Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Még javában dúlt a második világháború, amikor a szövetséges nagyhatalmak 1943. november végén Teheránban elvi megállapodásra jutottak arról, hogy a náci Németország veresége után Kelet-Közép-Európa országai, köztük Magyarország is, a Szovjetunió érdekszférájába kerül. Joszif V. Sztálin számára a szövetségesei előtt kimondatlanul is természetes volt, hogy a Vörös Hadsereg által megszállt országokban szovjet típusú társadalmi berendezkedést honosítsanak meg.
Amikor a három szövetséges nagyhatalom képviselői, Winston Churchill brit miniszterelnök, Franklin D. Roosevelt amerikai elnök és Joszif V. Sztálin, az SZKP első titkára 1945. február 4-én másodszor is összeültek Jaltában, hogy Európa háború utáni felosztásáról tárgyaljanak,
a Vörös Hadsereg Kelet-Európa legnagyobb részét már elfoglalta.
Sztálin így az erő pozíciójából diktálhatott, és – Churchill erőtlen ellenállási kísérleteivel szemben – törekvéseihez könnyen megszerezte Roosevelt elnök támogatását, akinek ekkor még fontosabb volt a Szovjetunió Japán elleni hadba lépése, mint a londoni lengyel emigráns kormány legitimációjának kérdése vagy a többi megszállt kelet-európai ország sorsa.
Pedig éppen a Moszkva meghosszabbított kezeként ügyködő és kommunista befolyás alatt álló lublini kormánynak az angolszász szövetségesek tiltakozása ellenére történt pozícióba emelése, valamint a romániai és bulgáriai események is egyaránt azt mutatták, hogy
a szovjetek az általuk meghódított országokban gátlástalanul a saját kreatúráikat juttatják hatalomra.
Ezen a helyzeten az 1945. július 17. és augusztus 2. között lezajlott potsdami konferencia sem változtatott.
Az, hogy mi lesz a szovjet megszállás alá került kelet-európai országok sorsa, 1945 után már nem volt kétséges. A második világháborús szovjet győzelem hatására azonban Nyugat-Európában is, elsősorban Franciaországban és Olaszországban jelentősen megerősödtek a helyi kommunisták, akikre a polgári demokratikus kormányok – tegyük hozzá, hogy egyáltalán nem megalapozatlanul –, a Szovjetunió ötödik hadoszlopaként tekintettek.
Sztálin azzal a törekvésével, hogy a szovjet befolyás kiterjesztéséhez felhasználja a külföldi kommunista pártokat,
tulajdonképpen a klasszikus nagyorosz birodalmi politikai hagyományt folytatta.
A szovjet diktátor Magyarországon és Csehszlovákiában eredetileg hosszabb átmenettel számolt, ám az 1947-ben meghirdetett Marshall-segély, illetve Truman amerikai elnök feltartóztatási doktrínája, valamint a görögországi kommunista lázadási kísérletre adott kemény nyugati válasz hatására, felgyorsította a megszállt országok totális szovjetizálását, ami 1948-ra lényegében be is fejeződött.
A szovjetek soha sem mondtak le arról a céljukról, hogy a nyugati szövetségi rendszer meggyengítéséhez felhasználják a nyugat-európai kommunista mozgalmakat. Erre volt visszavezethető, hogy Moszkva a „béketáboron” kívüli kommunista pártokat és mozgalmakat rendszeresen titkos anyagi támogatásban részesítette.
A szovjet célok megvalósításához azonban a Kreml nemcsak saját forrásaira támaszkodott,
hanem a „proletár internacionalizmus” jegyében elvárta és igénybe vette a „testvéri” szocialista országok nem egészen önkéntes pénzadományait is.
A történelmi köztudatban csak „Moszkva guruló aranya” néven fennmaradt illegális és konspiratív támogatási rendszer gyökerei egészen a Kominternig nyúlnak vissza, pontosabban a moszkvai székhelyű nemzetközi kommunista szervezet kebelén belül 1921-ben létrehozott Nemzetközi Kapcsolatok Osztályának (Otgyel Mezsdunarodnih Szvjazj, OMSZ) felállításáig.
