A Sion-rendről igazán nehéz cikket írni. Nem azért, mert nincs tökéletesen megkomponált története vagy elegendő információ róla szerte a világban, még csak nem is azért, mert annyira bonyolult volna elmagyarázni, miről is szól tulajdonképpen – a Sion-rendről azért nehéz írni, mert nem lehet egyértelműen állást foglalni sem létezése mellett, sem ellene.
Ki lehet-e egyértelműen jelenteni egy adott dologról, hogy nem létezik, csak azért, mert nincs rá közvetlen bizonyíték? Vagy csak akkor tudjuk biztosan azt mondani, hogy márpedig Sion-rend nincs, ha egyértelműen bebizonyítjuk azt, hogy nem létezik? Elég-e a hiteles, elfogadott feljegyzések, egyértelmű dokumentumok vagy a katolikus egyház elutasítása ahhoz, hogy valaki teljesen nyugodtan ki merje jelenteni: én tudom, hogy a Sion-rend nem létezik, és a képzeletbeli társaság által képviselt eszmék is valótlanok? Mert a középkor egyik legmisztikusabb csoportosulásával tulajdonképpen ez a probléma:
sem bebizonyítani, sem cáfolni nem lehet, hogy létezik.
Az alapkérdések megfogalmazása után először is tisztázzuk, hogy mi a Sion-rend, már ha egyáltalán létezik. A hagyomány szerint a rend Jézus és felesége, Mária Magdolna vérvonalát védelmező titkos társaság, amely egykor a templomos lovagrenddel karöltve biztosította, hogy Isten fiának utódai biztonságban legyenek.
Keresztény hívők számára ez a történet rögtön több sebből vérzik: először is, Mária Magdolna hivatalosan nem volt Jézus felesége, pláne nem szült neki gyereket (a Sion-történet szerint viszont igen, egy Sára nevű kislányt, akinek neve héberül királylányt jelent).
A Biblia nem említ sem házasságot, sem szerelmet, sem Mária Magdolna terhességét – Jézustól vagy bárki mástól. Ahhoz, hogy ezt egy kicsit földhözragadtabb, tárgyilagosabb szempontból tudjuk megvizsgálni, hátra kell lépnünk egyet, és emlékeznünk arra, hogy mi is tulajdonképpen a Biblia:
egyházilag elfogadott szent iratok gyűjteménye.
Igen ám, de ezeket a szent iratokat is ki kellett válogatnia valakiknek – azok az iratok, amelyek nem váltak a Biblia részévé, úgynevezett apokrif írásokká minősültek, és kikerültek a keresztény kánonból. Azt, hogy ténylegesen mi alapján kerültek be a szent szövegek a Bibliába, és mi alapján lettek "kegyvesztettek" más iratok, már soha sem fogjuk megtudni – mindenesetre tény, hogy számos apokrif irat, köztük néhány evangéliumnak nevezett mű, mint például Júdás, Tamás, vagy Mária Magdolna evangéliuma is fennmaradt.
Ilyenek például a gnosztikus iratok, amelyek az apokrif szövegek egy részét alkotják. A gnoszticizmus a 2. századtól elterjedő vallási irányzat volt, amely átvette a kereszténység alaptanait, de saját képére formálta azokat. A szó töve, a gnózis görögül tudást jelent, a gnosztikusok az igazi tudás tanítóinak is nevezték magukat. A gnoszticizmus elnevezést először a 17. században használták, legtöbbször pejoratív értelemben a korai kereszténység évszázadaiban működött azon vallási közösségekre, amelyek szembementek a kanonizált hitelvekkel.
A gnosztikus iratok közül jelenleg négy iratgyűjteményt ismerünk,
amelyek az ókori Egyiptomban keletkeztek. Amíg a Biblia szövegét többször is átírták, és modernizálták a nyelvezetét, addig a gnosztikus iratok az eredeti, autentikus nyelvezettel maradtak fenn.
Az apokrif iratok több helyen is ellentmondanak az egyház hivatalos tanításának: a Bibliában Mária Magdolna szerepe teljesen más, és a gnosztikus iratokban Jézus élete is több vonatkozásban másként szerepel, mint a négy kanonizált evangéliumban.
