Magyarország gazdasága és társadalma az 1980-as évek második felétől drámai fordulaton ment keresztül. Az egykori magyar ipar sikerágazatának tekintett élelmiszeripar, és azon belül a világhíres cukoripar privatizációja ekkorra vált szinte elkerülhetetlenné.
Az 1989-es rendszerváltással összefüggő átalakulás komplex folyamat, amely politikai, gazdasági és társadalmi értelemben véve is földrengésként érte Közép-Kelet-Európát.
A változások elkapkodottnak tűnő tempójában
a magyar élelmiszeripar gyenge alkalmazkodóképessége miatt, súlyos válságot élt át.
„A magyar cukoripar a rendszerváltás gazdasági és geopolitikai kataklizmájában összeomlott, szinte megsemmisült, csak a Kaposvári Cukorgyár maradt meg a múlt emlékeként és a jövő reményeként” – írja Bertalan Péter.
– A kaposvári kivételével a gyárak egymás után szűntek meg. Az ambivalens gazdasági jelenség minden tényezője a rendszerváltás hullámvasúthoz hasonló pályájának sok jellemző mozzanatában magában foglalja az 1990-1991 utáni több mint két évtized fordulatainak karakteres jellemzőit.
Bertalan Péter kutatásai szerint a globalizálódás elsőrendű problematikája az 1970-es évek óta az eladósodás folyamata volt.
„A rendszerváltozás elején 21 milliárd dolláros adósságállománnyal rendelkezett az ország, húsz évvel később az államháztartás adósságállománya közelítette a száznegyven milliárd dollárt” – jegyzi meg a téma kapcsán a kötet egyik lektora, Lentner Csaba közgazdászprofesszor, egyetemi tanár.
Az ehhez kapcsolódó hitelek felvétele a vértátömlesztés jelentőségével bírt, ennek árát azonban a globális gazdasági mechanizmus törvényei szerint meg kellett fizetni, ám ebben az időszakban minden valuta árfolyama a dollárhoz való viszonyulástól függött.
Ahogy a könyv rámutat: korábban az USA a pénzvilág abszolút ura volt, és ez a szisztéma egészen 1971. augusztusig fennállt (ekkor jelentette be Nixon elnök a dollár leértékelését).
Az 1980-as években tömegessé vált a hitelfelvételi folyamat, és a megemelkedett kamatszintek fokozatosan megnövelték az adósok törlesztőrészleteit. Ezeknek a folyamatos fizetéséhez azonban újabb hitelek felvételére volt szükség, melyek kamatterhei már korántsem voltak kedvezőek.
A hitelt felvevő országok adósságspirálba kerültek, ami az adósságterhek folyamatos növekedését jelentette
– hangsúlyozza Bertalan Péter. – A hitelt felvevő országok gazdasági növekedése lelassult, amit egyrészt a cserearány romlása okozott, másrészt az, hogy a felvett hitelek jelentős része nem beruházásokra, hanem közvetlen életszínvonal-fenntartó, -javító intézkedésekre fordítódott. A hitelállomány kigazdálkodása lehetetlenné vált.”
Mindezek hatására Lengyelország, Magyarország, Kelet-Németország és Csehszlovákia gazdasága 1989 végére dominóként omlott össze.
Magyarországon ekkoriban az ipari kapacitás közel 30-40 százalékát felszámolták, míg a megmaradt rész modernizációra, technológiai fejlesztésre szorult az amortizáció miatt. Csökkeni kezdett a termelékenység, bizalmatlanná vált a külföldi tőke, és kapun belülre került a munkanélküliség.
A kölcsönöket több nyugati banktól vettük fel, és a költségvetés kiadásai évről évre meghaladták a bevételeket.
„Az 1980-as évek végére a bruttó 21 milliárd dollár adósság mellett az ország valutatartalékai 600 millió dollárra csökkentek, így az adósságspirál és az inflációspirál kettős csapdájában vergődünk” – idézi az Egy „keserédes” történet című könyv, amely hozzáteszi, hogy csak a kétpólusú világ megszűnése után kezdődhetett meg Közép-Kelet-Európa régiójában a rendszerváltás történelmi folyamata.
