A vulkán helyzete különleges, nemcsak földtani értelemben, hanem azért is, mert két ország határán fekszik. Kína és Észak Korea határa pontosan átvágja a tűzhányó kráterét, s mi több, Dél-Korea is számon tartja a határt, magáénak követelve a teljes hegyet.
A vulkán mélyen beivódott mind a koreai, mind a kínai kultúrába és történelembe, szent hegyként tisztelik.
Nemzetközi szinten azonban csak akkor vált ismertté, amikor 2002-2005 között földrengésrajok rázták meg a tűzhányót, és komolyan felvetődött egy közelgő vulkánkitörés esélye.
Felgyorsultak a kínai vulkanológiai kutatások, majd 2011-ben Észak-Korea is egy óriási lépést tett: angol és amerikai vulkanológusokkal kezdett együtt dolgozni, hogy jobban megértsék a tűzhányó természetét, értékelhessék jövőbeli kitörésének lehetőségét.
A vulkán és Észak-Korea különleges kulturális és politikai kapcsolata jelentős hangsúlyt kapott Werner Herzog Clive Oppenheimer vulkanológussal forgatott, közelmúltban bemutatott kiváló dokumentumfilmjében (Into the Inferno) is.
"Menjünk a Paektuhoz!" - énekelik önfeledten Észak-Korea óvodásai, felnőttjei, mert hogy a vulkán Korea történelmileg kiemelkedő jelentőségű hegye. A koreai mitológia szerint itt volt Dangun szülőhelye, aki az első koreai királyságot alapította.
A jelenlegi kitüntetett szerep azonban egy közelebbi történethez kapcsolódik.
A tűzhányó oldalát borító sűrű erdőség kitűnő búvóhely volt a japán megszállók ellen harcoló koreai csapatoknak. Itt szervezte Észak-Korea megalapítója, Kim Il-sung (Kim Ir Szen) is partizánharcát, és ide teszik fiának, Kim Jong-il (avagy Kim Dzsongil) szülőhelyét,
aki a hivatalos észak-koreai verzió szerint a vulkán egy titkos katonai támaszpontján látta meg a napvilágot.
Kim Dzsongil 1994-től 2011-ig vezette az országot, ő "Észak-Korea Kedves Vezetője" vagy egyszerűen csak a "Nagy Vezető".
Kijelölt szülőháza azóta is zarándokhely, a kráterperemen pedig éneklő katonák és iskoláscsoportok adóznak emlékének.
Természetesen a jelenlegi vezető, Kim Dzsongun, Kim Dzsongil legkisebb fia is többször látogatást tett a tűzhányón,
dacolva az erős hófúvással. A hagyomány, a vulkán szimbolikus, kitüntetett szerepe tovább folytatódik Észak-Korea életében. A vulkán jelentőségét tükrözi az is, hogy a Paektu megjelenik Észak-Korea címerében is.
A Paektu egy tipikusan lusta, aluszékony vulkán, amelyik az elmúlt tízezer évben bizonyítottan csupán 10 alkalommal ébredt fel. A vulkáni működés kezdete azonban jóval régebbre tehető. Mintegy 23 millió éve bazaltos láva ömlött a felszínre, ami jó 8 millió éven keresztül egyre növesztett egy kiterjedt pajzsvulkánt. Ezt követően majd 10 millió év szünet következett, és 1-5 millió évvel ezelőtt újabb bazaltos magma tört fel.
Mintegy 1,5 millió éve jelentős változás következett be, a felszínre törő magma már viszkózusabb, trachitos összetételű volt, ami tükröződött a tűzhányó megváltozott alakjában:
egyre meredekebb oldalú vulkáni kúp kezdett el felmagasodni.
Jó 5 ezer évvel ezelőtt egy hatalmas robbanásos kitörés rázta meg a hegyet és rakott le több méter vastag sárga vulkáni üledéket a környékre.
Ezután ismét több ezer éves szünet következett, majd a legfrissebb szénizotópos elemzések szerint 946-ban egy ennél is nagyobb, az 1815-ös Tambora-kitöréssel vetekedő vulkánkitörés történt, amit Millennium-kitörésnek, azaz Ezredéves kitörésnek neveztek el, mivel sokáig úgy vélték, hogy ez pontosan 1000-ben következett be.