1943-ban a Komintern megszűnt ugyan, így a kommunista mozgalmak hivatalos ernyőszervezet nélkül maradtak, ám sem a Kreml, sem pedig az akceptor pártok nem mondtak le a „nemzetközi munkásmozgalom” anyagi finanszírozásáról. A második világháború végéig
a külföldi, többnyire illegális kommunista mozgalmak Moszkva „guruló dollárjai” nélkül nem is tudtak volna fennmaradni.
Az 1947-ben felállított Kominform (Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája) nem vette át a „béketáboron” kívüli külföldi kommunista pártok burkolt támogatását, ezt a feladatot ugyanis 1943-tól az OMSZ utódjának tekinthető, és a sokat sejtető „100. Számú Kutatóintézet” elnevezést viselő álcázott szervezet végezte.
A helyzet csak 1950-ben változott meg, amikor a Szovjetunió Kommunista Pártjának Politikai Bizottsága július 19-én meghozott határozatával de jure is létrehozta a nemzetközi pénzmozgásokat kezelő közös alapot.
Természetesen ekkor sem lehetett néven nevezni a gyereket;
a támogatásokat folyósító szervezet a kommunista bürokrácia bikkfanyelvezetével a megjegyezhetetlenül hosszú a „Román Szakszervezeti Tanács Mellett Működő Nemzetközi Szakszervezeti Alap Baloldali Munkásszervezetek Támogatására” elnevezést kapta.
Noha a szervezet formálisan bukaresti székhellyel rendelkezett (ekkoriban hivatalosan itt volt a Kominform központja is), az alappal kapcsolatos összes döntést a Kremlben hozták meg. Az alapba befizetendő támogatások összegét az SZKP KB Politikai Bizottsága a „testvérpártok” vezetői véleményének kikérése nélkül, egyoldalúan, saját maga állapította meg. A döntést a titkos pénzügyek szürke eminenciása, Borisz Ponomarjov közölte a szatellitpártok első titkáraival.
Érdekes, hogy a korabeli feljegyzések szerint ezt a fajta keményvalutában fizetendő fejadót egyáltalán nem fogadták kitörő lelkesedéssel az úgynevezett testvérpártok. Egyedül a Csehszlovák Kommunista Párt keményen ortodox első titkára, Klement Gottwald
és a Moszkva előtt mindenben a legfőbb stréberségre törekvő Rákosi Mátyás,
a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) első embere álltak csak pozitívan a szovjet pénzszivattyú ötletéhez.
Az alapba azok a kommunista, illetve munkáspártok tartoztak befizetéssel, amelyek már hatalmon voltak. A befizetés mértéke az adott párt nagyságához igazodott, ami az MDP esetében évi 160 ezer (akkori árfolyamon számított) amerikai dollárt jelentett.
Ezt a fajta befizetést sem Rákosi idején, sem pedig 1956 után, a Magyar Szocialista Munkáspártban nem könyvelték le jogcím szerint, sőt, még a pártapparátuson belül is csak négy-öt „vezető elvtársnak” volt teljes rálátása ezekre a pénzügyi machinációkra. A Rákosi-időkben a nemzetközi alapba történt „önkéntes” befizetést a legnagyobb valószínűséggel a pártbüdzsé úgynevezett bizalmas kiadásokra elkülönített fejezete terhére fizették ki. Sztálin 1953 márciusában bekövetkezett halála után sem szűnt meg a befizetések rendszere.
A hruscsovi enyhülés jegyében viszont 1953 után már az érintett pártokkal is konzultáltak a fejkvóta megállapítása előtt,
ami továbbra is az SZKP Politikai Bizottságának hatáskörében maradt. A titkos alap folyamatos működése sem jelentette azt, hogy a szovjetek minden körülmények között be tudták volna hajtani az éves befizetéseket. A szovjet pártvezetés így például kénytelen volt tudomásul venni, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc novemberi leverése után a Moszkvában felállított és a tevékenységét politikailag légüres térben megkezdő Magyar Szocialista Munkáspárt egyszerűen nem volt abban a helyzetben, hogy az 1957-es évre előirányzott befizetést teljesíthesse.
