Az 1939. február 16-án hivatalba lépett második Teleki-kormány legfőbb külpolitikai célkitűzése az országgyarapítás, azaz a trianoni békeszerződés 1938-ban elkezdődött revíziójának folytatása volt. Felvidék és Kárpátalja visszacsatolása a tengelyhatalmak, a náci Németország és a fasiszta Olaszország diplomáciai támogatása nélkül aligha lett volna megvalósítható.
A legnagyobb területgyarapodást, az Észak-Erdély visszatérését biztosító, 1940. augusztus 30-án aláírt második bécsi döntésnek azonban már komoly politikai ára volt.
Magyarország hálából szorosabbra fűzte kapcsolatait a tengelyhatalmakkal;
az antikomintern paktumba 1939 februárjában történt belépése után 1940. november 20-án aláírta csatlakozását a háromhatalmi egyezményhez is.
Gróf Teleki Pál miniszterelnököt komolyan aggasztotta az egyre erősebbé váló német befolyás, illetve az ország háborúba sodródásának veszélye, amit a nyugati hatalmakkal, főleg Angliával, valamint a Jugoszláv Királysággal fennálló kapcsolatok erősítésével kívánt ellensúlyozni.
Jugoszlávia a Román Királyság háromhatalmi egyezményhez történt csatlakozása után légüres térbe került Olaszország területi követelései és Románia száznyolcvan fokos fordulattal megvalósított tengelyorientációja miatt. A két ország kölcsönösen érdekelt volt a Harmadik Birodalom egyre erősebb szorításának enyhítésében.
Ez a felismerés vezetett el az 1940. december 12-én Belgrádban aláírt magyar-jugoszláv örökbarátsági egyezményhez,
amelyet az országgyűlés 1941. február 27-én ratifikált. 1941 elejétől - a Szovjetunió megtámadásának hitleri terve miatt - a német diplomácia erőteljes nyomást gyakorolt a belgrádi kormányra, hogy rábírja, csatlakozzon a tengelyhatalmakhoz.
(Az 1941. május 15-re kitűzött Barbarossa hadművelet miatt Németország számára létfontosságú volt, hogy a Balkánról semmi se veszélyeztesse a Szovjetunió elleni offenzívát.)
A jugoszláv kormány képviseletében Cincar-Markovic külügyminiszter 1941. március 25-én a bécsi Belvedere-palotában aláírta Jugoszlávia csatlakozását a háromhatalmi egyezményhez.
Másnap azonban Belgrádban angolbarát tisztek katonai puccsot robbantottak ki,
és megbuktatták a kormányt.
A hír hallatán Hitler március 27-én utasítást adott az OKW-nak (Oberkommando der Wehrmacht, a német fegyveres erők főparancsnoksága) a Jugoszlávia elleni hadművelet haladéktalan előkészítésére.
A Führer a honvédség részvételével is számolt a Jugoszlávia elleni offenzívában;
a német hadvezetőségnek pedig elengedhetetlenül szükséges volt a magyar felvonulási terület a hadművelet gyors megindításához.
A német kívánság már március 28-án megérkezett Budapestre; Werth Henrik vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke
pedig teljes mellszélességgel az OKW igénye mellé állt.
A vezérkari főnök – hatáskörét jelentősen túllépve – a kormány háta mögött még az előtt megegyezett az OKW illetékeseivel a német átvonulás technikai részleteiről, hogy ebben a kérdésben politikai döntés született volna.
Hitler a kormányzóhoz címzett bizalmas üzenetében a magyar részvétel estén kilátásba helyezte a Délvidék teljes visszacsatolását, a Bánátot is beleértve. Telekit váratlanul érte, hogy a katonák kész helyzet elé állították.
A konzervatív Telekiről közismert volt, hogy nem bízott a németek végső győzelmében.
„Tud bridzselni?” – kérdezte még korábban a német politikával szemben ugyancsak ambivalens érzelmeket tanúsító Ciano olasz külügyminisztertől, majd látva Mussolini vejének meglepődését, hozzáfűzte:
Hogy legyen mivel eltölteni az időnket, ha majd Dachauban találkozunk.”
A Legfelső Honvédelmi Tanács április elsején megtartott rendkívüli ülésén elhatározták, hogy Magyarország csak akkor vesz részt katonai erővel a Jugoszlávia elleni műveletekben, ha az ország a német támadás és különösen Horvátország várható elszakadása miatt szétesett.
Ezzel vélték feloldhatónak azt az államjogi dilemmát, amit az előző év decemberében megkötött örökbarátsági egyezmény politikai és morális súlya okozott.
