Október 31-én a Kremlben – bevett szokás szerint – Nyikita Sz. Hruscsov, az SZKP KB első titkára nyitotta meg a legfelsőbb döntéshozó pártszerv, az Elnökség (vagy Politbüro, a szerk.) ülését. Az elmúlt három napban jószerével megállás nélkül ülésező grémiumnak égetően fontos kérdésben, a magyar forradalom és az egyik napról a másikra egyre jobban „radikalizálódó” Nagy Imre-kormány sorsáról kellett végső döntést hoznia.
Az első napirendi pont – Hruscsov és Gomulka Bresztben megtartott tárgyalásai a lengyelországi és a magyar válságról – mintegy felvezették a napok óta legégetőbbé váló kérdést, az egyre inkább ellenőrizhetetlen budapesti helyzet megvitatását.
Az elmúlt napok történéseitől szemmel láthatóan feszült Hruscsov – Malin, a tanácskozás jegyzőkönyvvezetőjének feljegyzése szerint – mindenféle felvezetés nélkül kijelentette: „Felül kell vizsgálni az értékelést, a csapatokat ne vonjuk ki Magyarországról és Budapestről, kezdeményezően lépjünk fel a rend helyreállítása érdekében Magyarországon.” (Forrás: Döntés a Kremlben, 1956. A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról. Szerk.: Vjacseszlav Szereda és Rainer M. János; bev.: Vjacseszlav Szereda; a kísérő tanulmányt Rainer M. János írta; ford.: Gál Éva; a dokumentumok feldolgozásában részt vett Vitalij Afianyi és Jelena Orehova. Budapest, 1956-os Intézet, 1996. 111-154.) Mindez azért volt meglepő, mert az október 28-i és a 31-i elnökségi ülés közötti napokban
az első titkár még korántsem volt ennyire határozott,
hanem erőteljesen hezitált a hogyan továbbról, egy gondolat erejéig még azt is felvetve a testület előtt, mi lenne, ha elengednék Magyarországot.
Ám az elmúlt három napban mind a nemzetközi nagypolitika porondján, mind pedig Budapesten fontos változások történtek.
Az október 29-i francia–brit beavatkozással nemzetközi válsággá szélesedett a szuezi konfliktus,
a Nagy Imre-kormány pedig bejelentette a többpártrendszert és a koalíciós kormányzást.
A rendelkezésre álló levéltári forrásokból nem derül ki, hogy Hruscsov, illetve az Elnökség kapott-e jelentést az előző napi Köztársaság téri véres eseményekről, de ismerve a Magyarországon rendkívül jól beágyazott szovjet információs csatornákat, aligha kétséges, hogy a pártház karhatalmisták, illetve pártfunkcionáriusok meglincselésével végződött ostromáról ne tudott volna a szovjet csúcsvezetés.
Hruscsov álláspontjának megkeményedésében minden bizonnyal komoly szerepet játszott
Bohlen moszkvai amerikai nagykövet jegyzéke is,
amelyben Washington egyértelművé tette: az Eisenhower-adminisztráció változatlanul érvényesnek tekinti az 1945. februári jaltai megállapodást, azaz elismeri, hogy Magyarország továbbra is a szovjet érdekszféra része. (Forrás: Foreign Relations of the United States 1955 -1957. Vol. XXV. Eastern Europe, 134. számú dokumentum, 328. p.)
Hruscsov a birodalmi presztízst állította felszólalásának középpontjába a fegyveres beavatkozás melletti legfőbb érvként. Az SZKP KB első titkára október 31-i értékelésében azt hangoztatta, a Magyarországról történő kivonulás a Szovjetunió gyengeségét bizonyítaná, amit mások azonnal kihasználnának.
„...ez felbátorítaná az amerikai, angol és francia imperialistákat.... Ezt gyengeségünknek fognák fel, és támadásba lendülnének. Egyiptomon felül odaadnánk nekik Magyarországot is” – rögzíti a Malin-féle jegyzőkönyv Hruscsov álláspontját,
amely egyértelmű párhuzamot von a szuezi villámháború és a magyarországi helyzet nemzetközi következményei között.