Az 1950-es évek végére a Kínai Kommunista Párt (KKP) és az SZKP közötti kapcsolatok végérvényesen elhidegültek. A szovjet pártvezetés ezért 1963-ban ismét kénytelen volt lenyelni a békát, amikor Mao Ce-tung, a KKP teljhatalmú főtitkára megtagadta a nemzetközi szolidaritási alapba való további befizetéseket.
Leonyid Iljics Brezsnyev pártfőtitkársága alatt, 1966-ban az alapot átnevezték, ettől kezdve „Nemzetközi Szolidaritási Alap Munkás- és Baloldali Szervezetek Segélyezésére” lett a hivatalos elnevezése.
Brezsnyev idejében visszatértek a korábbi gyakorlathoz;
az egyes „testvérpártokat” terhelő befizetésekről a Politbüro (Politikai Bizottság, PB) ismét az érintettekkel való mindenféle előzetes konzultáció nélkül, önkényesen döntött. Brezsnyev alatt honosodott meg az a gyakorlat is, hogy a Politbüro határozatáról a Központi Bizottság külügyi titkára vagy a Külügyi Osztály vezetője értesítette az érintett párt első emberét.
Arról, hogy mikor kérik a megállapított sáp konkrét kifizetését, a szovjetek mindig esetlegesen döntöttek.
Ilyenkor a budapesti szovjet nagykövet személyesen felkereste Kádár Jánost,
az MSZMP első titkárát a Jászai Mari téri pártszékházban lévő irodájában, és szóban közölte vele a kifizetésre vonatkozó szovjet kívánságot. Kádár a szovjet kérést az MSZMP KB Pártgazdasági és Ügykezelési Osztály vezetőjének továbbította. Amíg Kádár János állt az MSZMP élén, a Pártgazdasági és Ügykezelési Osztály élére mindig egyik belső, bizalmi emberét nevezte ki. A „moszkvai guruló dollárok” kifizetése – eltérően az egyéb, kínosan bürokratikus pártügyletektől – gyakorlatilag dokumentálatlanul történt meg.
A konkrét pénzösszeg átadásáért az MSZMP KB mindenkori külügyi titkára felelt, legalább is erre utalt az ezt a pozíciót (is) korábban betöltő Szűrös Mátyás a Népszavának 1992. november 27-én adott interjújában. (Forrás: Keletről Nyugatra – A kommunista mozgalom titkos pénzei, Nemzeti Emlékezet Bizottság, Budapest, 2015.)
Nyers Rezső, az MSZMP KB tagja, aki 1960 és 1962 között a Kádár-kormányban pénzügyminiszteri tisztséget töltött be, a Politikai Bizottság 1988. december 13-i ülésén erről a gyakorlatról a következőket nyilatkozta: „... amikor pénzügyminiszter voltam, összeszedtük a dollárt, a Kiss Károly átjött érte, és effektíve dollárban egy csomagban hozta ide, úgy vitték tovább.”
(Forrás: MNB OL M-KS 288.f. 5.cs. 1046.o, közzéteszi: Keletről Nyugatra – A kommunista mozgalom titkos pénzei, Nemzeti Emlékezet Bizottság, Budapest, 2015., 21. o.)
A kádári időkben az MSZMP állampárti jellege ellenére sem tudott úgy hozzájutni az igencsak szűkösen rendelkezésre álló keményvalutához, mint a szovjet elvtársak. Ha az SZKP-nak dollárra volt szüksége, a Kremlből – a jogcím megjelölése nélkül – egyszerűen csak átszóltak az Állami Bank elnökének, ahonnan bőröndbe csomagolva érkezett meg az igényelt összeg.
Az MSZMP csak a Magyar Nemzeti Bankból juthatott hozzá a Moszkvába továbbítandó dollárokhoz.
A szovjet kifizetési igény beérkezése után az MSZMP KB Pártgazdasági és Ügykezelési Osztályának vezetője telefonon felvette a kapcsolatot az MNB vezetésével.
