Az Amerikai Egyesült Államokban az 1950-es évek elején tetőző kommunistahisztériának nagyon is valós történelmi okai voltak. A második világháború utolsó hónapjaiban egyre jobban felszínre kerültek a nyugati angolszász szövetségesek és a sztálini Szovjetunió között feszülő ellentétek.
A szövetséges hatalmak 1945 februári jaltai találkozóján, majd a Németország katonai veresége után júliusban, Potsdamban megrendezett konferencián sem sikerült ezeket az ellentéteket elsimítani. A Szovjetunió a Vörös Hadsereg által megszállt országokban
a korábban kilátásba helyezett szabad választások ellenére kíméletlenül a saját kreatúráit juttatta hatalomra.
Winston Churchill - aki 1940 májusa és 1945 júliusa között állt a brit háborús kabinet élén -, már 1946-os fultoni beszédében felhívta a nyugati világ figyelmét a szovjet terjeszkedés jelentette veszélyekre. A szovjetek támogatta görög kommunisták polgárháborúba torkolló puccskísérlete, illetve az olasz és a francia kommunista pártok rendkívüli, a Kremlből táplált megerősödése azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy Sztálin a Teheránban, illetve Jaltában megvont szovjet befolyási övezet határain túlterjeszkedve, a nyugati kommunista pártokat egyfajta ötödik hadoszlopként felhasználva jelentősen megerősíti befolyását nyugaton is.
A szovjet hatalmi törekvésekkel szemben túlontúl is engedékeny és naiv Rooseveltet az elnök 1945. április 12-én bekövetkezett halála után Harry S. Truman váltotta a Fehér Ház élén. Truman a szemérmetlen szovjet nyomulással szembesülve,
elvetette elődje defenzív külpolitikáját, és 1947-ben meghirdette a feltartóztatás doktrínáját.
Erre, illetve az Európa újjáépítését célzó (a kelet-közép-európai szovjet megszállás alatt álló országokat is beleértve) nagyvonalú Marshall-tervre válaszul leereszkedett a vasfüggöny, és addig soha nem látott módon kiéleződött a feszültség a szovjet és a nyugati blokk között.
Joseph R. McCarthy 1908. november 14-én született Wisconsin államban ír és német származású szülők hét gyereke közül ötödikként. Tanulmányait tizennégy évesen megszakította, hogy a családi farmon dolgozhasson, de amikor húszévesen visszaült az iskolapadba, egy év alatt eljutott az érettségiig. Jogi diplomájának 1935-ben történt megszerzése után, alig harmincévesen az ekkor még demokrata érzelmű ifjú Wisconsin állam legfiatalabb kerületi bírója lett.
Amerika hadba lépése után, 1942-ben bevonult a haditengerészethez,
több bevetésen is részt vett, de állításával ellentétben soha nem sebesült meg. Leszerelése után, 1946-ban republikánus jelöltként az Egyesült Államok legfiatalabb szenátora lett.
Egészen 1957. május 2-án bekövetkezett haláláig Wisconsin állam szenátora maradt. McCarthy három eseménytelen washingtoni év után, fél szemmel már újraválasztására sandítva elérkezettnek látta az időt arra, hogy kilépjen a nyilvánosság elé.
1950. február 9-én a nyugat-virginiai Wheelingben, a helyi republikánus nőklub Lincoln-napi megemlékezésén azzal állt elő, hogy a külügyminisztérium dolgozói közül 205-en a kommunista párt tagjai, és még a listát is meglobogtatta.
A hidegháború első éveiben, amikor valódi szovjet kémeket is lelepleztek az Egyesült Államokban, állításának sokan hitelt adtak,
jóllehet az ügyet kivizsgáló szenátusi albizottság mindent kacsának minősített, és McCarthyt ítélte el az amerikai nép megosztásáért és összezavarásáért.
A kémhisztéria kibontakozásának hátterében az Egyesült Államok atommonopóliumának 1948-as elvesztése állt, ebben az évben, augusztus 24-én ugyanis a Szovjetunió felrobbantotta az első atombombáját.