A korabeli dokumentumok félelmetes mennydörgésekről, fehér hamuesőről írnak még 1000 kilométer távolságban is.
A kolosszális kitörés hamuanyagát Japánban több centiméter vastagságban megtalálták,
sőt üvegszilánkszemcséit meglelték a Grönlandon mélyített fúrások jégmintáiban is.
A felszínre tóduló vulkáni anyag térfogatát több mint 100 köbkilométer nagyságúra teszik (ezzel a kitörés eléri a VEI=7 fokozatot), a vulkáni hamufelhőbe kerülő kén-dioxid gáz mennyiségét pedig egy friss, két hete megjelent tanulmány 45 millió tonnára becsülte, ami jóval meghaladja a Tambora által kibocsátott, és szerte a földön globális lehűlést eredményező kén-dioxid-mennyiséget!
Miért nem okozott komoly lehűlést, a Tambora 1815-ös kitörését követő klimatikus hatást ez a vulkáni működés? A recept nem működött tökéletesen, ehhez a vulkán nincs a legoptimálisabb helyen, azaz az egyenlítői övben.
Az északabbi fekvés megfelelő volt ahhoz, hogy a vulkáni üvegszemcsék eljussanak Grönland fölé,
azonban a vélelmezett, kén-dioxid gázban gazdag kitörési felhő nem tudott nagy területen eloszlani, de az sem kizárt, hogy kéntartalma kisebb volt a most becsült értéknél, amint azt korábban egy másik tanulmány állította.
Mindenesetre a Paektu 946-os kitöréséhez nem kapcsolódik jelentősebb szulfátszennyezés a jégfuratmintákban.
A 946-os kitörés óta a vulkán nagyobb kitörést nem mutatott, az azóta történt nem több mint fél tucat kitörés utolsó eseménye 1903 áprilisára datálható, ami csak lokális jellegű volt. 2002 és 2005 között azonban számtalan földrengés pattant ki a vulkán alól, a felszíne pedig néhány millimétert emelkedett.
Nem volt kétség afelől, hogy friss magma nyomult a szunnyadónak vélt vulkán alá.
Volt bőven rémület, a kínai és koreai vulkanológusok gyors munkába fogtak,
a média közelgő pusztító kitörést vizionált. Míg a kínaiak egyre több tanulmányt jelentettek meg, a határ déli oldalán nem volt jelentősebb mozgolódás. Legalábbis egy ideig.
A 21. század kezdetén már több száz millióan élnek potenciális vulkáni veszélyben. A potenciálisan veszélyes vulkánok közül számos áll folyamatos megfigyelés alatt, azonban a többségről nagyon keveset tudunk. Ennek oka alapvetően az, hogy olyan helyen találhatók, ahová nem könnyű eljutni a vulkanológusoknak, részben a nehéz terepi viszonyok miatt, részben pedig azért, mert a tűzhányó olyan országban fekszik, ahová nem biztonságos elutazni, illetve amelyet nemzetközi szankciók sújtanak.
A vulkánok azonban nem ismernek határokat, kitörésük egyformán érint elmaradott és fejlett társadalmakat,
demokratikus és diktatórikus országokat. Fontos tehát megismerni Szudán, Eritrea, Ruanda, Szíria, illetve Észak-Korea vulkánjait is. De hogyan lehet feltörni egy mégoly hermetikusan elzárt országot is, mint Észak-Korea? A receptről James Hammond, a londoni Birkbeck College szakembere számolt be rendkívül tanulságos cikkében.
A Csangbaisan, avagy Paektu mozgolódása persze Észak-Koreában is nyugtalanságot okozott, azonban a reakcióidő ott lassabb. Végül 2011-ben tört meg a jég: hivatalos meghívót küldtek két brit vulkanológusnak, James Hammondnak és Clive Oppenheimernek,
akik első nyugati tudósként látogathattak el az észak-korai vulkanológiai obszervatóriumba.