A nemzeti banknál a késői Kádár-korszakban ezt az igencsak bizalmi feladatot minden esetben a bank nagy hatalmú első elnökhelyettese, a meggyőződéses kommunista Fekete János látta el.
A pártra természetesen más szabályok vonatkoztak, mint az egyszerű állampolgárra:
az MSZMP valutaigényléséhez nem volt szükség írásos kérelemre, a kiutalásról nem született határozat sem, a tranzakció egyetlen írásos dokumentuma a kifizetési pénztárbizonylat volt, amelyen a vevő helyett az „Intern” megjelölés szerepelt.
Az akkor hatályos devizagazdálkodási szabályok szerint az MNB elnöke és elnökhelyettese devizahatósági jogkör gyakorlójának számított, diszkrecionális jogkörrel felruházva. Ez utóbbi azt jelentette többek között, hogy az MNB elnöke vagy elnökhelyettese keretmegkötöttség nélkül utalványozhatott valutát.
E szabályok az „állami irányítás egyéb eszközeihez” tartozó, azaz nyilvánosan hozzáférhetetlen, belső, nemegyszer titkos utasításokon vagy rendelkezéseken alapultak, így a szovjet szolidaritási alapnak szánt dollárok kiutalása nem sértette meg az akkor hatályos, jogállaminak azonban aligha tekinthető devizaszabályokat.
Az MSZMP gyakorlata annyiban tért el a szovjet módszertől, hogy az MNB-től igényelt dollár aktuális forintárfolyamon számított ellenértékét mindig átutalták a pénzintézetnek a párt OTP-nél vezetett számlájáról.
Magát a valutát Fekete János egy bőröndbe kötegelve személyesen vitte el a Jászai Mari téri pártközpontba,
ahonnan azt a szovjet nagykövetség Bajza utcai rezidenciájára továbbították. A pénzküldemény a Bajza utcából vagy diplomáciai futárcsomagként, vagy pedig a tököli szovjet katonai repülőtérről indított gép fedélzetén landolt Moszkvában.
Innen a KGB juttatta el a kiszemelt célországba, és a címzett képviselője – ugyancsak bőröndben – a szovjet titkosszolgálat egyik erre kijelölt ügynökétől vette át a küldeményt konspiratív találkozóhelyen. A magyar pártnak semmiféle rálátása nem volt arra, hogy kikhez és milyen célból kerül a pénzadománya. A Szovjetunió – 1957-et kivéve – minden évben kíméletlenül behajtotta az országra kirótt sarcot, még az 1982-es kritikus, államcsődközeli napok idején is.
Kádár János részéről egyszer sem vetődött fel – az 1970-es évektől egyre inkább külön utakon járó román diktátorral, Nicolae Ceausescuval szemben –, hogy megtagadja a kifizetést. Fekete János szerint a Szovjetunió mélyen a világpiaci ár alatt szállított kőolajat és földgázt Magyarországra, amiből az országnak jelentős árfolyamnyeresége származott. Ehhez képest pedig az évi pár százezer dollár „kisíbolása” nem tűnt túl nagy árnak.
A nemzetközi szolidaritási alapba történő befizetés szigorúan titkos ügynek számított,
amelyről még a pártközpontban is csak néhányan, a párt első titkárán, a külügyi titkáron, illetve a KB külügyi osztályvezetőjén, valamint a Pártgazdasági és Ügykezelési Osztály első emberén kívül az osztályt felügyelő KB-titkár – az emiatt 1992-ben vád alá is helyezett Németh Károly – tudhattak.
Az ügyletekről nagy valószínűség szerint Szűrös Mátyásnak, valamint Horn Gyulának, a KB Külügyi Osztálya volt vezetőinek, továbbá Thürmer Gyulának, az osztály szovjet relációért felelős referensének is lehettek – ha nem is teljes körű – információi. Az, hogy a „szovjet guruló dollárok” nem csupán a korszak suttogó legendáriumában léteztek, csak a rendszerváltozás után vált bizonyossággá.
