Amikor kiderül, hogy éppen Irakban dolgozom, általában kétféle módon reagálnak az emberek. Jelentős részük esztelenségnek tartja, hogy egy ennyire veszélyes országba utaztam dolgozni, pláne fiatal nőként. Mások viszont hihetetlenül kíváncsiak azzal kapcsolatban, hogy mit csinálnak most ott a régészek. Az első csoportnak azt a választ tudnám adni, hogy
a háborús térségekben, és kifejezetten a Közel-Keleten rengeteg a tennivaló.
A háború, és a nyomában járó gazdasági válság egyszer véget fog érni. Nagyon okos gondolatnak tartom, amit Kurdisztánban is fontosnak tartanak: erre a pillanatra kell megfelelően felkészülniük, hogy legyenek olyan embereik, akik a szükséges tudással felvértezve vágnak majd neki a remélt szebb és új világnak.
Ez így van a gazdaság, technológia és a kultúra területén is.
Kurdisztánban nagyon fontosnak tartják a régészetet és a kultúra ápolását, mert itt a történelem még az identitás részét alkotja.
Tudják, hogy a háború után nehéz, építkezős évek következnek, amikor az embereknek nagy szükségük lesz erre a kulturális alapra. Az expedíció, ahol a napokban fejezem be a munkámat, ebben nyújt segítséget számukra.
A British Museum égisze alatt folyó ásatásokon iraki régészeket oktatunk, akik majd újjáépíthetik a kulturális szférát az Iszlám Állam, az ISIS rombolása után. A képzés a kulturális örökségvédelem témájától kezdve az új 3D technológiák használatán keresztül egészen a napi régészeti feladatokig terjed.
Amikor először hallottam a projekt indulásáról, rögtön tudtam, hogy ezt nekem találták ki. Nagyon szeretek tanítani, ráadásul ez a projekt valós eredményeket hoz, tényleg hatással vagyunk arra, ami a térségben történik régészeti és kulturális szempontból.
Személyesen pedig úgy érzem, ez egy kicsit az én harcom is a rombolások ellen,
amelyek itt sajnos mindennaposak az ISIS fanatikus pusztítása miatt. Nagyon mély meggyőződésem, hogy az oktatás, történjen az bármilyen területen is, megoldás lehet a világ problémáinak nagy részére.
Tudjuk, hogy az ISIS második legnagyobb bevételi forrása az illegális műkincs kereskedelemből származik, ami miatt naponta rabolják és pusztítják mindannyiunk kulturális örökségét az általuk megszállva tartott területeken.
Az illegális ásatások és fosztogatások itt mindennaposak.
Érdekes kettősség, hogy amíg a tévében azt láthatjuk, ahogyan lerombolják az ősi városokat, ezzel szemben az a realitás, hogy nagyon is vigyáznak az eltulajdonított műtárgyakra, mert ezek kiváló pénzforrási lehetőséget jelentenek számukra.
Ezért gondolom azt, hogy a kultúra iránt kevésbé érdeklődő emberek sem legyinthetnek a régészekre. Azok a leletek amiket megmentünk, múzeumokba kerülnek, ahol tudományosan feldolgozzák őket, így beépülnek a történelmünkbe. Közvetett módon építik a társadalmunkat, gondolatokat ébresztenek,
hiszen a kultúra elemi része emberi mivoltunknak.
Amit az illegális ásatásokon kivesznek a földből, arról nem készül semmilyen tudományos leírás.
Ezek a nem egyszer felbecsülhetetlen értékű antik műtárgyak
az Iszlám Állam egyszerű bevételi forrásává válnak, megszerzésükhöz nem egyszer emberélet valamint vér tapad,
és legnagyobb valószínűséggel valamelyik milliárdos rejtett magángyűjteményében kötnek ki. Véleményem szerint, ha van most igazán égető régészeti feladat a világban, az iraki leletmentés kétségkívül az.
Az oktatással a kurdisztáni régészek segítséget és szellemi támogatást kapnak, hogy ezt a harcot maguk is meg tudják vívni, a legjobb tudással felvértezve. Mélyen hiszek abban, hogy minden nap, amikor a diákokkal foglalkozunk, akkor a következő 50 évnek dolgozunk. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy bekerültem a British Museum csapatába, és igyekszem minden nap a legjobb formámat hozni.
Reggel fél 5-től este 8-9-ig dolgozunk, kint a terepen és az irodában, heti hat napon át. Aki követi a blogomat tudja, hogy október volt a kilencedik hónap ebben az évben, amit Afrikában vagy a Közel-Keleten töltök expedíciókon, de a fáradtság szempillanat alatt eltűnik, amikor arra gondolok, mennyire fontos az a cél, amit a múzeum kitűzött elénk.
Veszélyes Kurdisztánban dolgozni? Moszultól nagyjából két és fél órára órára élek egy kisvárosban. Még nem volt olyan nap, amikor életveszélyben éreztem volna magam.
Az emberek nagyon kedvesek, az utcák tiszták és rendesek,
a diákjaink lelkesek és tele vannak tanulási vággyal. Nem akarom elbagatellizálni a helyzetet, nyílván Erbil vagy Kirkuk a moszuli hadjárat óta sokkal veszélyesebb, mert lehet rá számítani, hogy az ISIS a belső területeken terrorista akciókba kezd, ahogy ez néhány nappal ezelőtt Kirkukban is megtörtént.