(Forrás: Döntés a Kremlben, 1956. A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról. Szerk.: Vjacseszlav Szereda és Rainer M. János; bev.: Vjacseszlav Szereda; a kísérő tanulmányt Rainer M. János írta; ford.: Gál Éva; a dokumentumok feldolgozásában részt vett Vitalij Afianyi és Jelena Orehova. Budapest, 1956-os Intézet, 1996. 111-154. p.)
Hruscsov beszédéből minden kétség nélkül arra lehet következtetni, hogy a szovjet beavatkozásról szóló döntést kevésbé az október 31-ét megelőző budapesti események, de sokkal inkább a világhatalmi pozíció, illetve az ahhoz kapcsolódó nagyhatalmi presztízs megőrzésének szándéka motiválta.
Szokatlan módon az első titkár szavazásra bocsátotta helyzetértékelését. A döntéshozatalban nem csak az Elnökség tagjai, hanem a meghívottként jelen lévő és amúgy szavazati joggal nem rendelkező Georgij K. Zsukov marsall, a Szovjetunió honvédelmi minisztere is részt vett, minden bizonyára nem véletlenül.
A fegyveres beavatkozásról és egy új, a Szovjetunióval mindenben lojális magyar ellenkormány felállításáról szóló elvi döntést meglepő módon az Elnökség Szaburov miniszterelnök-helyettes nevével fémjelzett „liberális” szárnya is megszavazta a keményvonalasok mellett.
A szavazás után Szaburov azonban mégiscsak megpróbált a katonai beavatkozás ellen érvelni,
sajátosan ugyanazzal az indokkal – a két katonai tömb közötti enyhülési folyamat megszakadásával –, amelyet egy-két nappal korábban még maga Hruscsov hangoztatott. „Lépésünk igazolja a NATO-t” – figyelmeztetett Szaburov, az Elnökség többi tagja azonban – élükön az ultrakonzervatív Vajcseszlav Molotovval – lehurrogta a „felesleges okvetetlenkedést”.
A kétségek végleg eloszlottak, Hruscsov pedig tömören megfogalmazta, hogyan lesz felszámolva a magyarországi „ellenforradalom”: "Münnich segítséget kér tőlünk, mi segítséget nyújtunk, és rendet csinálunk... Nagy háború nem lesz.” ( Forrás: id. mű) Bulganyin, Zsukov, és Vorosilov egyértelműen Hruscsov mellé állva a jegyzőkönyv tanúsága szerint egybehangzóan hangoztatták: „Vissza kell utasítani, hogy felülvizsgáljuk álláspontunkat.”
Miután eldőlt a magyar forradalom fegyveres leverése és a Nagy Imre-kormány elmozdításának kérdése, már csak a végrehajtással kapcsolatos feladatok számbavétele, a Tito marsallhoz Brioni szigetére utazó tárgyalódelegáció összeállítása,
a magyar ellenkormány fejének és tagjainak kijelölése,
illetve a katonai intézkedések megtervezése maradt hátra.
Utóbbihoz Zsukov „vezérgondolatként” a következőket fogalmazta meg: „Határozott cselekvésre van szükség. Elkapni az összes gazembert. Lefegyverezni az ellenforradalmat.” (Forrás: id. mű) Ez világos beszéd volt, ami november 4. után nyert mélyebb értelmet.
Az ügy kiemelt fontosságára tekintettel az Elnökség úgy döntött, hogy a legfőbb jugoszláv pártvezetővel, Joszip Broz Titóval – aki egyben a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság államfője is – személyesen Hruscsov és Malenkov tárgyaljon. A két ország között a magyar eseményekkel kapcsolatos titkos diplomácia
azonban már jóval október 31. előtt elkezdődött.
Jugoszlávia és a Szovjetunió Hruscsov 1955-ös belgrádi Canossa-járása után normalizálta a kétoldalú párt- és államközi kapcsolatokat.
Hruscsov belgrádi látogatásán bocsánatot kért Titótól Sztálin élesen jugoszlávellenes politikájáért, és felajánlotta a szovjet–jugoszláv viszony új alapokra helyezését. A szovjet–jugoszláv kapcsolatok normalizálódása közvetett módon a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Központi Vezetőségében (KV) 1955-től ismét meghatározó pozícióba került sztálinista klikk sorsára is kihatott.
