II. Ulászló IV. Kázmér lengyel király, és Habsburg Erzsébet elsőszülött fiaként látta meg a napvilágot, 560 évvel ezelőtt, 1456. március 1-én. Mindössze 15 éves volt, amikor 1471-ben cseh királlyá koronázták. A jó szándékú, ám de a döntésektől betegesen irtózó, és komolyan befolyásolható ifjú uralkodó dédanyja,
Cillei Borbála révén távoli atyafiságban állt az Árpád-házzal,
ami majd két évtizeddel később fontos érv lesz az őt mindenáron a magyar trónon látni szerető főrendek kezében.
II. Ulászló nem sokáig élvezhette az uralkodás felhőtlen örömeit,
a minden hájjal megkent, és Mátyás esküdt ellenségének számító III. Frigyes német-római császár, jó Habsburg szokás szerint mással szerette volna kikapartatni a gesztenyét legfőbb riválisa, a Nagy Károly császári koronájára ugyancsak szemet vetett Mátyás ellenében.
Ulászló számára Podjebárd György cseh király halála nyitotta meg az utat a trónhoz,
ám a korona elnyerésének súlyos feltétele volt.
Ulászlónak cseh királlyá koronázása ellenében ugyanis meg kellett ígérnie a rendeknek, hogy fellép a fél országot megszállása alatt tartó Mátyás ellen. Az ígéretet könnyű szívvel megtette, ám amikor a kivitelezéssel szembesült, a békés természetű, és a mindennek, csak hadvezértípusnak nem mondható király megrettent. Igyekezett elodázni a rettegett fekete sereg elleni hadba szállást, ám a cseh rendek egyre dühödtebben követelték az erélytelen uralkodótól koronázási ígérete betartását.
Végül háromévi tépelődés után, és apja, IV. Kázmér katonai segítségében bízva, rászánta magát a hadjáratra. Mátyás győzhetetlen seregei ellen azonban az eleve félszívvel csatába szálló Ulászló tehetetlen volt; az 1474-es boroszlói csatában a Corvin-címeres magyar sereg tönkreverte Ulászló egyesített hadait.
A Mátyással megkötött 1479-es békeszerződésben le kellett nyelnie a békát; Ulászló kénytelen volt elismerni, hogy Mátyást is megilleti a cseh királyi cím, és az uralma alatt marad Szilézia.
Az európai nagyhatalmi politikát folytató Mátyás 1490. április 6-án hirtelen elhunyt Bécsben. A magyar főurak örömmel, és hatalmas megkönnyebbüléssel vették tudomásul az őket kemény kézzel megzabolázó király halálát.
Mátyás szigorú uralkodása után olyan királyjelöltre vágytak, aki az urak engedelmes eszközévé tehető. Ehhez keresve sem találtak volna „alkalmasabb jelöltet Jagelló Ulászlónál. Kortársai jóságos, ám rendkívül szerény uralkodói kvalitásokkal rendelkező királynak tartották Ulászlót. A szabad szájú cseh polgárok a kevésbé királyi „ökör” titulust biggyesztették Ulászló számtalan uralkodói címéhez.
Szintén Csehországban ragadt rá a Magyarországra is átmentett „Dobzse” melléknév.
( A „dobzse” csehül azt jelenti, hogy jól van. A történelmi hagyomány szerint ugyanis az erélytelen király tanácsosai minden felvetésére ezzel válaszolt.) A magyar urak semmit sem bíztak a véletlenre; Ulászló királlyá koronázása előtt aláírattak vele egy gondosan megfogalmazott hitlevelet. A koronázási esküt kiegészítő hitlevélben Ulászló ünnepélyes ígéretet tett arra, hogy Mátyás reformjai közül eltörli a hadiadót, valamint visszaállítja a „nemesi köztársaságot” azaz a nemesség korlátlan szabadságát. Azt is el kellett fogadnia, hogy a fontos ügyekben az uralkodó mellé állított királyi tanács mondja ki a végső szót. Elkerülendő az utódlást, még azt is megígértették az urak a felkent királlyal, hogy nőül veszi Mátyás köztudomásúan meddő özvegyét, Aragóniai Beatrixot.
A trónutódlás azonban még sem ment teljesen simán, az urak választottján kívül három másik trónkövetelő is akadt; Corvin János herceg, Mátyás házasságon kívüli fia, Ulászló öccse, a királykodásért ugyancsak rajongó János Albert, és végül a fő-fő intrikus, III. Frigyes fia, a tehetséges Miksa német király.
Corvin Jánostól és öccse, János Albert hadaitól Kinizsi Pál, a fekete sereg vezére és Báthori István erdélyi vajda segítségével szabadult meg, Miksa azonban nehezebb diónak bizonyult. Mivel nem bírt a leendő német-római császárral, II. Ulászló - már magyar és cseh királyként – kénytelen volt aláírni az 1491-es megalázó pozsonyi békeszerződést, amellyel Mátyás ausztriai hódításairól lemondott Miksa javára.
