Az emberi konfliktusok történetében az első világháború egészen különleges helyet foglal el, mind kitörésének okát, mind pedig hosszú távú következményeit tekintve. Az első világégés, vagy a Nagy háború – ahogyan a kortársak nevezték ezt a történelem addigi menetében példátlan fegyveres konfliktust – legtragikusabb vonása, hogy egyáltalán nem volt szükségszerű.
Szükségtelen volt, mert a casus belli, az 1914. június 28-i szarajevói merényletet követő öthetes európai politikai válság bármely pontján könnyen megszakítható lett volna, ahogyan az addigi világrendet romba döntő, és következményeit tekintve az egész 20. század további mentét tragikusan meghatározó, világégésbe torkolló konfliktus is.
A diplomatákban meg is lett volna a szándék, hogy a Ferenc Ferdinánd osztrák főherceg, trónörökös elleni merénylet után kialakult feszültséget, csakúgy, mint az egy évvel korábbi balkáni konfliktust, a párnázott ajtók mögött simítsák el. És erre minden feltétel adott volt, hiszen
az 1910-es évek elején nem húzódott olyan komoly törésvonal a korabeli európai nagyhatalmak között,
amely indokolttá tette volna - Clausewitz után szabadon -, hogy fegyverekkel folytassák a politikát az európai nemzetek között.
Az első világháború legnagyobb tragédiája, hogy Szarajevó ürügyén szinte mindenki háborút akart.
Ezt a példátlan konfliktust akár a „kuzinok háborújának” is nevezhetnénk, hiszen a háborúért szinte reszkető II. Vilmos német császár, a nagy német államférfi, Bismarck herceg lesújtó véleménye szerint az igen csak gyenge képességű Kaiser, az Orosz Birodalom trónján ülő jó szándékú, ám a markáns és felelősségteljes gondolkodást nélkülöző II. Miklós cár, valamint a brit koronás fő, V. György, Viktória királynő, „Európa nagyanyja” révén valamennyien rokonok voltak.
A józan ész ellenére, azonban valamennyien mámoros örömmel várták és akarták a háborút.
A Duna-menti Osztrák-Magyar Monarchia egységéért minden kompromisszumra hajlandó agg uralkodó,
Ferenc József császár is feladta addigi óvatosságát,
és a magyar miniszterelnök, Tisza István gróf aggályait félresöpörve, az osztrák szoldateszka rövidlátó kardcsörtetésének engedve, 1914. július 28-án szabad folyást biztosított az 1867-es kiegyezéssel beteljesedett művét is elsöprő, világháborúvá szélesedő konfliktusnak.
1914 végére bebizonyosodott, hogy a szinte mámoros hangulatban, az európai tömegek ünneplése közepette elkezdődött "Nagy háború" valami egészen mássá fajul, mint amire Európa urai számítottak. Hatalmas területekre kiterjedő, hatalmas tömegeket megmozgató,
és a modern tömeghadseregeket véres állóháborúba sodró vészjósló konfliktus szökkent szárba,
amelynek irányítása kicsúszott a háborút kirobbantó koronás fők glasszékesztyűs kezéből, kiszámíthatatlan, öntörvényű konfliktussá dagadva.
Az új típusú tömegháború a nyugati fronton mutatta meg először véres arcát, a maga leplezetlen valóságában.
A Meuse folyó mentén fekvő Verdun neve a háború első évében, 1914-ben vált először ismertté,
miután a város sikeresen ellenállt a német betörésnek. Verdun ellenállásával alakult ki az a patthelyzet a francia és a német erők között a nyugati fronton, amely a többek által is megörökített, és az első világháború szinonimájává vált lövészárok-háborúhoz vezetett.
Az 1915-ös év mindhárom szemben álló fél számára kudarcot hozott a nyugati fronton; sem a németek ypres-i, (itt vetették be a világtörténelem során először a gázfegyvert), sem pedig a britek Neuve Chapelle-i, vagy a franciák champagne-i áttörési kísérlete nem járt eredménnyel, és óriási veszteségeket okozott emberéletben.