Az FBI egyik kémelhárító tisztje kiderítette, hogy az amerikai atombombát kifejlesztő Manhattan-terv jelentésének egy példánya a szovjet titkosszolgálat birtokába jutott.
A dokumentumot a kommunistaszimpatizáns Klaus Fuchs, egy német származású atomfizikus állította össze,
amely a New York-i szovjet alkonzul útján jutott el az orosz titkosszolgálathoz.
A nyomozás szálai Julius Rosenberghez, az amerikai kommunista mozgalom tagjához vezettek, aki – a nyomozók szerint – a szovjeteknek dolgozó atomkémhálózat vezetője volt. Rosenberget és az ugyancsak kémkedéssel megvádolt feleségét 1950 nyarán letartóztatták,
perük óriási nyilvánosságot kapott,
és jelentősen megerősítette McCarthy kommunistaellenes keresztes hadjáratát.
(A Rosenberg-házaspár elítélését és kivégzését egészen az 1990-es évekig justizmordként tartották számon. 1995-ben azonban olyan ismeretlen dokumentumok kerültek elő, amelyek alapján bizonyos, hogy Julius Rosenberg a szovjeteknek kémkedett. Feleségével szemben ugyanez nem nyert bizonyosságot.)
A szenátor országosan ismert lett, és 1952-ben újraválasztották. A voksoláson a nagy gazdasági világválság óta először a republikánusok nemcsak a Kongresszus két házában jutottak többséghez, de az elnökválasztáson is az ő jelöltjük, Dwight D. Eisenhower, volt második világháborús tábornok, a szövetséges haderő egykori főparancsnoka győzedelmeskedett.
Párttársai a vehemens McCarthyt a szenátus kormányzati ügyekkel foglalkozó bizottságának élére nevezték ki, ahol "nem csinálhat bajt". Ennek a bizottságnak azonban volt egy kivizsgálásokkal foglalkozó állandó albizottsága is, amelynek homályos jogköre alkalmat adott McCarthynak, hogy folytassa "keresztes hadjáratát" a kommunistagyanús emberekkel szemben.
A testület látványos, országosan közvetített meghallgatásain elnökének perkoncepciója alapján abból indult ki,
hogy a kormányzat hemzseg a beszivárgott kommunista ügynököktől,
McCarthy pedig magát hazafiként, az amerikai értékek rendíthetetlen védelmezőjeként tüntethette fel. (A kommunisták üldözésének másik terepe a Képviselőház 1938-ban létrehozott, és az 1970-es évekig működő Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottsága volt.)
McCarthy többnyire alaptalan vádaskodásaival számtalan ártatlan ember életét tette tönkre, és ehhez sokszor már az is elég volt, ha valakit beidézett. Legerősebb támasza a lakosság ötödét kitevő katolikus közösség és a szintén katolikus Kennedy család volt;
a későbbi elnök, John F. Kennedy, aki 1953-ban lett szenátor, nyilvánosan soha nem támadta McCarthyt.
(McCarthy leváltásakor sem szavazott, mert kórházban feküdt, azt viszont sohasem árulta el, hogy ha jelen lett volna, miként voksolt volna.) McCarthy elsőként Eisenhower új moszkvai nagykövetének kinevezését próbálta megakadályozni, ezután - saját szempontjából sikeresen - kémek sorát "leplezte le" a legkülönfélébb kormányintézményekben, Hollywoodban és a tudományos intézetekben.
A gyanúsnak minősített célszemélyek között voltak olyanok - így többek között a híres amerikai komikus színész, Danny Kaye (eredeti nevén David Daniel Kaminsky), akinek szülei Ukrajnából származó bevándorlók voltak, vagy még az Osztrák-Magyar Monarchiában született Charles Korvin,(Kárpáthy Korvin Géza) színész -, akik csupán amiatt váltak gyanússá McCarthy szemében, hogy olyan országokból származtak, amelyek ekkoriban már a szovjet birodalomhoz tartoztak.
