1945. április 30-án kora reggel a szovjet 3. csapásmérő hadsereg SZMERS felderítőszázada parancsot kapott, hogy haladéktalanul törjön át a folyamatosan becsapódó gránátok miatt sötét, vészjósló füstfelhőbe burkolódzó kormányzati negyed, pontosabban a rommá lőtt Birodalmi Kancellária irányába.
A válogatott katonákból álló alegységre egyenesen Georgij K. Zsukov marsall, a "fasiszta fenevad odújára" utolsó csapást mérni kívánó 1. Belorusz Front parancsnoka bízta rá a súlyos feladatot, hogy fogják el élve Adolf Hitlert.
Moszkvában mindeközben a "gazdát", a győzelem édes zamatát ízlelgető Sztálint napok óta komoly kétségek gyötörték, hogy a hajdanvolt szövetségeséből legfőbb ellenségévé lett Hitler egyáltalán Berlinben van-e még. Erről senkinek sem volt hitelt érdemlő információja. Jelena Rzsevszkaja, a SZMERS némettolmácsa jegyezte fel: "A hírszerzés információja elégtelen, ellentmondásos és megbízhatatlan volt."
Előző nap késő este azonban a járőrük elfogott egy, a Birodalmi Kancellária bunkerében berendezett katonai segélyhelyről megszökött ápolót, aki át akart lopózni a szovjet arcvonalon, hogy hazajusson a szüleihez. A fogoly megerősítette kihallgatóinak, hogy Adolf Hitler "az alagsorban van".
Hitlert ugyanazok a gondok gyötörték, mint Sztálint, csak merőben más előjellel. Rettegett a gondolattól, hogy a szovjetek fogságába kerülhet.
Április 29-én késő délután magához kérette szárnysegédjét, Otto Günsche SS Sturmbannführert. A vezért több mint három éve hűségesen szolgáló tisztnek Hitler bizalmasan elmondta, hogy eldöntötte, nem várja meg, hogy az oroszok elfogják, hanem végez magával. Az ekkorra már teljesen leépült Hitlernek ugyanis az volt a meggyőződése, hogy ha élve elfognák, Sztálin ketrecbe zárva mutogatná a moszkvai állatkertben, ha pedig a holtteste kerülne az oroszok kezébe, kitömve állítanák ki közszemlére.
A megelőző napok rosszabbnál rosszabb híreitől megtört Führert valósággal letaglózta az aznap kapott újabb hír volt szövetségese és barátja, Benito Mussolini haláláról. A tudósításról, miszerint a partizánok által kivégzett Duce és a szeretője, Clara Petacci meggyalázott holttestét Milánóban a lábuknál fogva egy lámpavasra akasztották fel, kivonatot készítettek a nagyméretű "Führer-betűképpel", amit Hitler szemüveg nélküli is el tudott olvasni.
A fennmaradt dokumentumon a "fejjel lefelé felakasztva" mondatrész ceruzás aláhúzása nagy valószínűséggel magától Hitlertől származik. A Mussolini csúfos végéről szóló hír csak megerősítette abbéli eltökéltségében, hogy miután végzett magával, el kell égetni a holttestét.
Ezért utasította Günschét, hogy akár a föld alól is kerítsen elő legalább 300 liter benzint. Akkor, amikor az oroszok már csak 500 méterre álltak a Führer-bunkertől, ez több mint nehéz feladatnak bizonyult.
Hitler 1933-as kancellári beiktatásán tett kijelentése mélyebb értelmet nyert a háború végnapjaiban. 1945 áprilisának utolsó napjaiban Berlin apokaliptikus képet mutatott.
Az üszkös romhalmazzá vált épületek, az elszenesedett gerendák és az emelet nélkül maradt, fenyegetően az égnek meredő kormos kőfalak között fojtogató füst és hullaszag terjengett. Április 30-án már a kormánynegyedben, a Brandenburgi kapunál, a Wihelmstrassén és a Reichstag közelében folyt a küzdelem.
Szürreális jelentek játszódtak le a roncsokkal és holttestekkel tarkított romok között. A még német ellenőrzés alatt álló kerületekben fanatizált, tizenéves Hitlerjugend-tagokból és SS katonákból álló csoportok járták a romos utcákat, "dezertőrökre és árulókra" vadászva.
Az orosz nehéztüzérség süvítve becsapódó gránátjaitól felvert por, a lángoló épületekből és kilőtt roncsokból gomolygó sűrű füst nyomasztó, ítéletnapi paplanként borult Berlin romjaira. A Vörös Hadsereg 150. és 171. lövészhadosztálya a végső rohamra készülődött.
