A felvezetés mondhatni drámai: a kígyó, szájában egy fiatal patkánykölyökkel, kényelmes búvóhelyet igyekszik találni, hogy elfogyaszthassa zsákmányát. A hüllő viszont nem számolt egy fontos tényezővel, nevezetesen azzal, hogy az apró állat nincs egyedül, anyja vele van, és igyekszik mindent megtenni, hogy megmentse utódját.
Az anyaállat kitartóan üldözi a ragadozót, sőt, négyszer bele is harap a kígyó farkába. A negyedik támadást követően a hüllő úgy dönt, inkább elengedi a méretét tekintve nem túl nagy rágcsálókölyköt, és visszavonul a biztonságot kínáló bozótosba.
A patkányanya küzdelme azonban eleinte úgy tűnik, hiábavaló volt. A kölyök mozdulatlanul fekszik, olyan, mintha már nem élne. Aztán egyszer csak megmozdul: előbb a lábaiba, majd az egész testébe visszatér az élet. Végül sokkos állapotban ugyan, de talpra áll. Anyja rögtön ott terem, és kölykét gyengéden felemelve elvonul az ádáz küzdelem helyszínéről. Az anyai odaadás végső győzelmet aratott.
A fenti történet jól példázza, hogy még a kevésbé szimpatikus állatok is cselekedhetnek nemes dolgokat. Persze egyszerű az egészet pusztán az anyai ösztönökre fogni, egy korábbi kutatás kiderítette, hogy a patkányok nagyon is nemes lények, ha fajtársaik megsegítéséről van szó.
Egy 2011-es vizsgálat során például megfigyelték, hogy a vékony műanyag csőbe zárt patkányt szabadon lévő fajtársa kimentette. Egy másik 2015-ös tanulmányban pedig azt állapították meg, hogy a patkányok még az ízletes csokoládét is otthagyják, ha társuk bajba kerül.
Bár az emberek számtalan szempontból különböznek a patkányoktól, a kísérletek eredményei a segítő magatartás evolúciós gyökereire hívják fel a figyelmet, amely független a kulturális háttértől és a neveléstől – összegezték korábban megállapításaikat japán kutatók az Animal Cognition című szaklapban.