibirszki idill a hidegháború idején: a tudományos városok lakói a bezártság ellenére kiváltságos életet éltek
Fotó: А. Зубцов / Russia Beyond

Az itteniek olyan művészeket is meghívhattak, akik ideológiailag megbízhatatlannak számítottak, és olyan kiállításokat is szervezhettek, amelyeken „dekadens”, modern alkotásokat mutattak be. Nem véletlen, hogy a szovjet átlagemberek irigyelték a zárt városok lakóit. 

A naukográdok légköre hihetetlen hatékonynak bizonyult, a tudósok értékelték a kiváltságokat és jobb életminőséget. Az itteni kutatóintézetek lehetővé tették, hogy a Szovjetunió mindvégig a világ vezető intellektuális hatalmai közé számítson. Ezt egyebek mellett az is bizonyította, hogy az 1970-es években a világ legtöbb mérnöki és tudományos szabadalmát szovjet tudósok jegyezték. 

A következő, orosz nyelvű archív film a szovjet atomprogram polgári részét mutatja be. 

A protvinói kutatóközpont

Szovjet magfizikai kutatóintézet
Fotó: Reddit

A neves Nagy Energiájú Fizikai Kutatóintézetet 1963-ban alapították az egyik legújabb naukográdban, Protvinóban. A 40 ezer lakosú tudományos város az 1941-es moszkvai csata helyszínén épült, ezért a tudósok gyerekei gyakran vittek haza az erdőben talált sisakokat és lőszereket, a munkások pedig sok emberi maradvánnyal találkoztak az infrastruktúra kiépítésekor. Az itteni részecskegyorsítót 1967-ben helyezték üzembe, és a következő évben meg is kezdték a nukleáris kísérleteket. A gyorsító a Szovjetunió, majd Oroszország legnagyobb ilyen berendezése lett, ma is működik IHEP néven, és szorosan együttműködik a már említett Európai Nukleáris Kutatási Szervezettel, a CERN-nel, amely a Nagy Hadronütköztetőt üzemelteti a francia-svájci határ alatt. 

Titkos szovjet tudományos város amerikai műholdképe
Fotó: Global Security

Ebben a titkos városban dolgozott Anatolij Petrovics Bugorszkij, a fizika leendő doktora is. Bugorszkij a kutatóintézet megbecsült, fiatal tudósa volt. 1978. július 13-án a kutató szokás szerint bement az intézetbe, hogy elvégezze a napi feladatait. 

Bugorszkij belehajolt a protonágyú sugarába

A protvinói U-70 szinkrotron gyorsító
Fotó: Szergej Velicskin / TASSZ

A férfi nyugodtan végezte a munkáját, amikor elromlott egy alkatrész a részecskegyorsítóban. Az alkatrész cseréje rutinműveletnek számított. A tudós előkészítette az új eszközt, és abban a hitben nyitotta ki az egyik szerelőajtót, hogy a biztonsági berendezések lekapcsolják a gyorsítót, ahogy ez lenni szokott. Ugyanezért nem aggódott akkor sem, amikor bedugta a fejét a részecskegyorsítóba. 

Csakhogy a protonágyút nem deaktiválták, nem kapcsolták le a biztonsági berendezések, mert éppen elromlottak, amiről senki nem tudott. A sugárfegyver szó szerint átlőtte a fizikus koponyáját, amikor a tudós feje keresztezte a közel fénysebességű részecskék útját. 

Nem éreztem semmi, csak egy hatalmas villanást láttam, ami fényesebb volt, mint ezer nap. 

A protonágyú találata az agyát érte. A sugár az orra baloldalán lépett be a koponyájába, és a bal füle mögött jött ki. Mintha egy nukleáris dárdával átszúrták volna a fejét. 

A fotó mutatja a tudós feldagadt arcát, illetve a sugár útját a koponyáján keresztül
Fotó: All That Is Interesting

A gyorsítóban száguldó protonok mozgási energiája 76 milliárd elektronvolt – egyenként. A majdnem fénysebességgel száguldó részecskék egyesített sugárnyalábja borzalmas pusztításra képes az emberi szervezetben. Bugorszkijt 200 ezer rad sugárdózis érte. A tapasztalatok szerint 500 rad már halált okoz, kb. két hét szenvedés után. 

A férfit kórházba vitték. Ő maga és az orvosok felkészültek az állapota romlására, valamint arra, hogy reménytelen minden ismert terápia. A tudós fél arca valóban a felismerhetetlenségig feldagadt, a haja azon az oldalon kihullott, a bőre lemállott. Bugorszkij megsüketült a bal fülére, és elvesztette a mimikáját az arca baloldalán, mert az arcidegei elhaltak a sugárnak kitett részen. 

Anatolij Bugorszkij arcának baloldalán nincsenek ráncok a protonágyú találata miatt, csak a jobb oldalon öregszik a bőre
Fotó: All That Is Interesting

De mindenki legnagyobb meglepetésére túlélte. Sőt, az értelmi képességeit egyáltalán nem érintette a protonágyú lövése, így befejezte a tanulmányait, ledoktorált és folytatta a munkát az intézetben. Igaz, többször súlyos epilepsziás rohamot kapott a sérülése után, és fáradékonyabb lett, de ez szinte semmiség ahhoz képest, hogy két hetet jósoltak neki. 

