Attól számítva, hogy alig egy évszázada, 1903. december 17-én a repüléstörténet első motoros gépe, a Wright fivérek biplánja néhány méteres magasságba emelkedve történelmet írt, hihetetlen fejlődésen ment keresztül a repülés.
A hőskor favázas, vászonból és dróthuzalokból álló, kékes füstöt pöfögő masináinak életveszélyesen kalandos repülésétől jutottunk el napjainkra a komputervezérelt, és a kontinenseket néhány órás utazással összekötő, csúcstechnológiát képviselő szupermodern utasszállító gépek világáig.
Mára már a repülés hősies kalandból a mindennapok csaknem olyan természetes részévé vált, mint az autóközlekedés.
Amikor azonban elfoglaljuk helyünket a kényelmes ülésekben, és felsivítanak a hajtóművek, sokakat kerít hatalmába a várakozásteljes izgalmakkal vegyes „légi drukk”.
Talán sehol sem érezzük magunkat annyira kiszolgáltatva az alig értett technikának és a levegőóceán ismeretlen szeszélyeinek, mint egy repülőgép ülésébe szíjazva.
Ilyenkor óhatatlanul is a számunkra láthatatlan, zárt ajtók mögött ténykedő gépszemélyzetre gondolunk;
szaktudásukba és rutinjukba bízunk,
amikor a hatalmas „vasmadár” dübörgő hajtóművekkel elemelkedik a biztonságot jelentő betonról, és orrát a felhők feletti birodalom felé irányozza.
A Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér, a régi Ferihegy 1-es termináljának hatalmas hangárjába lépve, csillogva-villogva magasodik fölénk az LXD lajstromjelű vadonatúj Airbus A321-200 típusú gép. A WizzAir nemrég kinevezett új főpilótája, Szabó Zoltán kapitány társaságában vehetjük szemügyre a hatalmas gépmadarat.
A típus a család legnépszerűbb tagja, az A320 két hajtóműves, közepes hatótávolságú utasgépének továbbfejlesztett változata.
A két típus közötti leglényegesebb különbség a törzshossz
– és ennek megfelelően a befogadóképesség - , az A321 ugyanis 6,93 méterrel hosszabb, mint a 320-as. Az A321-200-as modifikációt 1995-ben fejlesztette ki az Airbus konzorcium, elsősorban az amerikai piaci igényekből kiindulva. Az alaptípushoz képest erősebb CFM56-5B3 hajtóműveknek köszönhetően, a 4907 kilométeres hatótávolsággal rendelkező A321 alkalmassá vált a transzkontinentális repülésre is.
A két hajtóműves, keskenytörzsű és egyfolyosós közepes hatótávolságú A321-es 44,51 méteres törzshosszával és 34,09 méteres szárnyfesztávolságával a család legnagyobb tagja. (A család legkisebb tagja az A319.)
Az A321-200 első repülésére 1996 decemberében került sor.
Szabó kapitány elmondta, hogy az LXD lajstromjelű gép az Airbus konzorciumnál eddig legyártott összes géptípus közül a 7032-ik példány.
A 320-as család tradícióit követve az A321 kategóriájának egyik legkorszerűbb típusát képviseli;
jelentős a gépsúlyt csökkentő beépített műanyag kompozitok aránya,
a pilótafülke pedig teljesen digitalizált. A polgári repüléstörténet első, úgynevezett fly-by-wire típusa az A320 volt, és ezt a technikát alkalmazzák a többi modifikáción is.
(A fly-by-wire olyan elektronikus kormányrendszer, ahol a kormány mozdulatai nem direkt módon hatnak a hidraulikus rendszerre, hanem elektromos impulzusként, a központi számítógép útján jutnak el a fékszárnyakat és csűrőlapokat mozgató eletromotorokhoz.) A ferihegyi hangárban megcsodált gépmadár további újdonsága a dupla fékszárny. Hogy mik is ezek, hamarosan kiderül.
