Aki már nyaralt Hurghadán, minden bizonnyal jól emlékszik azokra a bizarr, sárkányfogszerű hegyekre, melyek sötét sziluettje különösen naplemente környékén mutat pompás látványt a nyugati látóhatáron. A Kelet-afrikai szikláshegység gránitlánca úgy emelkedik a homoktenger fölé, mint a földtörténeti múlt feneketlenül mély kútjába süllyedt gigászi szörny taraja.
E csipkés és hatalmas gránittömbök, amelyeken egyetlen fűszál sem tenyészik,
jelölik ki az Atlanti-óceántól a Vörös-tenger partvidékéig húzódó kietlen homokvilág, a Szahara keleti határát.
A holdbéli tájra emlékeztető vidék korántsem annyira sivár, mint ahogyan azt elsőre gondolnánk.
Kellő kalandvággyal és értő szemmel felvértezve, a sziklák birodalma hihetetlenül érdekes történet lapjait nyitja meg előttünk. Ezért is vártam izgatottan a homok és sziklák világának felfedezésére induló sivatagi mini-expedíciónkat.
A felfedezőúthoz szükséges kellő mennyiségű ivóvízzel, látcsővel, kamerával, a homokdűnék viszontagságait jól tűrő lábbelivel és jegyzettömbbel felszerelkezve várakoztam a kora reggel első napsugaraiban álmosan ébredező hurghadai hotel bejáratánál sivatagi rangeremre. Percre pontosan, az előre megadott időpontban egy hófehér Toyota Landcruiser, az afrikai szafarik emblematikus terepjárója fékezett le a szálloda bejárata előtt.
A vezetőülésről hosszú fehér galabíját, valamint a beduinok jellegzetes vörös-fehérkockás fejfedőjét, a kefíját viselő fiatalember ugrott ki, és széles mosollyal üdvözölt. Mahmudnál - aki felmenői révén ezer szállal kötődik a sivataghoz -, keresve sem találhattam volna szakavatottabb túravezetőt.
A sivatag határáig nem szükséges túl nagy utat megtennünk,
hiszen alighogy elhagyjuk Hurghada pompás szállodákkal övezett főutcáját és a lakónegyedeket, máris a végtelen homok és sziklavilág vesz körül bennünket.
Balkézről a kora reggel fényeiben varázslatosan sziporkázó Vörös-tenger vett tőlünk búcsút, amint a tengerparti műútról lekanyarodva nekivágtunk a sivatagi vadonnak, hogy átmenetileg magunk mögött hagyjuk a civilizációt.
Noha a Keleti-sivatag földrajzi értelemben a Szaharához tartozik, ám geológiai és szerkezeti adottságai miatt
az észak-afrikai nagy sivatagi régió önálló entitásának tekinthető.
Ezt a megközelítőleg 220 ezer négyzetkilométer kiterjedésű száraz és sziklás vidéket a geográfiai szakirodalomban szokás még Arab-sivatagként is emlegetni. (Arabul írva: لصحراء الشرقية ).
E kietlen és forró pusztaságot nyugaton a Nílus-völgye, keleten pedig a Vörös-tenger határolja.
Jellegét tekintve merőben eltér a Nílustól nyugatra húzódó és a Szaharához közvetlenül kapcsolódó, jellemzően végtelen homokdűnék láncolatából álló Nyugati-sivatagtól. A Keleti-sivatag fennsíkszerű geológiai képződmény, amelynek még a kőzetanyaga is más, mint a Nílus túlpartján húzódó nyugati szomszédjáé.
A Keleti-sivatag híres jellegzetességi az amúgy itt ritkaságszámba menő esők nyomán a fennsíkról, illetve a Vörös-tenger partvonalát kísérő hegységből alázúduló víz által kivájt völgyek, a vádik rendszere.
A sivatagban csak ritkán esik, ám akkor igen kiadósan.
A rendkívül rövid idő alatt lehulló csapadék ilyenkor bősz árként zúdul alá a sziklás platók oldalán, hogy kitombolva dühét örökre felszívódjon a sivatag mindent elnyelő homokjában.