Ha ugyanis megszűnik az az állam, amellyel a Magyar Királyság szerződést kötött, úgy az örökbarátsági egyezmény is hatályát veszti – jogászkodtak a kormányzó és a miniszterelnök tanácsadói.
Telekit azonban egyáltalán nem nyugtatta meg ez a kivárásra játszó, jogászkodó konstrukció;
tudni akarta, hogy a magyar beavatkozásra miként reagálna Anglia. Ezért Barcza György londoni nagykövet útján igyekezett kipuhatolni a brit háborús kabinet álláspontját is.
A miniszterelnök Barcza követ választáviratát, amely a londoni kormány Jugoszláviával kapcsolatos álláspontját tartalmazta, 1941. április 2-án vette kézhez. A brit háborús kabinet arra az esetre, ha Magyarország hozzájárul, hogy a német csapatok átvonuljanak az ország területén, a diplomáciai kapcsolatok megszakítását, fegyveres beavatkozás esetén pedig a hadüzenetet helyezte kilátásba.
A választól Teleki összeomlott, és nem látva kiutat a német megszállással, vagy pedig a brit hadüzenettel fenyegető helyzetből, 1941. április 3-ára virradóra a Sándor-palotában, a miniszterelnöki rezidencián golyót röpített a fejébe.
A miniszterelnök öngyilkossága nagy port vert fel.
A nemzetközi közvélemény egyértelműen az ország háborúba lépése elleni tiltakozásnak értékelte Teleki öngyilkosságát.
Winston Churchill néhány nappal később ezt nyilatkozta rádióbeszédében: „A tárgyalóasztalnál majd szabadon kell hagynunk egy széket Teleki Pál gróf számára. És ez az üres szék figyelmeztesse a jelenlévőket arra, hogy a magyar nemzetnek olyan miniszterelnöke volt, aki feláldozta magát az igazságért, amelyért mi is harcoltunk.”
Teleki Pál a kormányzónak címzett rövid, ám drámai búcsúlevelében arra figyelmeztette Horthyt, hogy az ország elveszíti becsületét, és végzetes útra lép a Jugoszlávia ellen tervezett akcióval. "Főméltóságú Úr! Szószegők lettünk - gyávaságból, - a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi és mi odadobtuk becsületét. A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! A legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok” – áll a tragikus hangú üzenetben. Ám az események menetén Teleki kétségbeesett tette sem változtatott.
Április 6-án a Wehrmacht alakulatai megtámadták Jugoszláviát, és négy nappal később - ahogyan arra a magyar politikai vezetés is számított – Horvátország kikiáltotta elszakadását a jugoszláv államszövetségtől, megteremtve ezzel a formális indokot a délvidéki bevonulásához.
A 3. magyar hadsereg és a gyorshadtest április 11-én lépte át a trianoni határt.
Ezzel véget ért Magyarország nem hadviselő állapota, és hazánk katonailag is belépett a második világháborúba.
Horthy Miklós emlékirataiban a beavatkozást kényszerítő szükségességnek minősítette: „ …ha nem vonulunk be a németek által már megszállt Bácskába, akkor ez a terület légüres tér lesz, amelyben az ott lakó magyarság és németség is védtelenül marad a csetnikbandák (a szerb szabadcsapatok) vérengző garázdálkodásával szemben.”
A kormányzó a magyar katonai beavatkozás másik indokaként arra hivatkozik visszaemlékezésében, hogy ha a kormány elutasítja Hitler Bácska megszállására vonatkozó követelését, úgy már nagy valószínűséggel 1941-ben bekövetkezett volna az ország német megszállása.
„Teljesen tisztában voltunk azzal, hogy ez Magyarország függetlenségének végét jelentené. Ennek bekövetkezését tehát mindenképpen meg kellett előznünk” – vélte Horthy.
Amikor a honvédség április 11-én átlépte a határt, a jugoszláv haderő legnagyobbrészt már kivonta egységeit a délvidéki területről. A magyar tüzérség és a légierő legtöbbször üres állásokat és kiürített erődöket lőtt, illetve bombázott.
A felfegyverzett szerb civilek, a csetnikek, illetve a Sokol ifjúsági mozgalom irreguláris csoportjai
több településen is rálőttek a bevonuló magyar csapattestekre,
illetve a magyar lakosság ellen is történt néhány kisebb atrocitás, a jugoszláv reguláris egységek kivonulása közben.
A délvidéki bevonulás során felszínre kerültek mindazok a kiképzési, vezetési és technikai hiányosságok, amelyek a honvédséget jellemezték, és ami miatt ugyancsak el kellett volna gondolkodnia az ország katonai, illetve politikai vezetésének.