Szabó Zoltán rutinos repülő, utasforgalmi karrierjét még a MALÉV-nél, a jó öreg Tupoljev Tu-154 szarvkormánya mögött kezdte, és 2004-től áll a WizzAir szolgálatában. Némi nosztalgiázás közepett tökéletes egyetértés alakul ki közöttünk; a még hagyományos irányítórendszerekkel felszerelt, strapabíró és jóindulatú három hajtóműves orosz „Ivánt” ízig vérig a pilótáknak kellett repülnie, nem véletlen, hogy a régi repülősök annyira szerették. Ám a csúcstechnika sem teszi szükségtelenné az emberi tényezőt, sőt!
Az automatizált, digitális fedélzeti rendszerek kontroll alatt tartása komoly szakmai felkészültséget és figyelmet igényel a gépszemélyzettől.
Ezért is rendkívül fontos a „checklist” a felszállást megelőző alapos ellenőrzés.
Ennek első része még a betonon kezdődik; a kapitány körbejárja és szemrevételezi a gép külső állapotát, esetleges sérülés, vagy horpadásnyomokat, illetve a futóaknáknál és a szárnyaknál (amelyben az üzemanyagtartályok vannak) hidraulika-olaj, vagy kerozin nyomokat keresve.
Szabó kapitány elmondta, hogy fel- és leszállás közben a szárnyak belépő élein, vagy az orrkúpon még akár a nagyobb bogarakkal történt ütközés is hagy nyomokat,
a madarakkal való keresetlen „koccanás” pedig akár komoly horpadásokat okozhat.
Ugyancsak létfontosságú a külső szenzorok, mint például a sebességmérő Pitot-csövek, valamint a dinamikus magasságmérők nyitottságának ellenőrzése.
Például, 2009. június 1-én az Air France Rio de Janerio és Párizs között közlekedő AF 447-es járatának Airbus A330-as gépe a Pitot-cső elfagyása, az elektronikus vezérlésbe jutott téves adatok, valamint a személyzet megkésett reagálása miatt esett át, és zuhant az Atlanti-óceánba. Miután mindent rendbe találtunk, felsétáltunk a lépcsőn, és elfoglaltuk helyünket a pilótafülkében.
Az Airbus A321 teljesen digitalizált pilótafülkével rendelkezik, ugyanaz a műszerezettsége, mint a család 319-es, vagy 320-as típusának. Szabó kapitány elmondta, hogy ez az azonosság a típuscsalád hatalmas előnye, ugyanis akár a 319-est vagy 320-ast repülő személyzet minden bonyolultabb típusátképzés nélkül átválthat a 321-re. Az Airbus cockpitje (pilótafülkéje) a szarvkormány hiánya miatt nagyobbnak és kényelmesebbnek tűnik, mint például a Boeing 737-es fülkéje.
A fly-by-wire rendszernek köszönhetően a személyzet a számítógépek joystickjére emlékeztető side-stickkel végzi az irányítást, amely
a kapitány ülése mellett balra, az elsőtiszt munkahelyén pedig jobb kézre esve, oldalt található.
(Tradicionálisan a kapitányé a baloldali ülés.) Amikor a gép felszállásra vár és áll a betonon, a fedélzeti elektronika ellátását a farokba épített segédhajtómű, az APU (Auxiliary Power Unit) biztosítja.
Minden felszállás előtt a gépszemélyzet a gép aktuális súlya (így többek között az üres tömeg, plusz utaslétszám, valamint a desztináció függvényében feltankolt kerozin) alapján kiszámítja az úgynevezett elemelési sebességet, azt a sebességtartományt, amelynek elérésekor a gép biztonságosan felemelhető a betonról.
A fedélzeti rendszerek „életre keltése” után, a típuskönyvben megadott sorrend szerint kell elvégezni a műszerellenőrzést. Fontos tudni, hogy
miután a gép eléri a repülési magasságot, a személyzet átkapcsol a robotpilótára,
(autopilot, Flight Management Computer, FMC) és ilyenkor a fedélzeti számítógép viszi a „vasat”, a komputerbe táplált irányvonalon.