Az apokrif evangéliumok, amelyeket négy kódex (Codex Askewianus, Codex Brucianus, Codex Berolinensis és a Nag Hammád-i leletek) tartalmaz, többek között azt tartalmazzák, hogy Jézusnak Mária Magdolna volt a kedvenc tanítványa, és sokszor szájon is csókolta őt (Fülöp evangéliuma). Bár házasságra és gyermekre nincs közvetlen utalás, az asszonyt itt sokkal fontosabb szereplőnek írják le, mint a Bibliában:
egyenesen Dávid király leszármazottjaként emlegetik,
Péter, az első apostol pedig az iratok tanúsága szerint féltékeny volt rá, amiért Jézus kivételezett vele.
Mária Magdolna egyébként a Biblia szerint a galileai Magdala városból származott, egy vagyonos családból. A keresztény hagyomány sokáig prostituáltnak tartotta, de ez egy félreértésből származik: Szent Hippolit római püspök az Énekek éneke magyarázatában azonosította Magdalai Máriát azzal a nővel, aki Bethániában kente meg Jézus lábát és fejét.
Bár a szövegben valóban bűnösként szerepel a nő, sem neve, sem pontos „foglalkozása” nincs feltüntetve. A 6. században Gergely pápa hasonló módon értelmezte félre Lukács evangéliumát, mint Hippolit az Énekek énekét –
az egyház azonban évszázadokig nem javította ki ezt a hibát,
jól mutatva, mennyire szerették volna megelőzni Mária Magdolna kultuszának kialakulását. Egészen odáig jutott a prostituáltelmélet, hogy Mária Magdolnát sokáig a megesett lányok védőszentjeként tisztelték.
Arról, hogy mi lett Mária Magdolnával Jézus feltámadása után, igencsak keveset tudunk. A Biblia szerint Epheszoszba menekült Jézus anyjával, Máriával és Arimathiai Józseffel, aki könnyen lehet, hogy rokonságban állt a megváltóval. Állítólag ő az, aki a Szent Grált is magával vitte később Britanniába, erről persze csak mendemondák keringenek, bizonyíték nincsen rá.
Mária Magdolna a Biblia szerint itt, Görögországban halt meg, és élete végéig Jézus anyjával élt, és nem házasodott meg. A gnosztikus iratok arról szólnak, hogy Mária Magdolna Józseffel Marseilles-be ment, és itt szülte meg gyermekét, Sárát, majd valahol a mai Aix-en-Provance környékén élte le hátralévő éveit.
Sára leszármazottai a Sion-rend mítosza szerint Arimathiai József vagyonát örökölve nemesi címre tettek szert, így történhetett meg, hogy beházasodtak a 486 körül ide érkező Meroving dinasztiába. Jézus vérvonala (a Sang Raal) így élt tovább, sőt majd 300 évig trónközelben volt.
Amíg a Merovingok voltak az uralkodók, a vérvonalnak nem volt szüksége védelemre, hiszen azt megkapta az ország katonáitól – nem tudni azonban, hogy a következő 300 évben mi történt pontosan velük. Legközelebb akkor hallani róluk, amikor Bouillon Gottfried, Nagy Károly rokona (és egyes vélekedések szerint a Sang Raal vérvonal örököse) az első keresztes hadjárat során Jeruzsálem királyává koronáztatta magát, majd 1090-ben megalapította a Sion-rendet, kizárólag azért, hogy Jézus leszármazottait védelmezze. 1118-ban megszületett ennek a társaságnak a katonai szárnya is, a Templomos lovagrend, amelynek hivatalosan a Szentföldre vezető utak védelme volt a feladata, a titkos missziója pedig a vérvonal védelme és Salamon templomának felkutatása volt.
A fehér ruhába öltözött, vöröskeresztes lovag-szerzetesek az évszázadok során hatalmas vagyonra és befolyásra tettek szert – éppen ez okozta vesztüket. IV. (Szép) Fülöp francia uralkodó megirigyelte vagyonukat, és koholt vádak alapján 1307. október 13-án, pénteken lecsapott a templomosok franciaországi rendházaira.