A Keleti-sivatag nem ér véget Egyiptom déli határainál, hanem Núbiai-sivatag néven tovább folytatódik Szudán területén, és dél felé terpeszkedve egészen Eritreáig, illetve a kelet-afrikai szavannák északi határát jelentő etiópiai magasföldig nyúlik le.
Ahogy terepjárónk a horizonton egyre jobban felmagasodó „sárkányfogak", az Egyiptomi Kordirellák kietlen gránittömbjei felé száguld, kisebb homokvihar kerekedik mögöttünk a kerekek által felvert porból. Keményen kell kapaszkodni az ide-oda dülöngélő terepjáróban, ám Mahmud biztos kézzel fogja a kormányt.
Az okkersárga síkságot csak itt-ott szakítják meg a sivatagi túlélés nagymesterei, a tűző nap sugaraitól kiszikkadt, alacsony, tüskés cserjék foltjai.
Hihetetlen, hogy az élet még e szélsőséges viszonyok között is utat tör magának.
Első úti célunk a kopár hegyek között megbúvó híres kísértetváros. Még a 19. század végén egy brit úriember, bizonyos Mr. Andy nagy üzletet szimatolt a kopár sivatag felszíne alatt megbúvó foszfáttelepek kiaknázásából.
A feltárást 1890-ben kezdték meg. A sivatagi forróságban végzett foszfátkitermelés embert próbáló munka volt, amelyhez Mr. Andy a környékről, illetve Felső-Egyiptomból toborzott munkásokat. Az értelemszerűen kizárólag férfiakból álló foszfátbányászok eleinte sátortáborban laktak, ám egy idő után növekvő honvágyat éreztek a családjuk, asszonyaik és gyerekeik után.
Ezért egyre többen megszöktek, és Mr. Andy, hogy elejét vegye e számára riasztó jelenségnek hozzájárult, hogy munkásai magukkal hozhassák a családjukat is. Ennyi ember elhelyezésére valamint a nők és gyerekek igényeire figyelemmel a sátortábor azonban már nem volt megfelelő megoldás. Így kezdett el még az első világháború előtt kiépülni a foszfátbányászok városa a Keleti-sivatagban.
Az 1920-as évek végétől iskola, mecset, és több üzlet szolgálta ki az itt élő emberek lelki illetve materiális igényeit. A foszfátbányászat szintén egyre jobban prosperált. A kitermelt ásványt a Vörös-tenger partján fekvő viszonylag közeli Port Safaga (Bur Safaga) kikötőjébe szállították a bányák és a foszfátkikötő között létesített vasútvonal segítségével.
Fénykorában 16 000 ember lakta a várost.
Az 1952-es egyiptomi forradalom után Gamal Abden Nasszer elnöksége idején a bányát államosították, majd három évtizeddel később, 1986-ban végleg bezárták.
A csaknem egy évszázadig fennálló települést 1990-ben hagyta el az utolsó lakója,
hogy végleg átadja az elnéptelenedett várost a sivatagi enyészetnek. Különleges élmény a kísértetváros fölé magasodó plató tetejéről letekinteni az omladozó falak rengetegére.
Az egykori iskolaépületnek már rég megsemmisült a mennyezete, de a falon még mindig ott lóg a tábla, krétával felírt és számomra olvashatatlan arabeszkekből álló szöveggel, az utolsó tanóra múltba veszett emlékeként.
A düledező bolt bejáratánál ugyancsak kisilabizálható a réges-rég kifüggesztett, és az idővel dacoló árjegyzék, az egyik lakóházban pedig elrozsdásodott madárketrec emlékeztet szomorkodva az egykor volt szebb napokra.
Lassan magunk mögött hagyjuk a sziklás pusztaság néma csendjébe dermedt kísértetvárost, és a gránithegység egy közeli szurdoka felé hajtunk. A magasra hágó nap tűző forróságot lehel, a vakítóan kék sivatagi égbolt pedig kristálygömbszerűen borul a fejünk fölé.
A hegyek lába előtt elterpeszkedő és a Vörös-tengerig húzódó okkersárga homoksíkság monotonságát egy, a kelet-afrikai szavannák emblémájának számító lapos lombkoronás akác töri meg. Egykor, még az ó-birodalmi fáraók idején nem volt annyira száraz ez a vidék, mint napjainkban.
