A nagyszabású szovjet űrprojekt, a Szojuz-program második küldetése, a Szojuz-11 misszió 1971. június 6-án startolt el a bajkonuri űrrepülőtérről. A 11A511-es típusú Szojuz hordozórakéta
hatalmas lángcsóvát húzva emelkedett a magasba,
majd egyre nagyobb sebességre gyorsulva, hamarosan beleveszett az égbolt mélykékjébe. Az űrkabinban háromfős személyzet, Georgij Dobrovolszkij parancsnok, valamint Vlagyiszlav Volkov és Viktor Ivanovics Pacajev kutatóűrhajósok foglaltak helyet.
A küldetés fontos feladatot teljesített. A három űrhajósnak kellett beüzemelnie a sikeres amerikai Hold-programra adott szovjet válaszként az év április 19-én földkörüli pályára állított Szaljut-1 űrállomást, az űrkutatás történetének első, több kozmonauta fogadására alkalmas űrállomását, mivel az erre szánt előző misszió kudarcba fulladt.
A Szojuz-10 másfél hónappal korábban, április 23-án állt földkörüli pályára ugyancsak három kozmonautával a fedélzetén, hogy összekapcsolódjon a Szaljut-1-el, és a személyzet átszálljon az űrállomásra. Április 24-én megközelítették a Szaljut-1-et, ám
Vlagyimir Satalov parancsnok és személyzete a sikeres dokkolás ellenére sem tudtak átszállni az űrállomásra,
mivel műszaki hiba miatt nem lehetett kinyitni az ajtót.
Az űrállomással összekapcsolt Szojuz-10 öt és félórás együttkeringés után levált a Szaljut-1-ről, majd április 25-én problémamentesen landolt a kazahsztáni Karagandi térségében. Így Dobrovolszkij parancsnokra és személyzetére maradt a történelmi küldetés végrehajtása.
A Szojuz-11 a megközelítési manőver előtt orbitális pályára állt, 185, illetve 217 kilométer közötti magasságtartományban. Másnap, június 7-én néhány apróbb pályakorrekciót kellett elvégezni az űrállomás megközelítése céljából.
Az űrkabin automata üzemmódban közelített a Szaljut-1-hez,
az utolsó száz métert kézi vezérléssel tették meg az űrhajósok.
A legkritikusabb manővert, a dokkolást minden probléma nélkül sikerült végrehajtania Dobrovolszkij parancsnok személyzetének. Az elektromos és hidraulikus berendezések, valamint a zsiliprendszer ellenőrzése után, az űrhajósok - ez alkalommal, sikerrel - kinyitották a beszállóajtót, majd a Szojuz-11 személyzete átszállt az űrállomásra.
A kozmonauták összesen 22 és fél napot töltöttek el a Szaljut-1 fedélzetén. Az űrkutatás történetében ez volt az első alkalom, hogy űrhajósok dolgoztak egy Föld körül keringő űrállomáson.
Az űrállomás kifejlesztését a szovjet Hold-program leállítása tette lehetővé. Az 1950-es évek végén kibontakozó űrverseny első szakaszát egyértelműen a Szovjetunió nyerte meg.
1957. október 4-én pályára állították a Szputnyik-1 műholdat, a történelem első, orbitális pályán keringő mesterséges égitestét, és 1961. április 12-én a Vosztok-1 űrhajó fedélzetén a Szovjetunió juttatta el az első embert is a világűrbe, Jurij Alekszejevics Gagarin személyében.
A világraszóló sikerekre adandó válaszként, John F. Kennedy elnök alig egy bő hónappal Gagarin űrrepülése után, 1961. május 25-én bejelentette, hogy Amerika az évtized végéig embert küld a Holdra.
Az amerikai elnök bejelentésével a két nagyhatalom között zajló űrverseny új szakaszába érkezett.
Eleinte a szovjetek sem mondtak le arról, hogy az Egyesült Államokat megelőzve ők legyenek az elsők, akik végrehajtják a holdutazást.