Ennek ellenére folyamatos kontroll alatt kell tartani a műszereket, és a repülési paramétereket. A robotpilótába akár a teljes útvonal beprogramozható, amely a legkorszerűbb típusoknál, mint például az A321-200-nál a szél kitérítő hatását is képes korrigálni.
A gázkar vagy a kormány megmozdítása esetén a rendszer automatikusan lekapcsol,
amit fény és hangjelzéssel tudatosít a pilótákban. A „checklist” az útvonal olyan pontjain is elvégzendő, ahol a repülési helyzet jelentősen megváltozik.
A „checklist” és a hajtóművek bekapcsolása után, az irányítás ad engedélyt a gurulás megkezdésére. A beszállócsápoknál álló gép nem tud tolatni, és csak miután elvontatták, kezdi meg a kigurulást. A futópályát a számmal és betűvel jelzett gurulóutakon közelíti meg a gép, az irányítótorony felügyelet alatt.
A kifutást csak az irányítás felszállási engedélye után lehet megkezdeni;
ilyenkor a személyzet teljesen előretolja a gázkarokat, maximális fordulatra pörgetve fel a hajtóműveket, majd a fékek kiengedésével megkezdi a nekifutást.
A nagyobb felhajtóerő érdekében ezt megelőzően kiengedik a szárnyfelületet megnövelő fékszárnyakat, majd amikor a gép eléri az elemelési sebességtartományt, a kormány hátrahúzásával emelik el a gépet a betonról.
Felszállás közben a hajtóművek 100 százalékos teljesítményen dolgoznak,
a fordulókörre álláskor a teljesítményt 80 - 90 százalékra veszik vissza. Az elemelkedés után a műszerpanelon található fogantyúkkal behúzzák az orr és a főfutóműveket, a fix mechanikai rögzítést zöld színben világító indikátor jelzi – „Három zöld fény”, - mondják ilyenkor a pilóták, nyugtázva, hogy a futók behúzása megtörtént.
A felszállás után a toronytól a területi központ veszi át a gép irányítását.
A repülésben a felszállás mellett a másik kritikus fázisnak a landolást tekinthetjük.
A gép ilyenkor egyre alcsonyabbra ereszkedik, fokozatosan csökkentve a sebessségét. Mivel a repülőtér megközelítése közben olyan alacsony magasságra, illetve olyan légtérbe ereszkedik, ahol jelentősen megnövekszik az ugyancsak landolásra készülő, vagy éppen felszálló gépek száma, itt más eljárási szabályok érvényesülnek. A leszálló gépek célja, hogy a pályaküszöbtől megfelelő távolságban elfoglalják helyüket a pályáig vezető nagyon keskeny leszállósávban.
Nagyjából vízszintesen repülve, és az előírt magasságot tartva éri el a gép az úgynevezett siklópályát,
ekkor a személyzet kiengedi a futóműveket, illetve a fékszárnyakat.
(Süllyedés közben egyre jobban lecsökken a gép sebessége, és ezzel a felhajtóerő is. A fékszárnyak megnövelik a szárnyfelületet valamint a felhajtóerőt, lejebb tolva az úgynevezett átesési sebesség tartományát.)
Az utolsó, besiklási szakaszban a leszállási manővert végrehajtó kapitány, vagy az elsőtiszt "belebegteti" a gépet; a gép orrát kissé megemelve tartják a futópálya felett suhanva egészen addig, amíg a főfutó nem fog betont. Ekkor leengedve a gép orrát, az orrutót is betonra teszik. A betont fogott gépet a a szárnyakból kiemelkedő fékezőlap, az interceptor ( egyes típusoknál a törzsből kinyíló törzsféklap) a fékszárnyak és a sugárfordító segítségével fékezik le.
A parkolóhelyre az alacsony fordulaton járatott hajtóművek segítségével önállóan gurul be a gép. A betonon a különálló orrfutó-kormány segítségével irányítják a repülőgépet. Miután a " vasmadár" beállt a parkolóhelyre, elhallgat a hajtóművek sivítása, és elmondhatjuk, hogy most már tényleg földet értünk!