A Nemzetiszocialista Német Munkáspártba (Nazionalsocialistische Deutsche Arberteipartei, NSDAP) 1928-ban belépett Martin Bormann hosszú ideig csak a pártbürokrácia jelentéktelen csinovnyikjának számított. 1933-ban került Hitler pártbéli helyettese, Rudolf Hess kabinetjébe, ám még hosszú évekig nem tartozott Hitler és a belső pártvezetés köreihez.
Bormann napja akkor virradt fel, amikor Rudolf Hess, a „helyettes”, egy saját maga által vezetett Messerschmitt Bf-110 típusú kétmotoros vadászgéppel 1941. május 10-én Angliába repült, hogy – máig tisztázatlan hátterű –
különbéke-tárgyalásokba kezdjen a Churchill-ellenes brit politikai körökkel,
egy Nagy-Britannia és a Harmadik Birodalom között megkötendő békeszerződés céljából.
Hess furcsa angliai „disszidálása” után Hitler nem nevezett ki újabb pártbéli helyettest (az államfői jogkör tekintetében ekkor még Herman Göring birodalmi marsall lett volna a Führer által kijelölt utód), viszont Martin Bormannt, a Berghof felépítésének megszervezésében hervadhatatlan érdemeket szerzett ambiciózus bürokratát kinevezte pártigazgatónak, birodalmi miniszteri rangban.
A kitűnő szervezőkészséggel és intrikusi tehetséggel megáldott Bormann ekkortól lépett be Hitler belső, legbizalmasabb tanácsadói körébe.
Mivel napi szinten kellett referálnia a kancellária ügyeiben, rövid idő alatt a Führer legbizalmasabb emberévé vált,
olyannyira, hogy 1943. április 12-én Adolf Hitler személyi titkárává is kinevezte, az akkorra már félelmetes befolyással rendelkező „Parteileiter” kamerádot.
Bormann, felhasználva napi szintű kapcsolatát Hitlerrel, elérte, hogy a Führer minden fontos személyi kérdésben kikérje javaslatát. A pártkancellár ezt kitűnően ki is használata
az érdekeit valósan vagy vélten keresztező személyek eltávolításában, illetve hívei pozícióba juttatásában.
A háború utolsó éveiben, a szellemileg egyre jobban leépülő Hitler számára Bormann egyszerűen nélkülözhetetlen munkatárssá vált.
Bormann szinte korlátlan – és a jog szerinti helyettes Hermann Göring, valamint a „Reichsführer-SS”, azaz Heinrich Himmler birodalmi vezetőét is meghaladó – befolyásával
számos rosszakarót szerzett magának a náci hierarchiában.
Sem Göring, sem Himmler nem szívlelte a Führerre szerintük túlontúl is rátelepedett kancelláriaminisztert, de még ők is több mint óvatosan bántak a Hitler utáni második legbefolyásosabb személlyé lett szürke eminenciással.
A náci hierarchia csúcsain Bormann-nak csak egyetlen feltétlen és valódi szövetségese akadt, az ugyancsak befolyásos Joseph Goebbels birodalmi miniszter. A jelentős intrikusi tehetséggel megáldott Goebbels – talán a legfanatikusabb náci –
Bormann-nal összefogva sikeresen áskálódott az általa bizalmas körben csak „élvhajhász szibaritának” aposztrofált hájas birodalmi marsall,
és a „fajankónak” tartott Joachim von Ribentropp birodalmi külügyminiszter ellen – akinek külpolitikai vonalvezetését, különösen 1943-tól egyszerűen katasztrofálisnak tartotta –, de őt nem tudta kegyvesztetté tenni.
A pártvezetők, a gauleiterek, a birodalmi miniszterek, sőt, még a hadsereg vezető beosztású parancsnokai is csak Bormann útján eszközölhették ki, hogy a vezér és kancellár személyesen fogadja őket.
1945. április 16-án a Georgij Zsukov marsall parancsnoksága alatt álló 1. belorusz front (hadseregcsoport) 77 hadosztályának a seelowi magaslatok ellen indított támadásával kezdetét vette a birodalmi főváros, a Berlin elleni utolsó nagy roham.