A Königsplatz közelében a szovjet nehéztüzérség 152 és 203 milliméteres tarackjai ontották a tüzet a Reichstag és a Kancellária környékére, miközben önjáró lövegek és harckocsik vonultak fel csörömpölve a "fasiszta fenevad fészke" elleni, utolsónak szánt rohamra.
Velük szemben a kormányzati negyed védelmével megbízott, sokat próbált Wilhelm Mohnke SS Brigadeführer (vezérőrnagy), a nyugati front veteránja vonultatta fel leharcolt és több egység maradványából összeállított, de fanatikusan küzdő alakulatait.
A történelem sajátos fintoraként senki sem harcolt olyan dühödt elszántsággal a bukás pillanataiban a Mohnke alá rendelt egységek közül, mint a francia önkéntesekből álló Charlemagne zászlóalj Henri Fenet Obersturmbannführer (alezredes) parancsnoksága alatt, aki szerint azért küzdöttek az utolsó töltényig, mert "a kommunistákat meg kell állítani".
A Kancellária épülete alatti Führer-bunkerben április 30-a, Hitler életének utolsó napja ugyanúgy kezdődött, mint a többi. Törzstisztek és küldöncök jöttek-mentek, kopogott a távírógép, és rendszeres időközönként felvezették az őrséget. A légkör azonban tapinthatóan feszült volt.
A bunker falai rendszeresen megremegtek a fent becsapódó szovjet tüzérségi lövedékek robbanásaitól. Hitler az ezt megelőző napokban még kétség és remények között hányódott.
Akkor rendült meg először igazán, amikor április 23-án hírül vette, hogy a már inkább csak papíron létező Steiner-féle 9. hadsereg (Felix Steiner SS Oberstgruppenführer – vezérezredes – parancsnoksága alatt álló csoport) a határozott parancsa ellenére sem vonult Berlin felmentésére, de – a szokásos, most már az SS árulását is emlegető dührohama után – még néhány napig hamis illúziókba ringatta magát.
Miközben a Berlin védelmével megbízott Weidling tábornok megtépázott és súlyos veszteségeket szenvedett hadteste a városközpontig vonult vissza, Hitler az április 25-i helyzetértékelő megbeszélésen nagy meggyőződéssel még a következőket mondta Weidlingnek: "Javulnia kell a helyzetnek. Délnyugatról Berlinbe érkezik Wenck tizenkettedik hadserege, és egyesülve a kilencedik hadsereggel, megsemmisítő csapást mér majd az ellenségre. Schörner csapatai dél felől jönnek. Ezek a hadműveletek a javunkra fordítják majd a helyzetet."
A sokat tapasztalt tábornok alig tudta leplezni megdöbbenését e szavak hallatán, hiszen jól tudta, hogy sem a sajátjai, sem pedig Wenck egységei nem képesek már feltartóztatni az oroszokat, még rövid időre sem. Hitler számára azonban a legnagyobb megrázkódtatást egy április 28-án frissen beérkezett hír jelentette.
A Reuters és a BBC szövetséges katonai forrásokra hivatkozva közölte, hogy Himmler birodalmi vezető, a "der treue Heinrich", azaz a "hűséges Heinrich" ahogyan Hitler emlegette az SS legfőbb főnökét, felajánlotta a nyugati német erők fegyverletételét.
Traudl Junge, az egyik, végig a Führer mellett maradt titkárnő visszaemlékezése szerint, Hitler az összes korábbit meghaladó tomboló dührohammal fogadta a hírt. "Göring, az a morfinista disznó, mindig is korrupt volt, rajta nem csodálkozom! De Himmler! Pont Himmler!" – üvöltötte magából kikelve Hitler.
Ezzel egyidejűleg futott be az arról szóló jelentés, hogy Wenck tábornok 12. hadserege ahelyett, hogy a "Führerbefehl", a vezér parancsa szerint a berlini városközpont felé rohamozna, nyugat felé tart. (Amikor Wenck kézhez vette Hitler "őrültnek" minősített parancsát, úgy határozott, hogy megmaradt embereit nem áldozza fel az elkerülhetetlenül bekövetkező vég oltárán. Csapatai maradványait nyugatnak fordította, hogy legalább az amerikaiak fogságába essenek.)
Hitler e hírek hatására teljesen összeomlott, és végre belátta, hogy nincs tovább.