A nagy piramisépítők korában jóval kiterjedtebb akácia-ligetek borították a tájat, a bozótosokban pedig oroszlánok lestek áldozataikra. E kor mementói és utolsó túlélői a homokos pusztában itt-ott felbukkanó szavanna-akácok.
A csupasz gránitsziklák viszont nem néhány ezer év, hanem sokkal nagyobb időtáv, a viharos földtörténeti múlt néma tanúi.
A Vörös-tenger melléke hihetetlenül érdekes geológiai kincsesbánya.
E múlt gyökerei kereken 50 millió évre, a korai eocén időszakra nyúlnak vissza.
Akkoriban Afrika és az Arab-félsziget még egyetlen földrészt alkotott, amelyet az egykor hatalmas egyenlítői trópusi óceán, a Tethys erősen összezsugorodott medencéje választott el Eurázsiától.
Észak-Afrikát és az arab táblát az eocén korban sekély, kiterjedt trópusi self-tenger borította el,
amelynek nyomait vaskos homok és mészkőpadok formájában fedezhetjük fel itt, a Keleti-sivatagban. A rá következő oligocén időszakban, mintegy 30 millió éve még a szárazföldi térszínen vette kezdetét a riftesedés, a nagy kelet-afrikai hasadékvölgy kialakulása.
Ez, a mai Holt-tenger vidékétől egészen a Zambéziig lenyúló tektonikus árok Afrika és az Arab-félsziget között keskeny tengervályúvá mélyedt,
amelyet a táguló Indiai-óceán vize árasztott el.
A miocén időszak végére felgyorsult a riftesedési folyamat, és a Vörös-tenger mélyén megkezdődött a forró magma kiömlése, azaz az óceáni kéregképződés. Ez a folyamat most is zajlik, évi 1,5-2 centiméteres sebességgel tolva szét egymástól az arábiai és afrikai kőzetlemezt.
A Vörös-tenger tehát nem más, mint egy, a szemünk előtt megszülető valódi óceán, amely sok-sok millió év múlva csaknem olyan szélesre fog tágulni, mint az atlantikum. A Vörös-tenger és közvetlen környéke, mint a Keleti-sivatag is, tektonikailag aktív területnek számít.
A föld mélyén zajló gigászi folyamatok „terméke" a vadságában is fenséges, mélységi magmás gránitból felépült szemet gyönyörködtető hegység. Többek között ezek jutottak eszembe, amikor a dzsipből kiszállva, megkezdtük az elhagyatott gránitszurdok felfedezését.
A kanyon meredek fala hűsítő árnyékot vet a szurdok mélyére. Az erózió, a sivatagi nap könyörtelen tüze, és a ritkán leszakadó esők idővel még a betonkemény gránitot is szétaprítják . E megállíthatatlan folyamat kézzelfogható bizonyítékai a szurdok lejtőjén felhalmozódott hatalmas, vagy éppen kisebb gránittömbök.
Megpróbálok egyre feljebb mászni az egymásra torlódott sziklatömbökön, ám Mahmud óvatosságra int.
Skorpiók, sőt kobrák is rejtőzhetnek a kövek alatt, veszélyes lenne tovább menned "
– hangzik a bölcs tanács. Nem kell kétszer mondania, a figyelmeztetésére azonnal visszafordulok, bár belegondolva, mekkora „skalp" lenne egy jól sikerült kobraportré... Ha kobrát nem is, viszont más érdekes élőlényeket sikerült megfigyelnünk.
Felszínes szemlélődés alapján azt gondolhatnánk, hogy e kopár vidéken nem él meg semmi, pedig ez egyáltalán nem így van.
A poros felszínű vádik mélyén még a hosszúra nyúlt száraz hónapokban is megőrződik némi víz,
ami bőségesen elegendő a zord körülményekhez alkalmazkodott sivatagi növények, és a belőlük táplálkozó állatok túléléséhez.
A kövek között legelőször egy, a napfényben acélkéken megcsillanó apró bogarat, az ó-egyiptomiak szent állatát, a szkarabeuszt sikerült felfedeznem. A poros sziklák között folytatott felfedező barangolás során hamarosan kiderült, hogy nem is annyira ritkák. De a szemünk elé került a „sivatagi sárkány", a forró sziklán napozó agámaféle egy példánya is.