Az 1915-ben kialakult patthelyzet tanulságait értékelve, a német vezérkari főnök, Erich von Falkenhayn taktikát változtatott. Belátta, hogy a rettenetes veszteségeket okozó frontális áttörésekkel nem kényszeríthető ki a döntő fordulat, ám
úgy vélte, ennek ellenére is felőrlő hadviseléssel a franciák ellenállása megtörhető.
Ehhez egy olyan stratégiai pontot akart elfoglalni, amely meggátolja a francia csapategységek visszavonulását, azt remélve, hogy azok így belátható időn belül felmorzsolódnak.
A német stratégák Verdun-sur-Meuse városában vélték felfedezni ezt a stratégiai fontosságú pontot. Verdun mellett szólt, hogy a német utánpótlást biztosító vasútvonal alig 20 kilométerre húzódott a frontvonaltól, és a város elfoglalása esetén elvághatják a Párizsba vezető útvonalat.
Von Falkenhayn így vázolta stratégiai elképzelését a Kaisernek írt levelében: "A franciákat egy hajszál választja el az összeomlástól. A tömeges áttörés – mivel az erőforrásaink sem elegendőek hozzá – felesleges. Amit viszont megtehetünk, az az, hogy kényszerítjük a francia vezérkart, hogy minden emberét bevesse. Ha ezt megteszik, a francia erők kivéreznek."
Von Falkenhayn tervének egyik sarakalatos pontját alkotta, hogy Verdun viszonylag csak gyengén volt védve. A lassú felvonulás miatt azonban
a francia hírszerzés még időben tudomást szerzett a németek készülődéséről,
és Verdun alá csoportosította át a XXX. hadtest két magasabb egységét, az 51. és a 72. gyalogos hadosztályt. Az első világháború egyik legvéresebb ütközete 1916. február 21-én a németek kilencórás pusztító tüzérségi előkészítésével vette kezdetét.
A várostól 10 kilométerre felvonultatott német ütegek zárótüze alatt, 1200 löveg közel egymillió gránátot lőtt ki a francia állásokra.
A pokoli tüzérségi tűz után józan számítás szerint nem sok minden maradhatott meg a védők alakulataiból.
A franciák azonban felkészülten várták a német ostromot, jól beásták magukat, és még a csata előtt megerősítették állásaikat, így a tüzérségi előkészítés az ellenség által reméltnél sokkal kevesebb áldozatot követelt. A császári haderő jelentős erőket vont össze Verdun bevételére; a III., a VII. és a XIII. hadtest alakulatai indítottak rohamot a francia vonalak áttörésére.
Öldöklő közelharc bontakozott ki a lövészárkoknál, a hadtörténelemben itt vetették be először az egyik legkegyetlenebb fegyvert, a lángszórót a francia állások kifüstölésére. A német csapategységek kétnapos gyilkos küzdelemben 4 kilométert nyomultak előre, és február 23-án elfoglalták Bois de Caures-t.
Émile Driant ezredes két zászlóaljával 48 óráig késleltette a sokszoros túlerőben lévő német egységek előrenyomulását, ez a hősies ellenállás tette lehetővé, hogy a franciák erősítést küldjenek az áttöréssel fenyegetett frontszakaszra.
Február 24-re azonban válságossá vált a helyzet; a francia hadsereg vezérkari főnöke, Édouard de Castelnau egyenesen azt tanácsolta Joseph Joffre tábornok főparancsnoknak, hogy vezényeltesse Verdun alá Philippe Pétain tábornagy 2. hadseregét, a fenyegető katasztrófa elhárítására. Pétain marsallt nevezték ki a verduni frontszakasz parancsnokává, ő pedig nagy hozzáértéssel állította meg a németek további előrenyomulását.
1916 csapadékos tavaszán, a folyamatos ágyúzás miatt járhatatlan, sáros dagonyává vált a szögesdróttal védett francia és a német vonalak közötti senki földje.
