1945 januárjában már egyértelmű volt, hogy a Kelet-Poroszországba betört szovjet erőket a Wehrmacht erősen megtépázott csapatai nem tudják megállítani. A lakosság körében a közeledő Vörös Hadsereg katonái által elkövetett tömeges atrocitások hírére kitört a pánik. Szinte mindenki az ország belsejébe akart menekülni, otthonaik és javaik hátrahagyása árán is.
Karl Dönitz vezértengernagy, a német haditengerészet, a Kriegsmarine feje, a katasztrófával fenyegető helyzetben, 1945. január 21-én parancsot adott a Hannibál fedőnevű evakuálási akció megkezdésére.
A kimentési műveletben a haditengerészet mellett a Luftwaffe, a légierő egységei is részt vettek.
A világtörténelem egyik legnagyobb háborús evakuálási műveletében közel 2,2 millió embert sikerült kimenekíteni a Vörös Hadsereg folyamatos támadásai közepette.
Sokan voltak, akik gyalogosan menekültek, ők többnyire Gotenhafen és Gdansk kikötőibe tartottak. A 206 méter hosszú és 1500 utas befogadására alkalmas Wilhelm Gustloffot - amely 1939 előtt a Német Munkafront kirándulóhajója volt - a második világháború kitörése után besorozták a Kriegsmarine kötelékébe.
A Gustloff mint a 2. német tengeralattjárós-tanhadosztály kaszárnya és kiképzőhajója állomásozott a gotenhafeni hadikikötőben. A Hannibal-művelet elindítása után új feladatot kapott a hajó; a kelet-poroszországi menekültek elszállításában kellett részt vennie.
Az eredeti terv szerint már január 29-én, sötétedés után ki kellett volna futnia a hatalmas hajónak, ám az egyre csak özönlő kétségbeesett menekültek áradata arra indította Friedrich Petersen kapitányt, hogy az előírt férőhelyszámot figyelmen kívül hagyva, annyi embert vegyen a fedélzetre, amennyit csak lehetséges.
Egy ideig regisztrálták a hajóra felengedett embereket,
de a tömeg feltorlódása miatt, a beszállás felgyorsítása érdekében ezt később abbahagyták.
Ezért nincs egzakt adat arról, hogy pontosan hány ember volt a hajón, amikor január 30. balvégzetű éjjelén a Wilhelm Gustloff felszedte a horgonyt.
Több becslés is ismert, amelyek 8 és 10 ezer fő körülire teszik a fedélzetre feljutottak számát.
Az áldozatok számáról Heinz Schön német történész végzett nagyon alapos kutatásokat.
A fellelhető levéltári dokumentumok, a mentésben részt vett felszíni egységek hajónaplói és egyéb adatok alapján Schön számítása szerint a Wilhelm Gustloff katasztrófájában 9343-an vesztették életüket, csaknem hatszor annyian, mint a Titanic tragédiájában.
Az evakuálás nem csak civileket érintett. 1100 katona és haditengerész is a fedélzeten tartózkodott, köztük 373 női tengerészeti segélyszolgálatos, valamint 73 Wehrmacht-sebesült.
Ez a tény a katasztrófa minősítése szempontjából számít jelentős körülménynek.
Wilhelm Zhan korvettkapitány (a haditengerészetnél ez az őrnagyi rendfokozatnak megfelelő rang), az U-69 egykori parancsnoka is a Gustloff fedélzetén tartózkodott.
A tapasztalt tengeralattjárós tiszt azt tanácsolta a Wilhelm Gustloff kapitányának, hogy maradjon közvetlenül a part közelében, teljes elsötétítésben, és cikcakkban haladjon.
Friedrich Petersen kapitányt azonban a partközeli vizekbe telepített aknák jobban aggasztották, mint a szovjet tengeralattjárók. Ezért figyelmen kívül hagyva Zhan korvettkapitány tanácsát úgy döntött, hogy eltávolodik a parttól, és kifut a nyílt tengerre.
Itt ugyan aknáktól már nem kellett tartania, de ellenséges tengeralattjárók felbukkanásától annál inkább.
A Wilhelm Gustloff a Hansa tengerjáróval együtt futott ki a gotenhafeni kikötőből,
ám a Hansa műszaki problémák miatt visszafordult. A Wilhelm Gustloff így egymaga folytatta útját; a menekültekkel zsúfolt hajót a Löwe romboló kísérte.
1945. január 30-án a szokásosnál is hidegebb volt a Balti-tenger térségében, -15 Celsius-fokra zuhant a hőmérők higanyszála.
A víz ugyancsak dermesztően hideg volt,
közel a nulla Celsius-fokhoz. Aki csak tehette, a hajó agyonzsúfolt belső tereibe húzódott vissza a csontig hatoló hideg elől.
Alekszandr Marinyeszko az S-13 tengeralattjáró parancsnoka nem állt éppen a Balti Flotta dicsőségtáblájának élén. A közismerten részeges tisztnek több fegyelmi problémája akadt, és a büntetőtábort is megjárta.
De főleg az volt fájó számára, hogy még egyetlen hajó elsüllyesztésével sem büszkélkedhetett. Az S-13 január 30-án nem sokkal éjfél után ért Stolpmünde magasságába, nagyjából abban az időben, amikor Petersen kapitány éppen egy szemből közeledő német aknamentesítő hajókötelékről kapott hírt a Wilhelm Gustloff hídján.
A kapitány - elkerülendő az ütközés veszélyét - elrendelte, hogy kapcsolják fel az addig teljes elsötétítésben hajózó Gustloff helyzetjelző fényeit.
Az S-13 tornyában fagyoskodó szovjet őrszemek azonban kiszúrták a zöld-vörös jelzőfényeket,
és rögtön jelentették a harcálláspontnak a hatalmas hajó felbukkanását.