A Sion-rend azonban már korábban szakított a becsvágyó lovagokkal. Míg a templomosok a vesztükbe rohantak, és megsemmisültek, addig a Sion-rend szép csendben tovább működött, olyan híres tagokat is magába foglalva, mint Leonardo da Vinci (ahogyan azt Dan Brown regényéből is megtudhattuk), Sir Isaac Newton, Botticelli, Victor Hugo és Claude Debussy.
A rendhez tartozó művészek, akárcsak Da Vinci, gyakran rejtettek el titkos, „eretnek” jeleket a műveikben,
hogy titokban üzenjenek egymásnak, az utókornak, vagy fityiszt mutassanak a mit sem sejtő egyháznak. Azt, hogy Da Vinci Utolsó vacsoráján valójában Mária Magdolna ül Jézus jobbján, nem Dan Brown találta ki – két angol kutató, Clive Prince és Lynn Picknett a The Templar Relevation című könyvükben is elemezgetik, hogy valójában sokkal többről szól a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumában található freskó, mint ahogyan az elsőre látszik.
A feltételezések szerint a Sion-rend legfontosabb feladata, hogy megvédje a Sang Raal vérvonal folytonosságát. Jézus állítólagos leszármazottaira mindig is a katolikus egyház jelentette a legnagyobb fenyegetést. A 11-12. században a katolikus egyház és a pápaság világi befolyása is megnövekedett.
Egy olyan kultusz, amely Jézus leszármazottait imádja, súlyos, akár végzetes károkat okozhatott volna az egyház hatalmában,
hiszen ez olyan feltevéseken alapult, amelyeket a Biblia tagad.
A titokzatos Sion-rendet a nagymesterek irányítják, ilyen volt állítólag Da Vinci és Victor Hugo is. A nagymesterek neveit Pierre Plantard 1967-ben megjelent munkája tartalmazza. Plantard maga is nagymester volt, bár azt soha sem állította, hogy rokonságban állna Isten fiával. A Sion-rend egyik alapdokumentumának tartott Szent Vér, Szent Grál című könyvben, amelyet Richard Leigh regényíró, Michael Baigent pszichológus és Henry Lincoln történész írt, Plantard is megszólal, és az 1960-1970-es években létrehozott rendi dokumentumokat is felhasználja. Plantard személye azonban elég kétes megítélésű – többször vádolták csalással,
és később a Sion-rendhez tartozó, birtokában lévő dokumentumokról megállapították, hogy hamisak voltak.
Még maga Plantard is cáfolta egy rádióinterjúban, hogy valaha azt állította volna: hiteles írásokról beszélt. Ez azonban még mindig nem zárja ki, hogy a rend létezik – csupán azt, hogy nem a Plantard által 1956-ban jegyzett formában.
Azt, hogy mi a teljes igazság a Sion-renddel kapcsolatban, talán soha nem fogjuk megtudni. Létezésére azok az apokrif iratok utalnak, amelyek Mária Magdolnát valójában Jézus kiemelkedő tanítványának állítják be – azt már döntse el mindenki magában, hogy vajon ezek az írások miért nem kerültek be a kánonba. A Mária Magdolna-szövegekkel az a baj (még a Bibliában található részekkel is), hogy
az apostolok soha nem pontosítják, melyik Máriáról is van szó,
és ez a név ekkoriban igencsak elterjedtnek számított. Az mindenképpen érthető, hogy a katolikus egyház miért védekezik olyan erőteljesen a Jézus és Mária Magdolna közötti szoros kapcsolat és a szent vérvonal ellen – hiszen szerintük ha kiderülne, hogy a megváltó tulajdonképpen hús-vér ember volt, szeretővel és utódokkal, az megrendíthetné a hit alapjait is.
A rend fennállásával kapcsolatban ugyancsak sok a furcsaság: ha hipotetikusan elfogadjuk, amiben az állítólagos Sion-rend hisz, Jézusnak akár már több ezer leszármazottja is lehene. Kérdéses, ebben az esetben hogyan tudná a rend hatékonyan megvédeni mindannyiukat.
Pontos válasz tehát nincs – a Sion-rend létezését sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet. Valószínűleg csak azok képesek maguknak teljesen biztos választ adni a kérdésre, akik a Biblia tanításai szerint élnek – de ettől szép a hit: legvégül úgyis csak az számít, amiben lelkünk mélyén valóban hiszünk.