Az előrenyomulással a németek elvesztették tüzérségi támogatásukat,
mert az ingoványos talajon szinte lehetetlenné vált a nehézlövegek vontatása.
Ezért a német előrenyomulás lelassult, majd amikor beértek a Meuse vonalában felállított francia ütegek lőtávolságába, a pusztító ágyúzás megállította őket. A sárba rekedt német csapatok ismétlődő, ám eredménytelen rohamaival szemben a folyamatos francia tüzérségi tűz véres rendet vágott a német 4. hadsereg alakulatai között. 1916. március 2-án ugyan több sikertelen kísérlet után be tudták venni Douaumontot, ám az ostrom során négy német ezred teljesen megsemmisült.
Ezzel viszont a Verdun elfoglalásáért erőltetett frontális támadások, a borzalmas veszteségek miatt ki is fulladtak.
A német hadsereg parancsnoksága taktikát váltva, a szárnyakra helyezte át a támadás súlypontját.
Három hónapig tartó könyörtelen és újabb rettenetes áldozatokkal járó csatározásba került, amíg sikerült elfoglalniuk a Verduntől nyugatra fekvő két falut, Cumiéres-t és Chattancour-t. Pétain marsall ezután védekezésre rendezkedett be a frontvonal teljes hosszában.
A tábornagyot május 1-jén azonban a sokkal támadóbb szellemű, agresszív Robert Nivelle tábornok váltotta fel a verduni fronton harcoló francia csapatok élén.
1916. június 22-én kiterjedt gáztámadással vette kezdetét a németek következő offenzívája,
amelynek célja Souville erődjének elfoglalása volt.
A szeptember 6-áig elhúzódó ostromban sikerült Fleury-t elfoglalni, de Souville francia kézen maradt. Időközben komoly változás is történt a nyugati fronton; július 1-jén a franciák és az angolok támadásával kezdetét vette az első világháborúban a legtöbb áldozatot követelő somme-i ütközet. Emiatt a német hadvezetés kénytelen volt csapatokat, főként tüzérséget kivonni Verdun körzetéből, ezért végleg megfeneklett a hadművelet.
1916 őszére a verduni pokol tüze teljesen felőrölte a német alakulatok harci szellemét. A csapatok rettenetesen legyengültek a kilátástalan küzdelemben, így Von Falkenhayn koncepciója pont fordítva sült el;
a franciáknak okozott tetemes veszteségek ellenére a német csapatok morzsolódtak fel.
Nivelle tábornok ráadásul 1916. október 21-én széles frontszakaszon ellentámadást indított.
Noha a németek keményen védekeztek a váratlan offenzívával szemben, a francia tüzérség 400 mm-es lövegeinek folyamatos tüze, valamint a franciák ismétlődő rohamai megtörték ellenállásukat. Nievelle október 24-én visszafoglalta Duaumont erődjét.
A Von Falkenhaynt felváltó Paul von Hindenburg tábornagy sem tudott csodát tenni;
a december 11-én megindított újabb, elsöprő erejű francia roham december 18-ára ugyanarra a vonalra szorította vissza a németeket, ahonnan év elején elindultak.
A „verduni vérszivattyú” küzdelmeiben a francia hadsereg mintegy 70 százaléka vett részt. Annak ellenére, hogy a franciák veszteségaránya lényegesen magasabb volt mint a németeké, a verduni ütközet mégis francia győzelemnek bizonyult. Az elmúlt egy évszázad sem tudta eltüntetni a hadtörténet egyik legrettenetesebb ütközetének nyomait; Verdun környékén még napjainkban is előfordul, hogy a gazdák ekéje emberi csontokat fordít ki a földből.
A Nagy háború kitörésével ért véget a 19. század polgári-liberális világa; az ennek hatására két évtizeddel később bekövetkező, sokkal kegyetlenebb és pusztítóbb második világégés pedig már az első világháború elkerülhetetlen következménye volt.