Miután Rákosi – saját jól felfogott érdekében – Hruscsov „tanácsára” sem volt hajlandó az új irányvonalhoz igazodni,
ezzel megfonta maga számára a selyemzsinórt,
amit Anasztász Mikojan, a Politbüro tagja nyújtott át neki az MDP KV 1956. július 18-i ülésén.
Rákosi távozása és az alapvetően jugoszlávellenes élű Rajk-per felülvizsgálata Tito számára a jugoszláv–magyar közeledés egyik alapfeltétele volt. Ironikus módon azon a napon, október 23-án szökött szárba a magyar forradalom, amikor Gerő Ernő Hruscsovéhoz hasonló belgrádi bűnbánó útjáról hazaérkezett Budapestre.
Moszkva – szemben a jugoszláv pártvezetővel – a magyarországi eseményeket már az első naptól kezdve ellenforradalomnak minősítette.
Tito az első napokban még szimpatizált a budapesti változásokkal, mivel abban saját törekvései igazolását látta.
Ám a kezdeti szimpátiát hamarosan felváltotta az egyre jobban erősödő aggodalom Nagy Imre kormányának a titói „liberalizmust” is túllépő intézkedései miatt. Ez október 25. után Moszkva és Belgrád között felélénkülő titkos diplomáciai egyeztetésekhez vezetett a magyar kérdésről. Micunovics belgrádi moszkvai nagykövet október 29-én Tito Brioni-szigeteki rezidenciáján adta át a legfőbb jugoszláv pártvezetőnek Hruscsov személyes üzenetét.
Mind a mai napig nem tudni, hogy mit tartalmazott Hruscsov üzenete,
ám sokat sejtet, hogy Tito még aznap nyílt levelet intézett az MDP Központi Vezetőségéhez, amelyben leszögezte, hogy a magyarországi fejlemények a jugoszláv vezetés számára nemkívánatos irányba fordultak. (Forrás: Varga László: Tito dilemmája 1956. október, november – in: Digitális Tankönyvtár, História, 1989-045)
Moszkvában október 31-én véglegessé vált a budapesti kormány elmozdításáról és a forradalom fegyveres felszámolásáról szóló elhatározás. Hruscsov az ekkor még friss és törékeny szovjet–jugoszláv barátságra tekintettel
kiemelt fontosságot tulajdonított annak, hogy beavassa Titót a szovjet tervekbe,
és megszerezze beleegyezését a magyarországi szovjet intervencióhoz. Hruscsov november 2-i Brioni-szigeteki tárgyalásán megkönnyebbülten konstatálta, hogy Titónak nincs semmilyen érdemi ellenvetése a másnap megindítandó magyarországi katonai intervencióval kapcsolatban.
A jugoszláv elnök-pártfőtitkárt elsősorban az a kérdés foglalkoztatta, hogy a magyarországi szovjet beavatkozás ne hasson hátrányosan a jugoszláv–amerikai kapcsolatokra (Jugoszlávia nem sokkal korábban írta alá az amerikai segélyszerződést) ,
továbbá a szovjet akció ne okozzon számára presztízsveszteséget
az 1955-ös bandungi megállapodással életre hívott, el nem kötelezett országok mozgalmában, amelyben Jugoszlávia vezető szerepet játszott. Tito és Hruscsov között csupán egyetlen kérdésben, a szovjet bábáskodással felállítani tervezett magyar ellenkormány fejének személyét illetően alakult ki nézeteltérés.
Hruscsov favoritja Münnich Ferenc volt, Tito viszont Münnichnél a jóval mérsékeltebbnek tartott Kádár Jánost látta volna szívesen a párt és a kormány élén. Hruscsov azonnal elfogadta Tito javaslatát, így nem maradt semmilyen problémás kérdés a két fél között, már csak a parancsot kellett kiadni, hogy feldübörögjenek a szovjet harckocsik, és meginduljanak Magyarország ellen.