A Szojuz hordozórakéta kifejlesztése is ezt a célt szolgálta, ám a technikai versenyben ez alkalommal Amerika bizonyult erősebbnek. Miután az Apolló-11 asztronautái, Neil Armstrong és Edwin Aldrin 1969. július 20-án a Holdra léptek,
a szovjet emberes holdutazási program is végleg törlésre került.
Az így felszabaduló pénzt az első űrállomás, a Szaljut-1 megépítésére fordították. A Szaljut-1-et egy Szojuz űrhajó, valamint a katonai Almaz automata űrállomás moduljaiból állították össze.
A közel 16 méter hosszú, 4 méter széles, három modulból álló űrállomást 1971. április 19-én, a Szaljut-program keretén belül egy Proton-K típusú hordozórakéta segítségével állították alacsony földkörüli pályára. Az űrállomás beüzemelése második kísérletre, a Szojuz-11 személyzetének sikerült.
A Szojuz-11 kozmonautái háromhetes küldetésük során csillagászati és geofizikai megfigyeléseket, valamint orvos-biológiai kísérleteket végeztek az űrállomás fedélzetén. Az űrhajósok június 29-én fejezték be a Szaljut-1-en teljesített missziójukat. Miután átpakoltak a Szojuz-11 kabinjába, lezárták az ajtókat, és elkezdték a leválási manővert.
Minden tervszerűen történt, és másnap, június 30-án az űrkabin a repülési terv szerinti időpontban lépett be a magas légkör felső rétegeibe, megkezdve a fékezési és leszállási manővert. Ekkor megszakadt a rádiókapcsolat a földi irányítással, ám emiatt senki sem aggódott, mivel ez a leszállási manőver velejárója volt.
Az aerodinamikai fékezés feltételei rendben voltak, és a fékezőrakéták is kifogástalanul működtek.
Az alsó, sűrű légrétegekbe érve automatikusan kinyíltak a fékezőernyők, és a leszállás rendben megtörtént. A földet ért űrkabinhoz siető műszaki személyzetet azonban döbbenetes látvány fogadta, amikor kinyitották a beszállónyílás hermetikusan lezárt ajtaját. Odabent Dobrovolszkij, Pacajev, és Volkov teste élettelenül csüngött a beszíjazott ülésekben.
Mindhárom kozmonauta halott volt.
A szakemberek azonnal megkezdték a furcsa baleset hatósági kivizsgálását.
Végül, a fedélzeti adatrögzítők kiértékelése vezette nyomra a szakértőket
a rejtélyes haláleset okát illetően. Megállapították, hogy a leszállási manőver közben a kabin kiegyenlítő biztonsági szelepe műszaki hiba miatt kinyitott, és emiatt megfulladtak az űrhajósok.
A baleset idején a kozmonauták nem viseltek szkafandert,
ami pedig megvédte volna őket. Megjegyzendő, hogy ekkoriban még nem volt kötelező előírás a szkafander viselése a leszállási manőver során .
A három kozmonauta halálát okozó baleset okainak feltárása után áttervezték a Szojuz űrhajót, és kötelezően előírták a szkafander viselését mind a start, mind pedig a landolási manőver teljes időszakaszára.
Az eredetileg háromszemélyes Szojuz űrkabint kétfősre redukálták.
A középső ülést ugyanis el kellett távolítani ahhoz, hogy a szkafanderek oxigénellátását biztosító készülékeknek helye legyen.
Az elektromos rendszer egyszerűsítése céljából a napenergiás energiaellátást akkumulátorosra cserélték. Ez ugyan a korábbiakhoz képest lecsökkentette a Szojuz űrhajók repülési idejét, de mivel ezeket az űrhajókat elsősorban az űrállomások kiszolgálására tervezték, nem pedig hosszú idejű űrrepülésekre, mindez nem jelentett különösebb problémát.
A Szojuz űrhajócsalád mind a mai napig szolgálatban áll.
Az amerikai űrsikló-program befejezése óta kizárólag ez a jól bevált és megbízható típus látja el a Nemzetközi Űrállomás kiszolgálását. A Szojuz-11 kozmonautáit a Kreml falába, a szovjet-orosz hősök hagyományos panteonjába temették, Jurij Gagarin síremléke mellé.