A privatizáció kiindulópontja a szocialista rendszer utolsó hivatalban volt kormánya, a Németh-adminisztráció idején megalkotott, és az országgyűlés által elfogadott, a gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI. számú törvény, valamint az ehhez szorosan kapcsolódó, és az úgynevezett spontán privatizáció jogalapját megteremtő átalakulási törvény volt.
Ezekben a jogszabályokban fektették le az átmeneti időszakot jellemző úgynevezett magyar gazdasági modell alapjait.
Így többek között azt, hogy „az eladás tárgya a társasági formában működő életképes vállalkozás, amelynek tovább működtetéséhez az új tulajdonosnak többségi szavazatnyi tulajdonhányadot kell megvásárolnia, továbbá, hogy az esetek többségében az új tulajdonosok a vállalat szempontjából külső befektetők. Általános gyakorlattá vált a kötelező versenyeztetés, a bevétel minél nagyobb arányban a központi költségvetésbe került”.
A könyv Matolcsy György jegybankelnököt idézve rámutat, hogy 1974 és 1984 közötti évtizedben nagyrészt ikerdeficit jellemezte a magyar gazdaságot, majd ez 1984 és 1990 között ugyan megszűnt, de fennmaradt a tarthatatlan fizetési hiány.
A privatizáció megindítását az állami vagyonnak az 1980-as évek végétől kezdődő viharos értékvesztése okozta.
Az eladósodás ugyanis önmagát gerjesztő folyamat.
Közép-Kelet-Európa országai törleszteni csak a privatizáció során eladott állami vagyonok „rendkívüli mértékű dömpingszerű” kisajátítása árán tudtak.
A vagyontárgyak leszorított áron kerültek a piacra, a kereslet-kínálat egyensúlya az eladók kárára és a vevők hasznára alakult.
„A privatizálást mély gazdasági krízisben kellett beindítani, és ennek kényszerűsége miatt a nemzeti vagyon magánkézbe kerülése a végkiárusítást jelentette – írja Bertalan Péter. – A privatizáció egyik feladata az állampolgárok bevonása volt a magánosítás folyamatába, aminek módozatai közé tartozott a reprivatizáció, a kisprivatizáció, a decentralizált privatizáció és a kárpótlási jegyes privatizáció.”
Hozzáteszi: a teljes értékű privatizáció tulajdoncserét valósított meg, viszont itt csak a birtok és a használati tulajdonosi rész jogosítványát juttatták a magánszemélyeknek.
Több nagyüzem privatizációja kezdődött el az országban. Az általános privatizációs feltételek között szerepelt az eladásra felkínált üzem modernizálása, a piacok megtartása
és a „racionalizálás”, azaz a munkaerő egy részének elbocsátása.
A legnagyobbak közt a Tungsram és az Ikarus is ott szerepelt.
A nagyobb értékű nemzeti tulajdont képező cégek áruba bocsátása a globális szabad piac feltételei között folyt
– hangsúlyozza a szerző. – A magánosítás folyamatának állami ellenőrzés alá helyezése és lelassulása ellenére 1990-ben folytatódott a gazdasági átalakulás folyamata: az inflációs ráta 17 százalékról 29 százalékra szökött, a munkajövedelmek átlagos szintje 6,9 százalékkal, a lakosság fogyasztása 4-5 százalékkal csökkent.
A regisztrált munkanélküliek száma 70 ezerre nőtt.”
A cukoripar államosítása még 1948-ban kezdődött el, amikor az ország 12 gyárából 11 állami tulajdonba került.
Az üzemeket nemzeti vállalatokká alakították át,
és irányításukat az Élelmiszeripari Minisztérium egyik egységére, a Cukoripari Igazgatóságra bízták (amit 1964-ben országos vállalattá alakítottak át). Ezek a gyárak gondoskodtak az ország teljes cukor ellátásáról.