A propaganda által feltüzelt, és gerillaharcra semmiféle kiképzéssel nem rendelkező magyar alegységek - hasonlóan az 1940-es erdélyi bevonuláshoz – az elszórt partizánakciókra aránytalan erődemonstrációkkal és mészárlásokkal válaszoltak.
Nemegyszer előfordult, hogy a katonák pánikba estek, és vaktában lövöldöztek a cél azonosítása nélkül. Olyanra is akadt példa, hogy tévedésből egymást lőtték a magyar alakulatok.
Werth Henrik vezérezredes, vezérkari főnök a hadművelet kezdetén kiadott napiparancsában előírta, hogy
… a szerbeket erélyesebb kézzel kell kezelni, mint annak idején a románokat.”
Mindez - a szervezetlenséggel karöltve - többször is indokolatlan, önkényes atrocitásokhoz vezetett, amiért, illetve az 1942. januári újvidéki vérengzés okán 1944 végén és 1945 elején súlyos árat kellett fizetnie a magyar civil lakosságnak.
Végül is 11 475 négyzetkilométer terület került vissza az országhoz a Délvidékből, Bácska, a Baranyai-háromszög, a Muraköz, valamint a Mura-vidék. A Bánátot - egy nyugati területsáv kivételével - azonban a magyar kormány követelése ellenére sem adták át a németek. Az 1941-es magyar népszámlálási adatok alapján 1,03 millió lakossal gyarapodott az ország népessége, amelyből 400 ezer volt magyar nemzetiségű.
A jugoszlávok által kiürített településeken ideiglenesen polgárőrségeket hoztak létre, nemzetiségi alapon. A rövid interregnum alatt
a polgárőrségek helyenként önkényes atrocitásokat követtek el
a két világháború közötti időszakban betelepített telepesek, illetve a jugoszláv hatalom néhány gyűlölt képviselőjével szemben.
Április 17-én általános katonai közigazgatást vezettek be a Délvidéken,
amelynek élére Horthy kormányzó Werth Henrik vezérezredest nevezte ki. Az új magyar adminisztráció elsősorban az 1918 után betelepített szerbeket, az úgynevezett dobrovoljácokat, a csetnikeket és a kommunistákat tekintette a "legveszélyesebb elemeknek".
A 3. magyar hadsereg parancsnoksága már április 14-én elrendelte a megszállt területek „átfésülését”, és a megbízhatatlannak minősített csoportok internálását. Az április 18. és 24. között lefolytatott tisztogató akció során több mint tízezer embert deportáltak.
Az újvidéki katonai parancsnok például az április 24-én kiadott és falragaszokon közzétett parancsa az összes, 1918. október 31. után bevándorolt szerbet, bosnyákot, montenegróit, cigányt és zsidót arra kötelezte, hogy szankciók terhe mellett három napon belül hagyja el a várost.
A magyar katonai közigazgatás mintegy 120 ezer embert tett át nagyobb részt a németek által megszállt szerb területekre, kisebb részt pedig Horvátországba, kiváltva ezzel Zágráb heves tiltakozását.
A németek sem nézték azonban jó szemmel a magyar katonai közigazgatás beleegyezésük nélkül folytatott tömeges deportálási akcióját. A német hadvezetés május 15-én kemény hangú levélben, és a „fegyverbarátság” felmondásának kilátásba helyezésével szólította fel a magyar hatóságokat a deportálások leállítására.
A német nyomásra felfüggesztették ugyan az áttelepítéseket, de a magyar diplomácia igyekezett elérni, hogy az internálótáborokban maradt 12 000 embert vegyék át a német megszálló hatóságok, illetve a horvátok.
Mivel nem jártak sikerrel, ezután is kisebb csoportokban
tovább folytatták a „nemkívánatos elemek” határon túlra űzését.
A magyar hatóságok 1941 májusától a kitelepített szerbek helyére a „nemzethűség” szempontjából megbízhatónak tartott székely telepeseket hoztak át Erdélyből.
A megszálló hatóságok önkényeskedésének 1944 őszén érett be a keserű gyümölcse; az összeomlás heteiben a Délvidékre bevonuló Tito-féle partizánhadsereg aránytalan, bestiális bosszút állt a magyar civil lakosságon.
A délvidéki bevonulással Magyarország önként belépett a háborúba, amelynek következményeiért a későbbi években súlyos árat fizetett az ország. Churchill ígéretével szemben Teleki Pálnak nem maradt üres szék az 1947-es párizsi béketárgyalásokon.