Április 29-e mozgalmas éjszakája még számos meglepetést tartogatott. Adolf Hitler feleségül vette azt a nőt, aki 1930 óta a nyilvánosság számára láthatatlanul, teljes mellőzöttségben élt a nagy ember árnyékában. Ez volt a jutalom azért, hogy a végsőkig kitartott.
Eva Braun április 15-én költözött le a bunkerbe, hogy az imádott férfit a halálba is kövesse. Nem volt hajlandó elhagyni Berlint. A náci főemberek közül ekkor már csak Joseph Goebbels, a "Herr Doktor", valamint a pártigazgató Martin Bormann maradtak a vezér mellett.
Az agilis propagandaminiszter nem ismert lehetetlent; rövid idő alatt a kancelláriára hozatta Walter Wagner anyakönyvvezetőt. A marcona SS legények által a Führer-bunkerbe kísért megszeppent tisztviselő előtt Adolf Hitler örök – már csak alig egy napig tartó – hűséget fogadott Eva Braunnak. Goebbels és Bormann voltak a tanúk.
Az elöl virágokkal díszített fekete taftruhát viselő, Frau Eva Hitlerré előlépett ifjú feleséget és a vezért Joseph és Magda Goebbels, Hitler két titkárnője, Traudl Junge és Gerda Christian, valamint Bormann köszöntötte násznépként. A pezsgős koccintás után Hitler visszavonult apró szobájába, és lediktálta a politikai és a magánvégrendeletét Traudl Jungénak.
Az "áruló" Göring helyett korábbi politikai végakaratát megváltoztatva Dönitz tengernagyot, a Kriegsmarine, a haditengerészet főparancsnokát nevezete ki államfőnek, míg "leghűségesebb elvtársam, Martin Bormann" pártkancellár lett. A kegyvesztetté vált "treue Heinrich" helyére Karl Hanke körzetvezetőt nevezte ki Reichsführer SS-nek, a kancellári tisztség örökösének pedig a hozzá kétségkívül leghűségesebb Joseph Goebbelst tette meg.
A végrendelkezési hullám átragadt a Herr Doktorra is, aki a vezér visszavonulása után a saját végakaratát diktálta le Traudl Jungénak. "Az árulás delíriumában, mely körülveszi a Führert a háború legkritikusabb napjaiban… kötelességemnek tartom, hogy vele maradjak feltétel nélkül, mindhalálig" – hangzott Goebbels végrendeletének első sora. A bunkerben lezajlott szerény esküvői partinak a hajnalban felújuló vad ágyúzás mélybe leszűrődő tompa, fenyegető dübörgése vetett véget.
Április 30-án délelőtt, miközben a Potsdamerplatz és a Wilhelmstrasse irányából szovjet rohamcsoportok kíséretében T-34-es és Sztálin harckocsik törtek dübörögve a Kancellária romjai felé, a bunker betonszarkofágjában sor került az utolsó helyzetértékelő megbeszélésre. Hans Krebs, a vezérkar főnöke, valamint Burgdorf tábornok az asztalra kiterített térkép fölé hajolva konstatálták, hogy a legfrissebb jelentések alapján a szovjet csapatok alig 4-500 méterre állnak a Kancelláriától.
Füstös arccal, törmelékportól szennyezett egyenruhában esett be a tanácskozásra Mohnke vezérőrnagy. A kancellária közvetlen védelmét irányító Brigadeführer azt jelentette, hogy legfeljebb egy, maximum két napig tudja még tartani állásait. A délelőtt 11-kor a blenderblocki harcálláspontról beérkező Weidling tábornok ennél is borúlátóbb volt. A sokat próbált generális kertelés nélkül közölte Hitlerrel, hogy fogytán a lőszerük, és a teljes összeomlás már a kora esti órákban várható.
Adolf Hitler az előző napokhoz képest feltűnően nyugodtnak tűnt. Ebéd előtt Günsche jelentette a Führernek, hogy Hitler sofőrje, Erich Kempka segítségével 180 liter benzint sikerült összegyűjtenie. Az utolsó ebédjét osztrák dietetikusa Constanze Manzialy, és két titkárnője, Traudl Junge, valamint Gerda Christian társaságában költötte el Hitler. A társaságból hiányzott Eva Braun, az újsütetű Frau Hitler, akinek a közeledő események hatására valószínűleg elment az étvágya, és visszahúzódott szobájába. Hitler az ebéd után csatlakozott feleségéhez, akinek szobájába Günsche összehívta a bunkerben maradt belső kört.