A cukorgyárakban komoly technikai, technológiafejlesztésre is sor került. 1990-ben például a cukoripar átlagos napi répafeldolgozása közel 44 ezer tonna volt óránként (ez az 1948. évi teljesítmény 209,5 százaléka). „A cukoripar privatizációjának első ütemében öt gyárat magyar tulajdonosok privatizáltak, de a versenyt nem bírták sokáig, a gyárakat be kellett záratni, és a tizenkettő gyárból hét üzemet külföldi vállalkozók magánosítottak” – taglalja a tényeket Bertalan Péter.
„Ezek a versenyt jobban bírták, de számukra is bekövetkezett a kényszerbezárás ideje.”
A korábbiak tükrében a Kaposvári Cukorgyár megmaradása különlegesnek tekinthető. A lakossági fogyasztás 1960-ban 27 kilogramm volt évente, tíz évvel később már megközelítette a 40 kilogrammot, majd a fogyasztói ár drasztikus (40 százalékos) emelkedésével 32 kilogrammra csökkent 1976-ra (ma 29-30 kilogrammot jelent a Központi Statisztikai Hivatal adatai alapján).
„A kaposvári gyár termeltetési körzete az országosnál rosszabb volt, amely elöregedett és korszerűtlen gépekkel dolgozott, miközben olyan súlyos dolgokkal küzdött, mint az energia-, fuvarköltségek és az amortizáció” – írja a szerző egy szigorúan bizalmas dokumentumra hivatkozva.
„Több mint ezren dolgoztak itt, akik több száz tonna cukorrépát dolgoztak fel, de az egyenlőtlen versenyben az üzem bizony önhibáján kívül alulmaradt. Ekkor kezdték növelni a gyár répafeldolgozási kapacitását, technológia beruházásokat végeztek, miközben egyre csak nőtt a fizetőképesség. Ráadásul az üzem 400 millió forintos hitelét is vissza kellett fizetni.”
Bár a kaposvári gyár túlélte társait, így is folyamatos problémákkal küszködött. Ilyennek bizonyultak többek közt a viszonylag korlátozott struktúraváltsági lehetőségek, a szezonalitás, az időszakonként fellépő nagy pénzigény, a likviditási zavarok, a nagyobb mértékű forgóeszközhitel szükséglete. Az 1990-től bekövetkezett szabályozóváltások, de még inkább
a szabad árrendszer kiterjesztése és az infláció magas szintje miatt jelentősen nőtt az agrárágazat finanszírozási igénye.
Az egész cukoripar felett gyülekeztek a sötét fellegek, és Kaposváron is elismerték, hogy „a gyár helyzete rosszabb a tényszámoknál”.
„Egyre inkább hangsúlyozták a vezetőváltás szükségességét és a gazdaságos gyártás fontosságát – taglalja Bertalan Péter. –
A változtatások után azonban a vállalat hamarosan újból súlyos helyzetbe került: az amortizáció elszámolása nélkül is csak minimális nyereséget, érdekeltségi alaphiányt, pénzügyi zavart tervezhettek. Átütemezték az esedékes hiteltörlesztési kötelezettségeket, a fejlesztésekhez központi pénzforrásokat vettek fel, csökkentek a felvásárolt készletek, emelkedett a cukorértékesítés (31 ezer tonnáról 44 ezer tonnára).”
A Kaposvári Cukorgyár az 1980-as és 1990-es években jelentős anyagi nehézségekkel küzdött. Segítségre volt szüksége, mert a hitelezés akadozott. A társasággá alakulás és a spontán privatizáció ezért egy lépésben történt.
„Az ország geopolitikai helyzete miatt a magyar gazdaság érzékenyen reagál a világpiaci változásokra, ahol a nádcukortermelés és a répacukor-termelés versenye teremtett kiszámíthatatlan piaci körülményeket – mutat rá a szerző. – A kilencvenes években a répacukor termelése világviszonylatban 35-38 millió tonna, a nádcukoré 40 millió, majd ez 80 millió tonnára nő. A változás mértéke így száz százalékos. Emellett a hidegháború első hatásai a közép-kelet-európai törésvonalak mellett voltak először érzékelhetőek.”
A kaposvári gyár is veszélybe került, amit ráadásul a jugoszláv cukoripar versenye, és az elmaradt pénzügyi intézkedések is sújtottak.