II. Ulászló Budán rendezte be udvartartását.
A zéró tekintéllyel rendelkező uralkodó helyett a főurakból álló királyi tanács intézte az ország ügyeit,
nem mindig éppen a haza üdvére, de feltétlenül a derék urak javára. (Ulászlót a nép körében csak „Dobzse Laciként” emlegették, Mátyásról ilyen elképzelhetetlen lett volna.) Ulászló pedig nem tagadva meg önmagát, mindig az éppen utoljára nála járt küldöttségnek mondta azt, hogy „dobzse”.
Már az 1490-es évek derekától elszabadult a feudális anarchia az országban. Mátyás erős központi kormányzata a koronázási hitlevél alapján felszámolásra került. A hadiadó eltörlése miatt az állandóan fegyverben tartott, és annyi fényes győzelmet kivívott, az akkori Európa egyik legkorszerűbb és legütőképesebb hadseregét, a híres fekete sereget szélnek eresztették.
A „nemesi szabadság” visszanyerés után kiújult a főrendek és a köznemesi párt közötti viszálykodás. Elmaradtak a központi bevételek, a kincstárnak járó adók egy részét a földbirtokosok egyszerűen elsikkasztották, megtartották saját maguknak.
A kincstár az 1490-es évek végére teljesen kiürült. Ezekből az időkből származik az a nem minden valóságalapot nélkülöző legenda is, hogy a pénzszűkében lévő királyi udvar már a budai, Duna-parti pecsenyesütőktől szerezte be a mindennapi betevőt a felséges szájaknak. Az istenadta nép pedig - némi kárörvendő szarkazmussal - ettől fogva a derék pecsenyesütőket csak a „Laci konyháiként” emlegette.
Ebből származik állítólag a ma is használatos lacikonyha kifejezés.
Az udvartartásban már Mátyás idején megjelentek a nem nemesi sorból származó, ám fényes karriert befutó személyiségek, Ulászló udvarában pedig még inkább elharapózott ez a jelenség. A kor két leghíresebb alulról magasra jutott figurája, a kerékgyártó fiából esztergomi érdekké, bíborossá és pápajelöltté lett Bakócz Tamás, valamint az egyszerű kassai városi polgárból fényes karriert befutott Szathmári György. Bakócz Tamásnak egymagában sokkal nagyobb vagyona volt, mint a királynak.
A 16. század első évtizedében folytatódott a feudális széttagoltság és az anarchia. Noha II. Ulászló igyekezett konszolidálni a helyzetet, és sikerült is részeredményeket elérnie, de a központi hatalom változatlanul rendkívül gyenge maradt.
Az ország megrendülésében a belső széthúzáson kívül külső okok is szerepet játszottak; az Újvilág 1492-ben történt felfedezésével az európai királyságok új és rendkívül gazdag arany illetve ezüstlelőhelyekhez jutottak, ez pedig a nem tengeri hatalom közép-európai Magyar Királyság helyzetét is megrendítette.
Ulászló uralkodásának idejére esett a tragikus következményekkel járó 1514-es Dózsa-féle parasztfelkelés is.
A történelmi köztudatban máig egyfajta pozitív népi forradalomként szerepel ez a felkelés,
noha a vezetői, és szép számban a harcosai sem a paraszti népréteg, a jobbágyok közül kerültek ki. Kisnemesek, vidéki plébánosok, és zsoldfizetés hiányában szélnek eresztett kiszolgált katonák éppúgy szép számban voltak Dózsa seregében, mint a Bakócz által kihirdetett pápai bulla alapján a földesurak által fogcsikorgatva elengedett jobbágyok.
A felkelés elsősorban nem a központi királyi hatalom, hanem a főúri visszaélések és túladóztatás ellen szökött szárba azt követően, hogy lefújták a Szentföldre vonulást. A felkelést Szapolyai János erdélyi vajda – a Mohács utáni I. János király – kíméletlenül leverte.
A Dózsa-felkelés kitűnő ürügy volt a Mátyás alatt elindult nyugati típusú fejlődés végleges visszafordítására,
amelyet az 1514. októberi országgyűlési végzések foglaltak törvénybe, és ami évszázadokra visszavetette az ország fejlődését.
II. Ulászló, és a saját zsebükre politizáló rendek hatalmas szerencséjére az 1512-ben trónra ült I. Szelim szultán, az Oszmán Birodalom feje a Közel-Keleten és Észak-Afrikában terjesztette ki birodalmának határait, ezért a törökök által eredetileg még Mátyással megkötött békét Szelim is meghosszabbította.
A szerencse azonban forgandó; a keserű poharat az 1516. március 13-án 60 éves korában elhunyt Ulászló fiának, II. Lajos királynak kellett kiinnia Mohács mezején. Az ország feltartóztathatatlanul csúszott a bő két évtized múlva beteljesedő végzete felé azon az úton, amelyre II. Ulászló megkoronázásával lépett rá.