A parancsnok azonnali merülést rendelt el, és periszkópmélységből vizsgálta kiszemelt áldozatát. Mivel a Gustloffot kísérő romboló nem fedezte fel az S-13-at, Marinyeszko kiadta a támadási parancsot. ( A Wilhelm Gustloff esete olyan, mint egy görög sorstragédia. A kísérőromboló radarja nem sokkal a kifutás után mondta fel a szolgálatot.)
Némi manőverezés után
az S-13 három torpedót lőtt ki a mit sem sejtő hatalmas hajóra.
Mintaszerű lövés volt; az első torpedó a Gustloff orrába csapódott, a második középen, a hajóderék magasságában, a harmadik pedig a gépháznál találta el a túlzsúfolt tengerjárót. Miután Marinyeszko kapitány meggyőződött róla, hogy a megtorpedózott hajó halálos sebet kapott, az S-13 sietve elhagyta a kibontakozó tragédia helyszínét.
A három találat súlyosan megrongálta a hajótestet, a betörő víztől a Gustloff elkezdett a bal oldalára dőlni.
A hajó belsejében összezsúfolódott emberek között kitört a pánik,
tumultuózus jelenetek játszódtak le a kijáratok előtt összetorlódott menekülők között. Rengetegen estek a zsúfolásig megtelt kabinok fogságába, amelyeket lassan elárasztott a jeges tengervíz.
A rettenetes hideg miatt vastag jégréteg rakódott a mentőcsónakok daruira és a kötélzetre, emiatt a csónakok nagy részét le sem lehetett ereszteni.
Azok sem jártak jól, akik végső kétségbeesésükben a vízbe vetették magukat;
ugyanis a nulla fokhoz közeli fagyos vízben az emberi test negyedóra-húsz perc alatt végzetesen kihűl. A haláltusáját vívó hajóról sikerült rádión riasztani a Kriegsmarine közelben tartózkodó felszíni egységeit. Elsőként a Wilhelm Gustloffot kísérő romboló szállt be a mentésbe; szorosan a hajó mellé állva 472 embert sikerült megmentenie.
A legtöbb embert, szám szerint 564 hajótöröttet a T-36 hadrendi számú torpedónaszád vette a fedélzetére. A Gustloff megtorpedózása előtt felbukkant német aknaszedő-hajóraj egységei is teljes gőzzel a tragédia helyszínére siettek; az M 375 jelzésű hadihajó 43 főt, az M 341 pedig 37 embert mentett ki a jeges vízből. A Gotland teherhajó két fuldoklót, a Göttingen gőzös pedig további 28 hajótöröttet mentett meg.
A német hadiflotta egyik közelben haladó és az addigi háborús eseményeket sikeresen átvészelt büszkesége,
az Admiral Hipper nehézcirkáló is vette a Gustloff segélykérését,
ám Heningst sorhajókapitány (a haditengerészetnél ez az ezredesi rendfokozatnak megfelelő rang) a tengeralattjáró-veszélyre figyelemmel úgy döntött, hogy nem áll meg. A Wilhelm Gustloffot a torpedók becsapódásától számított 45 perc elteltével örökre elnyelte a koromfekete Balti-tenger.
A világtörténelem legtöbb áldozatot követelő hajókatasztrófáját mind a szövetségesek, mind a németek hosszú évtizedekig agyonhallgatták a közvélemény előtt.
Amikor nagyobb nyilvánosságot kapott a szörnyű katasztrófa – különösen a Nobel-díjas német író Günter Grass Im Krebsgang (Ráklépésben) című, a Gustloff tragédiáját feldolgozó, 2002-ben kiadott regénye nyomán –, a közvélemény jelentős része felháborító háborús bűncselekményként könyvelte el a közel négyezer gyerek és fiatalkorú, valamint asszonyok és civilek ezreinek halálát okozó szovjet tengeralattjáró támadását.
A nemzetközi hadijog, így különösen a tengeri hadviselés szabályairól elfogadott genfi konvenció 1907. évi X. kiegészítése a felfegyverzett és/vagy katonákat is szállító, polgári lajstromú személyszállító hajót vagy kórházhajót nem minősíti védett célpontnak.
A Wilhelm Gustloffot légvédelmi gépágyúkkal szerelték fel, és nem viselte a sebesültek szállítására vonatkozó megkülönböztető jelzést sem, tehát a hadijog értelmében legális katonai célpont volt.
Az már egy másik történet, hogy Marinyeszko kapitány S-13-sa egy héttel a Gustloff tragédiája után,
1945. február 9-én elsüllyesztette a genfi előírásoknak mindenben megfelelő General von Steuben német kórházhajót is.
A Steuben katasztrófájában a fedélzeten tartózkodó mintegy 5000 civil menekültből alig 600 embert tudtak csak megmenteni.
Nemcsak a németek, hanem az angolszász szövetségesek és a szovjet Vörös Hadsereg is többször semmibe vette a hadijogot.
Így például a szövetséges légierő 1945. február 13-án Drezda ellen megkezdett terrorbombázását
a történészek egy része ma már egyértelmű háborús bűncselekménynek tartja,
de a szovjet haderő sem maradt - finoman fogalmazva - makulátlan, már ami a civil lakossággal szemben elkövetett tömeges atrocitásokat illeti.
A Gustloff-tragédia késői utóéletének akad egy további érdekes mozzanata is. Alekszandr Marinyeszko 1967-ben elhunyt. Az egykori tengeralattjáró-parancsnokot, aki mégiscsak sok ezer ártatlan civil haláláért volt felelős, meglepő módon éppen a gorbacsovi reformkorszak utolsó évében, 1990-ben tüntették ki posztumusz a Szovjetunió hőse érdemrenddel.