A liberális piac törvényei szerint működő Agrana az 1990-es években kihasználta helyzeti előnyeit,
így a kaposvári gyár kellő feltételek és garanciák híján, áron alul került a GmbH kezébe.
„A Kaposvári Cukorgyár esete egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a gazdaság irányításában is sokszor tragikus trendek zajlottak le” – érvel Bertalan Péter, aki munkájában megemlíti, hogy 2008-ban a Szerencsi Cukorgyár megszűnésével bekövetkezett a magyar cukoripar halála.
„A hatások eredőjeként 1990-ben még 10 milliárd forint nyereséget termelő állami élelmiszeripar a következő évre már összesítésben veszteséges lett.”
A kormány megpróbálta a hazai cukorgyártás pozícióját megőrizni a külföldi jelenléttel szemben, ezért 1995-ben létrejött az Első Hazai Cukorgyártó és Forgalmazó Kft. és egy fúzióval, illetve új tagok bevonásával tőkeemelést hajtottak végre.
Az 1993-as privatizációs cél ekkor valósult meg, amikor elkezdődött a cukorgyári privatizáció második üteme. Bár eleinte a gyárak folyamatos eredményességet mutattak, a vállalkozás 1996 végére súlyos likviditási problémákkal küzdött, a hitelállománya ekkor már 10,3 milliárd forintot tett ki.
„Az Agrana három, jogilag független magyarországi érdekeltségét összevonta oly módon, hogy a Petőházi Cukoripari Rt. és a Kaposcukor Rt. két lépésben beolvadt a Magyar Cukor Rt-be” – jelzi a könyv.
„Ezt megelőzően a Magyar Cukor Rt. bezárta a mezőhegyesi cukorgyárat, majd annak eszközparkját és a sarkadi cukorgyárat eladta az Eastern Sugar Rt.-nek. Így az Agrana öt dunántúli cukorgyár tulajdonosa lett, melyek: Petőháza, Kaposvár, Ács, Sárvár és Ercsi.”
A haldokló cukoripar a belföldi államadósság növekedése miatt ezután sem kaphatott állami segítséget, vérátömlesztést hitelek formájában.
Az 1997-ben kezdődő folyamat csak 2008-ban fejeződött be.
A könyv nyitva hagy bizonyos privatizációs kérdéseket. A kötet egyik legfőbb mondanivalója, hogy a világgazdaságra való nyitás kényszere, a geopolitikai helyzet által determinált szabadpiaci verseny kíméletlen logikája egykor jól működő szervezeteket, ez által emberi sorsok millióit teheti tönkre.
„A szerző rámutat nemcsak a jövő lehetőségeire, hanem a történelmi hibákra is: 1989-ben fordulóponthoz érkeztünk: a cukoripar mert kicsi lenni – vitték is mint a cukrot a gyárakat – és vettek olcsón piacokat – mondta a könyv kapcsán Birher Nándor, a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola tanára, akivel a szerző korábban közösen publikálta Hálózatokban című könyvét. – Lett egy véletlen félmegoldás, a hálózati kapcsolatok bonyolult rendszere miatt: a Kaposvári Cukorgyár, ahol megmaradt a gyártás is, és ebből sarjadt ki a jövő reményteljes lehetősége.”
Hozzáteszi: „ebből a történelmi fejlődésből új demokratikus formák nőttek ki, és azzal a reménnyel töltenek el, hogy a bizonytalan alapokon álló politikai és társadalmi struktúrákat, amelyeket nemcsak az igazságtalanság és a gyűlölet, hanem a gazdaság katasztrofális helyzete és a súlyos társadalmi konfliktusok is terhelnek, meg lehet változtatni.”
„A jövő egyik legfontosabb kérdése, hogy formálódik-e most olyan hazai és nemzetközi tér, amelyben a nemzeti ipar visszanyeri régi dicsőségét, eredményességét?” – kérdezi Lentner Csaba professzor. A szerző, Bertalan Péter válasza, hogy egyértelműen igen. Kutatói ars poeticája szerint: „Közelmúltunk nehéz pillanatainak megismerése, a sikeres jövő záloga.”