A fekete szalonnadrágot, szürke zubbonyt fehér inget és fekete nyakkendőt viselő Führer egyesével köszönt el Goebbelstől, a két titkárnőtől, valamint Krebs és Burgdorf tábornokoktól; kifejezéstelen tekintettel fogott kezet utoljára valamennyiükkel, majd feleségével együtt visszavonult a saját szobájába, meghagyva Günschének, hogy senkit se engedjen be.
A feszült várakozás csendjét csak a bunker alsó szintjéről felszűrődő részeg mulatozás groteszk zaja törte meg. Ekkor toppant be a zavart elméjű, magából teljesen kikelt Magda Goebbels, és hangosan sikoltozva követelte Günschétől, hogy engedje a Führer színe elé. Az ideges szárnysegéd végül bekopogtatott.
Magda Goebbels lerogyott az ajtóban megjelent Hitler előtt, és mindkét kezével átfogva a Führer lábát, artikulálatlanul ordítva könyörgött, hogy változtassa meg szándékát. Günsche az egyik szolgálatos SS őr segítségével vonszolta el a magából kikelt, őrjöngő asszonyt. A kialakult kavarodásban szinte senki sem hallotta meg a tompa dörrenést. Nem sokkal délután negyed négy után, Hitler komornyikja Heinz Linge volt az első, aki benyitott a szobába, őt Goebbels, Bormann és Günsche követte.
Hitler a heverőn feküdt félig lecsúszva, a szájába adott lövés teljesen szétzúzta a koponyáját. Eva Braun a ciántól ráncossá vált ajkakkal hevert férje mellett. Hitler és Eva Braun holttestét egy tábori szürke Wehrmacht-pokrócba csavarva vitték ki a kancellária kertjébe. Miután a holttesteket elhelyezték a bunker lejáratának közelében az előző nap kirobbant bombatölcsérbe, a marmonkannák tartalmát a holttestekre locsolták. Ezután Günsche égő rongyot dobott a gránáttölcsér mélyére.
A felcsapódó lángok rőt fényében Goebbels, Krebs, Burgdorf és a segédkező SS katonák ösztönösen vigyázzállásba meredtek, és náci karlendítéssel búcsúztak a Harmadik Birodalom vezérétől. A kihunyó lángok izzásában maga a Harmadik Birodalom hamvadt el.
Szinte rögtön Hitler halála után szárnyra kaptak olyan, még napjainkban is élő híresztelések, melyek szerint a náci vezér öngyilkossága csupán alaposan végiggondolt, jól megrendezett dezinformációs akció volt, és Adolf Hitler Dél-Amerikába szökve, inkognitóban élte meg a békés öregkort.
Amikor a SZMERS felderítői május elsején behatoltak a Führer-bunkerbe, azonnal Hitler felkutatásába fogtak. Az egyik elfogott SS-őr, aki részt vett a holttestek elégetésében, megmutatta a szovjet tiszteknek azt a lefedett bombatölcsért, amelyben a két elszenesedett holttest feküdt. A hírt, hogy Hitler öngyilkos lett, és megtalálták a holttestét, személyesen Zsukov marsall táviratozta meg Sztálinnak.
A szovjet diktátor azonban a máig keringő konteós elméletekhez hasonlóan, cseppet sem volt biztos abban, hogy valóban Hitlert találták meg, és a Führer nem szökött-e meg. Zsukovot utasította, hogy tartassa szigorú titokban a holttestek megtalálását és Hitler öngyilkosságát is. Még aznap különgéppel Berlinbe küldte a legelismertebb patológusokból és igazságügyi szakértőkből álló csoportot, Berezovszkij professzor vezetésével.
A Berlinben tartózkodó Szerov tábornoknak (az ő neve az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc történetéből lehet ismerős) megparancsolta, hogy egy erre a célra összeállított KGB-csoport segítse a szakértők munkáját.
A KGB felderítői igen hatékonyan dolgoztak, alig két nap alatt begyűjtötték Hitler személyi fogorvosának asszisztensét, valamint a Führer kezelési kartonjait. Hitlernek rosszak voltak a fogai, a beépített híd és a pontosan dokumentált kezelési kartonok alapján a szovjet szakértők minden kétséget kizáró módon megállapították, hogy a kancellária kertjében talált összeégett férfiholttest Adolf Hitleré.
Sztálin csak az erről szóló jegyzőkönyvet elolvasva nyugodott meg, és járult hozzá Hitler halálhírének hivatalos megerősítéséhez. A Harmadik Birodalom egykori Führerének alsó állkapcsa és koponyája Moszkvába került – soha nem állították ki nyilvánosan.
Egy hivatalosan meg nem erősített információ szerint Hitler Moszkvában őrzött maradványait 2001-ben megsemmisítették.