A rómaiaknál a vízvezetéktől a padlófűtésen át egészen a vízöblítéses vécéig, a csatornázásig és a birodalmat összekötő kifogástalan minőségű utakig terjedt azon technológiák sora,
melyekhez képest a középkor bizony hatalmas visszafejlődésnek bizonyult.
A hellén művészetek, különösen a szobrászat magas színvonalát is csak a reneszánszban sikerült ismét utolérni.
Az ókori keleti birodalmakban emelt hatalmas építmények között pedig akadnak olyanok is, amelyekről még a modern kor szakértői sem tudják biztosan megmondani, hogyan építhették fel ezeket.
A legkiemelkedőbb alkotásoknak saját korukban is országhatárokon átívelő hírük volt.
Ezek közül hetet a Kr. e. 2. században élt szidoni Antipatrosz listázott, melyeket ettől fogva az ókori világ hét csodájaként emlegettek.
A „hét csoda” Antipatrosz interpretálásában: a gizai piramisok, Szemiramisz függőkertjei, az ephezoszi Artemisz-templom, Pheidiasz olümpiai Zeusz szobra, a halikarnasszoszi mauzóleum, a rodoszi kolosszus, és az alexandriai világítótorony, a Pharosz. Több kísérlet is történt az évszázadok alatt, hogy a listából elvegyenek, vagy éppen kiegészítsék azt.
A korai középkor kezdetén, a 6. században Tours-i Szent Gergely keresztény bölcselő
Bábel tornyát ugyancsak az antik csodák közé sorolta,
ám mivel semmi sem bizonyította létezését, gyorsan kikopott a listáról.
Születtek más javaslatok is, így többek között a Théba (ma Luxor, Egyiptom) határában állt Amenhotep-féle templom hatalmas szobrai, a Memnón- kolosszusok, Jeruzsálem híressége, Salamon temploma, vagy éppen a bizánci időkben, Justinianus császár uralkodása alatt emelt Hagia Szophia bazilika listára vételéről.
Antipatrosz összeállítása azonban kiállta az idők próbáját,
így mind a mai napig az ő listáján szereplő alkotásokat tekintjük az ókori világ hét csodájának.
A Kairó határában fekvő három nagy, az ó-birodalom idején épült gizai piramis, a Kheprhén, a Kheopsz és a Mükerinosz ( ó-egyiptomi fonetikával: Hafré, Hufu és Menkauré) is túlélte több mint 4000 év megpróbáltatásait, és mind a mai napig Egyiptom leghíresebb látványosságát alkotják.
Máig vitatott az építési technológiájuk,
hiszen a 4500 éves Kheopsz piramis 146,7 méteres magassága közel 10 méterrel haladja meg a Gellért-hegy magasságát. Szemiramisz függőkertjét - a második csodát - Kr.e 600 körül II. Nabukodonozor babilóniai király építtette felesége, a méd királylány, Amüthisz iránt érzett szerelme okán.
A lépcsőzetesen felépített hatalmas kertet Sztrabón, a Kr. e. 1. században élt görög földrajztudós írta le a legrészletesebben.
Szemiramisz függőkertjei nyomtalanul megsemmisültek, ezért egyesek a műtárgy létezését is kétségbe vonták.
A harmadik káprázatos épület az Epheszoszban álló Artemisz (Diána) szentély volt.
A Kr. e. 550 körül Khersziphrón tervei alapján megkezdett és 120 évig tartó építkezés eredménye, a 105 méter hosszú és 51 méter széles épület tetőszerkezetét 127, egyenként 18 méter magas márványoszlop tartotta.
A templom Kr. e. 356. július 21-én semmisült meg;
egy Hérosztratosz nevű férfi gyújtotta fel, hogy hallhatatlanná tegye a nevét.
Ez sikerült is neki, ám Artemisz templomát nem építették újjá; néhány oszlopa ma az isztambuli Hagia Szophiában tekinthető meg, ahová beépítették ezeket.
Az ókori hellén világ leghíresebb szobrásza Pheidiasz alkotása a lista szerinti következő antik csoda, az olümpiai Zeusz-templomban elhelyezett görög főisten hatalmas, 4 emelet magasságú szobra, amit Kr.e. 435-ben állítottak fel.
Történészek szerint tűzvész semmisíthette meg az ókori világ egyik leghíresebb remekművét,
de mások úgy tudják, hogy a súlyosan pszichopata római császár, Gaius Caligula (uralkodott Kr. u. 34 és 41 között) Rómába akarta szállítatni, ám terve csúfos kudarcot vallott, mivel bontás közben megsemmisült a szobor.
A halikarnasszoszi mauzóleum Kr. e. 353 és 350 között épült, Mauszólosz perzsa satrapa (királyi helytartó) és felesége számára.
A 45 méter magas síremlék pódiumon állt, tetejét egy hatalmas, a hellenisztikus kor neves szobrásza, Pütheosz által kifaragott négyesfogat szobra díszítette.
A monumentális építményről idősebb Plinius, a Kr. u. 1. században élt és alkotott római író illetve polihisztor adott részletes leírást.
A síremlék közel 16 évszázadon át fennmaradt;
földrengések döntötték romba, és a 15. századra már csak az alapjai maradtak meg.
A romok maradványait brit régészek tárták fel 1852-ben. A hét csoda közül az egyik leghíresebb, az egykor Rodosz szigetén állt és világítótoronyként is funkcionált, Héliosz napistent ábrázoló hatalmas bronzszobor, a kolosszus volt.
A 33 -35 méter magas, Kharész által alkotott monstrum megépítéséhez a korabeli feljegyzések szerint 18 tonna bronzot,
és 5 tonna vasat használtak fel. A népszerű vélekedéssel szemben a kolosszus nem a kikötői bejárat mólóján, hanem attól feljebb a domboldalon állt.
Kr. e 225-ben egy erős földrengés miatt ledőlt. A város lakói újjá akarták építeni, amihez III. Ptolemaiosz is felajánlotta támogatását, ám egy orákulum jóslata miatt a tervből mégsem lett semmi. A 7. században,
az arab hódítás idején a szobor maradványait szétdarabolták,
és egy szíriai zsidó kereskedőnek eladták.
Ugyancsak földrengés végzett az ókor talán legimpozánsabb épületével, az alexandriai világítótoronnyal, a Pharosszal is. Az Alexandria előtti Pharosz szigetén (innen kapta a nevét) felépített, fehér márvánnyal borított torony
115 -135 méter magas lehetett.
Építését Kr.e. 290 körül I. Ptolemaiosz Szótér egyiptomi király uralkodása idején kezdték meg. Az impozáns épület hosszú évszázadokig sértetlenül fennállt.
956-ban földrengés okozott benne kisebb károkat,
majd a 14. század elején két nagyobb egymást követő földrengés súlyos károkat okozott az épületben.
Maradványait 1480-ban az egyiptomi mameluk szultán bontatta el, hogy anyagát erődépítésre használják fel. A Pahrosz romjait 1994-ben búvárok fedezték fel a tenger mélyén, az alexandriai kikötő előtt.