A szurdok meredek falába néhány bokorszerű növény mellett egy jól megtermett datolyapálma kapaszkodik. A homokból itt különösen furcsán ható élénkzöld színű növény kandikál ki, ez a híres sivatagi dinnye. A növény gömbölyded és csíkos termése az otthonról jól ismert görögdinnye szakasztott mása, miniatürizált kiadásban.
Mahmud elmondta, hogy noha a sivatagi dinnyét nem eszik meg, ám terméséből a beduinok gyógyhatású kenőcsöt készítenek. Amint a sziklák közül sikerült visszakecmeregnünk a homokos pusztába, azonnal mellénk szegődött a szerencse, egy tizenhárom egyedből álló vad tevecsorda képében.
A tevék a sivatag legnagyobb testű vadon élő állatai, de az állományuk rendkívül lecsappant,
mivel többségüket már réges rég befogták. Megálltunk a dzsippel, és gyalogosan nekiindulva próbáltuk meg óvatosan becserkészni az állatokat. Közeledésünkre a csordából kivált egy megtermett egyed, és lassan elindult felénk.
Kissé izgalmasnak tűnt a helyzet, ezért félig futásra, félig fotózásra felkészülve vártuk, hogy mi fog történni. Végül azon kívül, hogy a vezérként viselkedő teve alaposan megvizsgált bennünket, nem történt semmi más. A fejét büszkén felemelve, méltóságteljesen tovább lépdelt, a többiek pedig engedelmesen követték.
A sivatag hajói után a sivatag nomádjait, a beduinokat is megpillanthattuk, először egy kecskékre vigyázó család személyében.
A Keleti-sivatagban ma már csak alig 15-20, az eredeti életformáját megőrző beduincsalád él,
akiknek ősei egykor a mai Szaúd-Arábia területéről vándoroltak át Egyiptomba. A civilizáció hosszú karjai napjainkra már a sivatagot is elérték. Mahmud elmondása szerint ugyanis a fiatalok közül egyre többen feladják őseik nomád életét, és a városokba költözve próbálnak szerencsét.
Egy-két évtizeden belül az eredeti életformához ragaszkodó idős generáció kihalásával a beduinok is ugyanúgy el fognak tűnni a sivatagból, mint ahogy az oroszlánok néhány évezreddel ezelőtt. Újabb félórás dzsippezés után egy viszonylag közeli beduinfaluba érkeztünk. A vályogból épült apró házak fogják közre azt a nagy közösségi teret, amelyet facölöpökre feszített vászontető véd a nap tűző sugarai ellen.
A homokos talajt díszesen szőtt szőnyegek és párnák takarják,
közrefogva a nyitott tűzhelyet. Brigittát, aki magyarként több mint tíz éve él Hurghadában és gyakran felkeresi az itt élő beduinokat gyerekruhákat, cukrot, és más, itt nagy kincsnek számító cikket ajándékozva nekik, szemmel látható tisztelettel fogadják.
A falu legidősebb matrónája, egy 85 éves, hagyományos beduin népviseletbe öltözött hölgy szinte a lányaként tekint rá. Amint engem is megpillantott, gyorsan fátyollal takarta el az arcát. Ezért diszkréten visszavonultam a férfiaknak fenntartott szőnyegekkel borított „társalgóba" ahol Mahmud már leheveredve nagy élvezettel szívta a vízipipát.
Nehéz szavakkal visszaadni azt a békés és időtlen nyugalmat, amit rövid itt tartózkodásunk alatt megtapasztaltam. Vendéglátóink a sivatagi emberek őszinte barátságosságával búcsúztak el tőlünk, mi pedig ismét nekivágtunk a sivatagnak, hogy visszatérjünk a civilizációba.
(Köszönetünket nyilvánítjuk a cikk elkészítéséhez nyújtott támogatásért az Egyiptomi Arab Köztársaság Magyarországi Nagykövetségének, az Anubis Travel Kft.-nek valamint a Liliom Safari Ltd.-nek.)