Április 23-ra – megtörve az erős német ellenállást, befejeződött Berlin bekerítése. A náci hierarchia főemberei 1945. április 20-án, Hitler 56. születésnapján gyűltek össze utoljára a kancellárián,
majd az ünnepi köszöntő után sietve elhagyták a lassan bezáródó ostromgyűrűbe fogott Berlint.
A vezetők közül egyedül Martin Bormann és Joseph Goebbels maradtak együtt Hitlerrel.
Amikor április 23-án a kancellárián hírül vették, hogy a Felix Steiner SS-Oberstgruppenführer (vezérezredes) parancsnoksága alatt álló 9. hadsereg a Führer parancsa ellenére sem vonul Berlin alá, illetve amikor április 26-án befutott Himmler, a „der treue Heinrich” (a hűséges Heinrich, ahogyan Hitler nevezte az SS legfőbb vezetőjét) szövetségesekkel történt kapcsolatfelvételéről szóló hír, Adolf Hitler összeomlott, és belátta, hogy nincs tovább.
1945. április 29-én nőül vette Eva Braunt,
majd másnap délután új hitvesével együtt öngyilkos lett.
Martin Bormann volt Hitler egyik esküvői tanúja, és a vezér földi maradványainak elhamvasztásánál Goebbelsszel együtt az összeroskadó Harmadik Birodalom egyik utolsó képviselője.
Hitler politikai végrendeletében a hozzá halálig hű Bormannt pártigazgatóból pártkancellárrá nevezte ki, de ennek akkor már az ég egy adta világon semmi jelentősége sem maradt.
Az összeomlás után Martin Bormannt a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék a 22 legkeresettebb náci háborús bűnös között tartotta nyilván, és elfogatóparancsot adott ki ellene, sikertelenül. A náci háborús főbűnösök ellen 1946-ban megkezdett perben Martin Bormannt háborús és emberiség elleni bűntettekben bűnösnek találva,
távollétében kötél általi halálra ítélték.
Sokáig nem lehetett tudni, hogy mi történt az egykor nagy hatalmú pártigazgatóval.
A nürnbergi perben ugyancsak bíróság elé állított Arthur Axmann, a Hitlerjugend volt vezetője azt állította, hogy Bormann 1945. május 1-jén - a berlini helyőrség kapitulációját megelőző napon – Hitler utolsó személyi orvosa, dr. Ludwig Stumpffeger SS-Sturmbannführer (őrnagy) társaságában
egy menekülő csoporttal elhagyta a Führerbunkert,
és sikeresen átjutottak a kancellária épületétől ekkora már csak pár száz méterre álló oroszok gyűrűjén.
Axman tudomása szerint Bormann és Stumpffegger május 2-án a kora hajnali órákban a Lehrter pályaudvar felé vezető vasúti hídon próbáltak elmenekülni, ám felismerték, hogy akármerre is mennek, az oroszok karjaiba futnak, ezért ciánkapszulával öngyilkosságot követtek el.
Axman állította, hogy a hídnál fekvő halottak között felismerte Bormann holttestét.
Mindenestre, Bormann földi maradványait nem sikerült felkutatni.
Erősen tartotta magát az a szóbeszéd, hogy a pártkancellár végül Josef Mengeléhez, az auschwitzi tábor hírhedt lágerorvosához és Adolf Eichmannhoz, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal zsidóügyi osztályának vezetőjéhez hasonlóan Dél-Amerikába szökött, és álnéven élt tovább.
1954-ben Bormannt egy nyugatnémet bíróság holttá nyilvánította, ám a keresett náci főtisztviselő halála csak közel két évtizeddel később vált bizonyossá. 1972. december 7-én a Lehrter pályaudvar környékén végzett csatornaépítési munkálatok során két csontvázra bukkantak a munkások.
A csontvázakat igazságügyi orvosszakértők, fogorvosok és antropológusok vetették tüzetes vizsgálat alá, megállapítva, hogy az egyik csontváz Martin Bormann, a másik pedig dr. Stumpffeger földi maradványa. Az 1998-ban elvégzett DNS-vizsgálatok kétséget kizáróan bebizonyították, hogy a holttestek egyike Martin Bormanné, aki 71 éve, 1945, május 2-án végzett magával.