Az a légitársaság, amivel hazamentünk volna, pár napja úgy döntött, hogy az egyre veszélyesebbé váló háborús helyzet miatt beszünteti járatait a hozzánk közeli repülőtérről. Vannak munkásaink, akik a múlt héten még velünk dolgoztak terepen,
most pedig Moszul alatt harcolnak a Pesmerga katonáiként.
Találkozunk anyákkal, akik a fiaik után sírnak, feleségekkel, akik várja haza a párjukat. Ez a háború hátországa.
Ahol mi élünk, az egy kisváros, és természetesen nagyon jó személyi biztosítással rendelkezünk. Az „őrangyalaink" bármilyen komoly veszélyhelyzet esetén azonnal kijuttatnak bennünket az országból. A munkánkban van természetesen rizikó, ezt kár lenne letagadni, hiszen akárhonnan is nézem, Kurdisztán hadban áll az ISIS-sal.
Ezt naponta látom és hallom a rádió és a televízió élő közvetítéséből a frontról, amit itt mindenki feszülten figyel. De azért az itteni lét közel sem annyira veszélyes, mint azt az emberek többsége gondolja. Ami viszont kétségkívül hatalmas előny, hogy egy olyan világhírű és magas szakmai presztízsű intézmény áll mögöttünk mint a British Museum, ami profin megszervezi a biztonságunkat, megfelelő technikai és információs hátteret nyújt az expedíciónak kezdve a műholdas telefontól a napi szintű tájékoztatáson át egészen a megfelelő biztosításig.
Tudom és bízhatok benne, hogy amennyiben az országban váratlanul rosszabbra fordulna a helyzet, az angol projektvezetők gondoskodni fognak arról, hogy mi biztonságban legyünk.
Azért mondtam igent a British Museum felkérésére, mert úgy érzem,
ezzel tudok most a legtöbbet tenni a szakmámért,
és - minden pátosz nélkül, de hiszek benne -, hogy ez az a pillanat, amikor tehetek is valamit a világ sorsának alakulásáért. Itt a helyem.
A "pláne nőként' vélekedéshez azt tudnám hozzátenni, pláne nőként fontos, hogy itt legyek, ha már mindenképpen különbséget kell tenni a női és férfi régészek között ilyen módon. Nagy kérdés, hogy európai nőként, aki Afrikában és a Közel-Keleten dolgozik, mivel tudok a legjobbat tenni a helyi nőknek, mit kellene képviselnem, és az éles helyzetekben hogyan kellene viselkednem. Ebben sok segítséget kértem női szervezetektől, és amikor otthon vagyok, akkor igyekszem ilyen témájú előadásokon és fórumokon megvitatni ezt a kényes kérdést.
Az biztos, hogy nőként vannak nehezebb pillanatok, amivel egy férfi régésznek sosem kell megküzdenie,
de nagyon jónak tartom, hogy a négy ásatásvezető közül hárman bizony a nők táborát erősítjük. A nyugati projekteken a nemiség már régóta nem szempont, és az utóbbi időben úgy alakult a helyzet, hogy munkám során gyakorlatilag alig találkozom férfi utazó régészekkel.
Szinte csak belevaló nőkkel dolgozom együtt, az archeológuscsapatok többségét általában a női régészek adják. Ez tehát nem valami rendkívüli dolog. Azt is szeretném megemlíteni, hogy a nők helyzete itt Kurdisztánban messze-messze sokkal jobb, mint a legtöbb közel-keleti országban. Nem okozunk nagy meglepetést a városban, semmilyen inzultus nem ért mióta itt vagyok.
A második csoportnak pedig azt tudnám mondani, hogy Kurdisztán, de egész Irak a világ egyik régészetileg leggazdagabb területe.
A térség története szövevényes és rengeteg nép kulturális öröksége megtalálható az asszíroktól a perzsákig,
a görögökön keresztül a rómaiakig, hogy csak a legismertebbeket említsem. Mivel Szíriában jelenleg nem tudnak dolgozni a régészek, ezért a közel-keleti tudósok nagy része átjött a biztonságosabb Kurdisztánba.
Az itt töltött idő alatt találkoztunk a Dezső Tamás és Kalla Gábor által vezetett magyar expedícióval, csakúgy, mint a dán, az osztrák, vagy német kollégákkal. Sajátos módon, a szíriai és dél-iraki helyzet miatt egyfajta új virágzásnak indult a régészet ebben a térségben.
Az ásatás részleteiről a szigorú szerződésem miatt nem beszélhetek,
de azt elmondhatom, hogy óriási élmény volt itt dolgozni régészként és olyan kultúrák emlékeit feltárni, akik felfedezéseikkel és vívmányaikkal méltán hozzájárultak ahhoz, ahogy a világunk ma működik és kinéz.
Remélem, hogy néhány év múlva a kurdisztáni régészeti ásatások eredményeit új múzeumokban, turisztikai centrumokban fogják már bemutatni. Én még három évig biztosan visszatérek Irakba, a szárnyas oroszlánok földjére.
(Pabeschitz Virág ókorszakos régész összeállítása)