Ekkor még közvetlenül nem beszélhettek a helyi vulkanológusokkal, azonban a mintegy 30 fő részvételével tartott hivatalos munkaértekezleten sikerült megfogalmazni két olyan kulcskérdést, ami alapján elkezdődhetett a tudományos együttműködés.
Az első fontos kérdés a Paektu vulkán kitöréstörténete, a második pedig, hogy mi jellemzi a vulkán jelenlegi állapotát. Az egyről kettőre jutás azonban korántsem volt egyszerű. A vulkán megfigyeléséhez olyan eszközök szükségesek, amelyek messze kimerítették a szigorú nemzetközi embargós szankciókat, továbbá meg kellett találni a megfelelő hangot a nyugati stílushoz messze nem szokott helyi emberekkel is.
A britek a korábban már Eritreában is bevált sikeres módszert követték: világos tudományos cél lefektetése, lelkes közreműködés és az érdeklődés maximális fenntartása a partnerekben, nyitott kommunikáció, megvalósítható ígéretek és nem utolsósorban, nagy fokú flexibilitás. Eritreában a kontinentális riftesedés folyamatát tudták közvetlenül tanulmányozni,
a közös kutatómunkát jelentős diplomáciai és tudománypolitikai előkészítés előzte meg.
Ennek volt köszönhető, hogy friss adatokat tudtak szolgálni az éppen akkor, 2011-ben kitörő Nabro vulkán működéséről.
A recept bevált, bár a magnetotellurikus vizsgálatokat nem sikerült megvalósítani, a tudományos eredményeken kívül egyéb területen is felhasználható információk potenciális megszerzése miatt, azonban a telepített, nagy érzékenységű szeizmométerek, továbbá a begyűjtött kőzetminták elemzései felbecsülhetetlen értékű adatokat szolgáltattak. A kutatásba végül amerikai szakemberek is bekapcsolódtak.
Ez a különleges, a felmerült számos problémát a fenti recept alapján legyőző együttműködés végül 2016-ban hozta meg a gyümölcsét:
a tudomány vezető folyóirataiban jelentek meg tanulmányok, amelyekben észak-koreai tudósok is részt vettek.
Sőt 2016. áprilisában olyan történt, ami még soha. Az amerikai AAAS (American Association for the Advancement of Science) Science Advances folyóirata észak-koreai szakember első szerzőségével publikált tudományos közleményt, nem is akármilyet!
A 2011-ben installált szeizmométerek által rögzített földrengésadatok alapján Ri Kyong-Song, valamint brit, amerikai és észak-koreai munkatársai kimutatták, hogy a vulkán alatt olvadéktartalmú magmás test van. November végén pedig jött a következő tanulmány, az amerikai Kayla Iacovino vezetésével, szintén a Science Advances folyóiratban.
Hoz-e ez az együttműködés áttörést, nyitható-e tovább ez a rés, hogy Észak-Korea zárt közössége szorosabb nemzetközi kapcsolatot teremtsen?
Valószínűleg ehhez még sok idő kell, ahogy ezt az együttműködést is számos időközi politikai affér nehezítette.
Azonban a Paektu vulkán ritka, különleges helyzetet teremtett, amit a brit és amerikai vulkanológusok kiváló diplomáciai érzékkel és rugalmassággal oldottak meg.
Még ilyen helyzetben is felülemelkedhet a józan ész, a kinyújtott kezek találkozhatnak abból a célból, hogy társadalmi berendezkedésen túl, legyőzve a politikai ellenszenvet, jobban meg lehessen ismerni a természeti veszélyeket, mert ahogy korábban is írtam:
A vulkánok nem ismernek határokat, kitörésük egyformán sújt elmaradott és fejlett társadalmakat, demokratikus és diktatórikus országokat",
ez ellen pedig csak közös akarattal, nagy fokú bizalommal és tudományos elkötelezettséggel, szakértelemmel lehet felvenni a harcot. Csak így lehet felkészülni közösen egy jövőbeli, számtalan veszélyt hordozó természeti eseményre. Mert igen, ez a jelszó: "Menjünk a Paektuhoz!"
(A szerző vulkanológus, az MTA doktora, az ELTE Kőzettani és Geokémiai Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára, az MTA-ELTE Vulkanológiai Kutatócsoport vezetője.)