A protonnyaláb külső szemlélő számára legfeltűnőbb nyoma az maradt, hogy Bugorszkij bal orcája nem öregszik, nincsenek rajta ráncok, a bőre teljesen sima. Az arcának másik fele azonban a korának, a 82 évének megfelelő. 

„Protonfegyver-kísérlet alanya vagyok!”

Bugorszkijnak az eset után több mint 10 évig hallgatnia kellett. Addig évente kétszer Moszkvába utazott, hogy a sugárfertőzöttek klinikáján megvizsgálják.

A legtöbben ottani beteggel ismertük egymást, mint akik korábban egy börtönben raboskodtak. Ismertük egymás történetét is.

A fizikus elégedett volt az életével, és az sem zavarta, hogy ő volt a szovjet orvosok kedvenc páciense. A klinikán azt hitték, a kezelésnek köszönhetően nem halt meg, ezért vele büszkélkedtek a keleti blokk orvosi konferenciáin. Bugorszkij végül rokkantsági nyugdíjért folyamodott, és ma már inkább annak örülne, ha a nyugati orvosok kísérleteznének rajta, mert ettől jó pénzt remélne.

Azért lenne okos, ha foglalkoznának velem, mert rajtam azt lehetne megvizsgálni, milyen a protonfegyverek hatása. Illetve az emberi túlélőképességet is lehet tanulmányozni rajtam.

Atomember: felrobbant a hasadóanyag a kezében

Súlyos nukleáris balesetek más országok laboratóriumaiban is történtek. 

Harold McCluskey amerikai vegyésztechnikus a Hanford nukleáris kutatóközpontban dolgozott Washington államban. 1976-ban egy ún. "kesztyűboxban" tevékenykedett, egy olyan zárt konténerben, amelyet kifejezett radioaktív izotópok és veszélyes anyagok kezelésére fejlesztettek ki. Ennél a technikus két vastag műanyag kesztyűbe dugja be a kezét kívülről, amelyekkel a zárt térbe tud nyúlni, így önmaga veszélyeztetése nélkül dolgozhat a hasadóanyagokkal.

A hanfordi "kesztyűbox", amelyben az egészségkárosodás veszélye nélkül lehetett hasadóanyagokkal dolgozni
Fotó: Department of Energy

McCluskey-nek a plutóniumgyártás egyik melléktermékét, az értékes ameríciumot kellett kivonnia az atomfegyverekhez szükséges plutónium salakjából. A feladat az volt, hogy salétromsavval öntse le az ún. ioncserélő gyanta és amerícium keverékét. A munka közben azonban váratlanul kémiai reakcióba léptek a vegyi anyagok, és a detonáció kirobbantotta a helyéről az addig hermetikusan zárt "kesztyűbox" plexijét. A technikus oldalára ráfröccsen az erősen sugárzó, életveszélyes massza.

A montázson baloldalon McClusky látható, a felső fotón a baleset előtt, az alsón a kórházi elkülönítőben. A hanfordi atomfegyver-laboratórium ma is működik Washington államban
Fotó: Daily Mail

A férfi minden idők legmagasabb amerícium-dózisát kapta, a megengedett érték 500-szorosát, ezzel ő lett a világ legsugárzóbb embere. A teste annyira radioaktívvá vált, hogy 5 hónapig teljes izolációban kezelték. Amikor meggyógyult és hazatért, a szomszédjai és egyes rokonai sem mertek a közelébe menni, a templomból pedig kinézték, egészen addig, amíg a pap meg nem mondta a gyülekezetnek, hogy a férfi már nem sugárfertőzött.

McCluskey-t a sajtó Atomic Mannek, Atomembernek keresztelte el. A férfi koronaér-szűkületben halt meg tíz évvel később. A betegségének nem volt köze a sugárfertőzéséhez.

Sugárágyúval szétroncsolták a kezét

A szovjetek 1982-ben a baráti Vietnámnak szállítottak két kísérleti mikrotron részecskegyorsítót. Ezzel kezdődött meg az ázsiai ország atomfizikai programja. 

A vietnámi fizikus ma
Fotó: Dantri

Tíz évvel később, a Hanoi Nemzeti Kutatóintézet igazgatója, Train Đức Thiệp 1992-ben, aki maga is részt vett a munkában, belépett a részecskegyorsító terembe. A tudós mindkét kezét betette a gyorsítóba, hogy eligazgassa a kísérleti mintát. A mintaanyagot sűrített levegővel szokták elhelyezni egy csövön keresztül a gyorsítóban, de Thiệp ezúttal eltért az eljárástól. A kollégái, akik nem láttak rá a berendezésre, azt hitték, hogy már kiment kezet mosni, és bekapcsolták a részecskegyorsítót. Thiệp kezét 2-4 percig iszonyatos energia érte, amelynek következtében elhaltak a szövetei. 

A tudós jobb kezét nem lehetett megmenteni
Fotó: Youtube

A fizikust Párizsban kezelték, összesen 600 napig. Az orvosok úgy becsülték, hogy a szervezetét 14-szer nagyobb sugárdózis érte, mint amit túlélhetőnek tartanak. A fizikus jobb karját nem tudták megmenteni, amputálni kellett, és a bal kezéről is el kellett távolítani két ujját. A bal keze más részei is maradandó sérülést szenvedtek. 

A Hanoi laboratóriumban csak az ő esete után szerelték fel a zárt láncú televíziórendszert, hogy a vezérlőből látni lehessen, ha valaki bent van a gyorsítónál.