Az éves migrációjuk alatt a trópusi vizeken keresztülvándorló ceteken gyakran észlelhetők mély, kerek, kráterszerű harapásnyomok. Ez már régi felfedezés, mint ahogyan az is ismert a tengerbiológusok előtt, hogy az apró sérülésnyomok elkövetői a mélytengeri világítócápák családjába (Dalataidae) tartozó, kis termetű szivarcápák (Isistius sp.).
Ez a népes tüskéscápa-alakúak rendjéhez (Squaliformes) tartozó rendszertani csoport
a cápák világán belül rendhagyónak számító, parazita, vérszívó életmódot folytat.
Egészen eddig ismeretlen volt azonban, hogy hol és milyen gyakorisággal támadnak rá a vonuló cetekre ezek az apró mélytengeri vámpírok.
A bálnadémonoknak is aposztrofált, általában 30–50 cm hosszú kozmopolita parazitacápák a világtenger meleg vizes térségeiben, az északi 40. szélességi foktól a déli félteke 40. szélességi köréig elterjedtek, mind a három nagy óceáni medencében,
de például a Földközi-tengerben is megtalálhatók.
A világtenger szürkületi (bathyális), illetve sötét (abisszikus) zónájában élnek, jellemzően 1000 és 4000 méter közötti mélységtartományban.
Állkapcsaikban a testméretükhöz képest aránytalanul nagy, rendkívül éles, háromszög alakú fogak lapulnak,
amelyekkel könnyedén átharapják még a cetek vastag bőrét is.
Azonban nem válogatósak, más nagyobb testű cápákat, csontos halakat is megtámadnak. Az áldozat testébe mély, kerekded lyukat harapnak, és a hámrétegbe bevágódó fogaikkal tartják magukat a prédaállaton mindaddig, amíg meg nem szívják magukat vérrel.
Életmódjuk miatt rendkívül nehezen megfigyelhetők,
ezért is érdekes a Fokvárosi Egyetem (Dél-afrikai Köztársaság) kutatói által publikált, a szivarcápák cetek elleni támadásait vizsgáló tanulmány.
A Fokvárosi Egyetem két tengerbiológusa hosszú munkával,
számos elpusztult cet tetemét megvizsgálva jutott arra a megállapításra,
hogy elsősorban három nagytestű cetfaj, az akár 27 méteres hosszúságot is elérő közönséges barázdásbálna (Balenoptera physalus), az ugyancsak a barázdásbálnák családjába (Balenopteridae) tartozó Bryde-bálna (Balenoptera edeni), valamint a fogascetek (Odontoceti) óriása, a nagy ámbráscet (Physeter macrocephalus) vam kitéve a szivarcápák támadásainak..
A kutatók e cetfajok vonulási idejének ismeretében azt is vizsgálták,
hogy a cetek mely időszakban lehetnek legjobban kitéve a vérszívók agressziójának.
„Ez egy sajátos módja a cápák világán belüli táplálkozásnak: a nem halálos sérülések ejtése a nagyobb tengeri állatokon” – nyilatkozta Jannis Papastamatiou tengerbiológus.
A szivarcápák támadásával érintett három cetfaj közös jellemzője,
hogy valamennyien viszonylag mélyre merülnek;
a közönséges barázdásbálna a szürkületi zóna felső határáig, 200 méteres vízmélységig, a Bryde-bálna 300 méterig, míg a cetek abszolút mélymerülési rekordját tartó nagy ámbráscet akár 2 250 méterig is lemerül.
Noha a szivarcápák napközben jellemzően 1000 méternél nagyobb vízmélységben tartózkodnak, éjszaka, amikor a felszíni meleg víztömegek lesüllyednek, és a hideg, mélységi vizek a felszínre áramolnak (ezt a napi periodicitású függőleges áramlási rendszert termohalin konvekciónak hívják a tengertani szakirodalomban), a mélyvizekben élő tengeri állatok, így a szivarcápák is, a felszínközeli vízrétegekbe emelkednek.
Ezért igen valószínű, hogy a kisebb merülésű cetekre éjszaka tapadnak rá, az 1000 méternél is mélyebbre merülő nagy ámbráscetet viszont természetes élőhelyükön is megtámadhatják.
Egyébként a szivarcápák jól elviselik a mélységváltozást;
piócaszerűen áldozatukra tapadva hosszabb ideig is képesek a cetek testén maradni, egyfajta ideiglenes élőhelyként használva azt.
A kutatók megvizsgálták azokat a meleg vizes óceáni területeket is, amelyeket éves vándorlásuk során a cetek útba ejtenek, hogy behatárolják a támadásokat különösen jellemző időszakokat.
Azt találtuk, hogy a déli féltekén rendszeresen ősztől kora tavaszig történnek a bálnákat ért harapások”
– nyilatkozta a New Scientist tudományos portálnak Theoni Photopoulou, a Fokvárosi Egyetem kutatója. (A déli féltekén ez a márciustól szeptemberig terjedő időszakot jelenti, szerk.)
A szivarcápa-támadások a tavasz derekától válnak szignifikánssá,
amikor a cetek elérik az apró vérszívó ragadozók élőhelyét rejtő óceáni területet.
A barázdásbálnák testén sokkal több harapásnyomot azonosítottak, mint az ámbráscetekén, ez arra vezethető vissza, hogy az előbbiek jóval hosszabb időt töltenek el a szivarcápákkal „fertőzött” vizeken, mint az ámbráscetek.
A cettetemek vizsgálata más szempontból is hasznos információkkal szolgált. „Tény, hogy az elpusztult állatok testén olyan testtájakat is megvizsgálhattunk, amelyeket természetes körülmények között, élő ceteken nem tudnánk” – nyilatkozta Photopoulou, a tanulmány társszerzője.
A szivarcápák tanulmányozása mélytengeri életmódjuk miatt rendkívül nehéz feladat.
Ezért az általuk okozott sérülések statisztikai vizsgálata e fajok életmódjának jobb megismeréséhez is hozzásegítheti a kutatókat.
Az apró tengeri vérszívó harapásának nemcsak a cetek,
hanem időnként az ember, sőt bizonyos tárgyak is ki vannak téve.
Az 1970-es évek végén, illetve a 80-as években, amikor az amerikai haditengerészet néhány tengeralattjáró-egységét neoprén bevonattal látták el, többször találtak szivarcápa-harapásnyomokat a bevonaton.
2009 márciusában a Hawaii-szigetekhez tartozó Mauin egy helyi lakost, Mike Spladinget ért szivarcápa-támadás, miközben átúszta az Alenuihaha-csatornát.
R. A. Martin a ReefQuest Centre for Shark Research című szaklapban 2010. január 26-án publikált „Deep Sea: Cookiecutter Shark” című dolgozatában közölt olyan esettanulmányokat, amelyek hajótörötteket éjszaka ért szivarcápa-harapásokról tudósítottak.