Már az 1960-as évek óta tudunk a létezéséről, de először csak 2011-ben sikerült a BBC Frozen Planet sorozatához lefilmezni – a sós jégcsap vagy jégsztalaktit (angolul: brinicle) létrejöttéhez annyi mindennek kell passzolnia, hogy kisebb csoda, hogy egyáltalán létezik.
Először is, szükség van egy egyhelyben lebegő, vagy nagyon kicsit mozgó jégtömbre. Ha ez megvan, elindulhat egy a normál tengervíznél sokkal sűrűbb, rendkívül hideg, csőszerű örvény a tengerfenék felé, amely lassan
megfagyasztja a körülötte cirkuláló vizet is,
és gyakorlatilag hatalmas jégcsappá válva tart a mély felé.
Nehéz elképzelni, hogy az általunk ismert jégcsap parazitaként kússzon végig a tengerfenékig – de érdemes szem előtt tartani, hogy a háztetőkről csüngő jégdarabok édesvízből vannak, a sós víz pedig máshogy viselkedik.
A jégcsap sokkal inkább szivacsos állagú, mint szilárd, és ahogy a lefelé áramló jeges víz egyre inkább megfagy,
szivacsos kristályain kipréseli magából a sót,
ez pedig azt eredményezi, hogy a jégcső körüli víz egyre szilárdabbá válik – sőt, még a fagypontja is egyre magasabb lesz. Minél szilárdabb a jégcsap, annál jobban és gyorsabban kezd el süllyedni. Ahogy eléri a nem fagyott, magasabb hőmérsékletű tengervizet, azt is lehűti és megfagyasztja, gyakorlatilag felfalva az alatta elterülő víztömeget.
A sós jégcsap képes elérni a tengerfeneket is, de ehhez az kell, hogy ne legyen túl mély a víz, különben a jégcső a
saját súlya alatt összeomlik, és darabokra törik,
mielőtt az aljzathoz érne. A sós jégcsap kialakulásához elengedhetetlen feltétel, hogy az adott területen kiegyensúlyozottak legyenek a hidrodinamikai viszonyok, azaz mind a felszínen, mind pedig magában a víztömegben minimális legyen az áramlás.
Ha a jégcsap eléri a tengerfeneket, mindent megfagyaszt, ami az útjába kerül – még az itt élő tengeri csillagokat és sünöket is. Ahogy a jégcsap vastagodik, a kicsapódó sónak és a szivacsos jégnek köszönhetően "önfenntartóvá" válik, és nem engedi, hogy a lefelé törő jégtömeg felmelegedjen illetve elolvadjon.
A BBC operatőrei, Hugh Miller és Doug Anderson először 2011-ben kapták lencsevégre a különleges jelenséget, az Antarktisz melletti Little Razorback-sziget közelében, -2 Celsius-fokos vízben.
A time-lapse felvételeket hat órán keresztül vették fel, de a jégcsapok képződése már egy héttel korábban megfigyelhető volt.