A napkitörések gyakori jelenségnek számítanak, néha gondokat is okoznak a Földön.
A legnagyobb modern kori geomágneses zavar és ettől az elektromos rendszerben fellépő probléma 1989. március 13-án történt. Három nappal korábban figyeltek meg egy napkitörést, amely átmenetileg kommunikációs zavarokkal járt a rádióadásokban. A fő probléma azonban akkor jelentkezett, amikor a robbanáshoz kapcsolódó koronakitörés is elérte a Földet. Az elektromos energiaellátó vezetékek hálózatában indukált áram- és feszültségkülönbségek miatt Québec térségében 6 millió ember maradt áram nélkül 9 órán keresztül, néhol akár egy egész napig is.
Az 1859-es Carrington-esemény még ennél is erősebbnek számított. Ekkor egy intenzívebb fler (a naplégkör egy körülhatárolt részének hirtelen, erős kifényesedése) keltett zavart bolygónk magnetoszférájában. Ennek hatására a távíróhálózat vezetékei szikrázni kezdtek, egyes távíróhivatalok kigyulladtak, használhatatlanná téve ezzel a Viktória-kor telekommunikációs rendszerét.
Az új kutatás szerint az egyik legerőteljesebb naptevékenység 775-ben következhetett be, írja a Space.com csillagászati portál. Korábbi tanulmányok úgy számoltak, hogy az ősi szuperfler 10-szer erősebb lehetett az 1989-es napkitörésnél, és még a Carrington-eseményt is jócskán felülmúlhatta.
Ennek ellenére a 775-ben történtek nem veszélyeztették a földi élővilágot, csupán a fák évgyűrűiben maradt nyoma a fokozott naptevékenységnek. Ma nem úsznánk meg ennyivel, a legnagyobb veszélyben pont az asztronauták lennének.
„Egy ilyen horderejű esemény katasztrofális lenne, ha éppen a mélyűrben, a Mars felé tartó úton érné az űrhajósokat, hacsak nem rendelkeznek megfelelő védelemmel” – mondta a tanulmány vezető szerzője, Lawrence Townsend, a Tennessee Egyetem sugárfizikusa.
Az út végén sem várja nagyobb biztonság a vállalkozó szelleműeket. Elméletben a vékony marsi légkör nyújthat némi védelmet a kozmikus sugárzás elől, Townsendék szerint azonban ez nem elegendő. Szerintük a vörös bolygó felszínén nem lenne olyan magassági szint, ahol az űrutazók ne kapnának komoly sugárdózist, amely többek között rákos megbetegedésekhez vezet.
Egyfajta megoldás lehet, ha a Marson vagy más égitesteken búvóhelyet lehetne találni a naptevékenység elől – például egy barlangot vagy egy lávabarlangot, de a tudósok szerint egy szűk kanyon és egy nagyobb sziklaáthajlás is nyújthat némi védelmet. A lényeg az, hogy az űrből érkező sugárzásoknak való kitettség mérséklődjön a nyílt terek kerülésével.
A jövőbeli kutatások során ezért a tudósok arra fognak koncentrálni, hogy kiderítsék, milyen gyakran történnek a 775-ös napkitöréshez hasonló események.
Olyan „nyomokat” akarnak találni, amik alapján előrejelezhetővé válna a fokozottabb naptevékenység.
Végül, de nem utolsósorban a lehetséges védekezési lehetőségeket is szeretnék számba venni. A kutatást az Acta Astronautica című szakfolyóirat júniusi-júliusi számában fogják részletesebben ismertetni.