Nos, a frász kifejezést eredetileg az epilepsziára vagy rángógörcsre alkalmazták, amely német nyelvterületről került át a magyar szóhasználatba.
A kifejezés a bajor-osztrák frais szóból származik,
amelynek görcsroham a jelentése. Az epilepszia egyébként a hirtelen jelentkező rohamokkal együtt járó neurológiai betegségek gyűjtőneve.
A rángógörcs már az ókorban ismeretes volt, több nevezetes történelmi személyiség, így például Nagy Sándor, a világhódító makedón király, Julius Caesar, a híres római hadvezér és államférfi, valamint Szent Pál is ebben szenvedett.
Az epilepsziát szokás a zsenik betegségeként is emlegetni,
amire számos híresség, köztük Dante Allighieri olasz költő, Vincent Van Gogh holland festőművész, Pjotr Csajkovszkij orosz zeneszerző, Kirkegaard dán filozófus, Charles Dickens angol, vagy Fjodor Dosztojevszkij orosz író példa többek között.
A frásznak van még két további jelentéstartalma: az egyik a freisa, azaz az ijedség, ijedelem, romlás, a másik a fraisan, ami azt jelenti, hogy megkísért, illetve kísértésbe visz. Az előbbi osztrák, az utóbbi pedig gót eredetű kifejezés.
A frász (frászt kapott) kifejezést a magyar nyelvben csak később kezdték el az ijedelemre használni. A kapsz egy frászt, vagyis kapsz egy pofont, a frásznak viszont már egy sajátos, csak a magyar nyelvben kifejlődött jelentéstartalmú változata.
Mind a mai napig nem ismert pontosan az epilepszia oka.
A múltban babonás hit övezte e viszonylag ritka betegséget, amelynek a „gyógymódja" is babonás szokásokat produkált.
Ennek volt egyik terméke a frászkarika, egy sült tésztából készített, kör alakú hatalmas perec. A tésztához a lisztet kilenc egymást követő napon kilenc házból kellett kérni.
A görcsrohamot kapott beteget átbújtatták a sült perecen, amely a betegségből való megszabadulást, az újjászületést szimbolizálta. A frászkarika mint kifejezés később egybeolvadt a franckarikával, annak ellenére, hogy a francnak – eredeti jelentéstartalmát tekintve - semmi köze sincs az epilepsziához. A franc a vérbajra vagy szifiliszre használt, és a franciakórból származó rövidítés. (A szifiliszre használták még a rosseb kifejezést is a középkorban.)
A nyavalyát eredetileg szintén az epilepsziára használták a magyar nyelvben,
de volt egy tágabb értelme is: használták a bajok, betegségek, és a nyomorúság szinonimájaként is.
A régi néphit szerint a nyavalya mögött rontás, boszorkányok praktikái álltak, vagy az, hogy az embert démonok szállták meg.
Magyarországon az epilepsziások pártfogójának tradicionálisan Szent László királyt tekintették, a középkorban az ő sírjához zarándokoltak a betegek, gyógyulást remélve. Néhol Szent Vitus (Vid) vértanút, a 14 segítőszent egyikét is az epilepsziások védőszentjének tartották. A nyavalyatöréstől különböző módokon próbáltak megszabadulni, így például a betegek megváltoztatták a nevüket.
Alkalmazták a ráolvasást,
de a babona szerint, ha visszafelé mondják az imát, az szintén kigyógyíthatja a bajból a beteget. Ugyancsak komolyan hitték, hogy a Szent György napi füstölés, vagy a Szent Iván napi tűzugrás szintén megszabadítja a betegeket a rontástól.
(Szomor Anikó összeállítása)