Az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság előtt rajtuk kívül még számos más közszereplőnek, művésznek és tudósnak is meg kellett jelennie, akiket nemegyszer már önmagában az a tény is ellehetetlenített, hogy kommunista szimpatizánsság vádjával McCarthy beidéztette őket.
1954 januárjában a szenátor célkeresztjébe került a hadsereg is,
de ezúttal túl kemény fába vágta a fejszéjét.
Kiszemelt áldozata az eredetileg fogorvos Irving Peress őrnagy volt, akit sikerült ugyan leszereltetnie a hadseregtől, de hadbíróság elé állíttatnia már nem. A katonák visszatámadtak, és azzal vádolták meg McCarthy szenátort, hogy egyik közlegénynek besorozott munkatársának kiemelt bánásmódot követelt.
Ezeket a meghallgatásokat a tévé is közvetítette, és McCarthy agresszív hangneme ellene hangolta a közvéleményt.
A CBS televízió külön adásban szedte ízekre a kommunistavadász politikus megkérdőjelezhető módszereit.
A kibontakozó ellenkampány hatására McCarthy karrierje szinte hetek alatt derékba tört. Ellene fordultak a párttársai is, ám politikai koporsójába Richard Nixon alelnök verte be az utolsó szöget, aki külön nyilatkozatban ítélte el rágalmazás és a szenátushoz nem illő viselkedése miatt a nagyhangú szenátort.
1954. december elején az immár demokrata többségűvé lett szenátus külön határozatban marasztalta el McCarthyt, 1955 januárjában pedig bizottsági elnöki tisztségéből is visszahívták.
A McCarthy keltette hisztéria számos neves művész, író, filmes, tudós meghurcolásához vezetett, köztük volt Arthur Miller író, az atombomba kifejlesztését irányító Robert Oppenheimer fizikus, de feketelistára kerülése miatt távozott az Egyesült Államokból mások mellett a John S. Toldy néven Oscar-díjat nyert Székely János forgatókönyvíró, és Charlie Chaplin, a világhírű komikus színész is.
A meghurcolásukhoz elegendőnek bizonyult, hogy baloldali nézeteket vallottak. Az amerikai hidrogénbomba kifejlesztésében kulcsszerepet játszott Teller Ede atomfizikus és a rendező Elia Kazan megítélését mind a mai napig beárnyékolja, hogy tanúkénti meghallgatásukon mindketten terhelő nyilatkozatot tettek meggyanúsított kollégáik ellen.
A mccarthyzmus korszakával számos művészeti alkotás foglalkozik.
Arthur Miller 1953-ban írta Salemi boszorkányok című darabját, de a vörös veszedelem keltette hisztéria lett a témája Philip Roth 1998-as, Kommunistához mentem feleségül című regényének is. A McCarthy életéről forgatott, Tail Gunner Joe című tévéfilm 1977-ben pedig Emmy-díjat nyert.
George Clooney 2005-ben rendezte a Jó éjt, jó szerencsét! című, fekete-fehér filmdrámát arról a tévés újságíróról, aki először bírálta nyilvánosan McCarthy módszereit, és aki műsorát mindig ezekkel a szavakkal fejezte be.
McCarthy a bukása után egyre gyakrabban nyúlt a pohár után.
Még szenátor volt, amikor 1957. május 2-án, negyvennyolc éves korában májgyulladásban meghalt.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a hidegháború első éveiben nem csak a tengerentúlon csaptak magasra a kémhisztéria lángjai. A paranoiásan bizalmatlan szovjet diktátor, Sztálin, még ott is „imperialista" kémeket vizionált, ahol az még McCarthynak sem jutott volna eszébe.
A Szovjetunióban és a kelet-közép-európai kommunista csatlós országokban, az úgynevezett népi demokráciákban, az 1940-es évek végétől egészen 1953 márciusáig, a szovjet diktátor haláláig futószalagon gyártották a kémpereket, melyeknek százszámra estek áldozatául ártatlan emberek. A hírhedt kommunista kémkoncepciós eljárások közül idehaza a Rajk-per vált a legismertebbé.