Adolf Hitler képletesen szólva úgy került Észak-Afrikába, mint Pilátus a krédóba. Az 1940-es franciaországi villámháborús győzelem eufóriájában a német hadvezetés túlontúl is váratlanul találta magát szembe a gyorsan jött nyugat-európai diadal szülte „hogyan tovább?" kérdésével.
A súlyos franciaországi vereség, valamint a Dunkerque melletti fiaskó, a brit expedíciós hadsereg teljes felszerelésének elvesztése ellenére a brit háborús kabinet feje, Winston Churchill a Führer titkos reményeit lelohasztva,
nem volt hajlandó még csak a gondolatát sem felvetni a kapitulációnak.
Mi több, a brit miniszterelnök a parlament alsóházában június 4-én elmondott híres beszédében az angol buldog szívósságával hirdette meg a totális ellenállást Hitlerrel szemben:
„...harcolni fogunk Franciaországban, harcolni fogunk a tengereken és óceánokon, harcolni fogunk egyre növekvő bizalommal és növekvő erővel a levegőben, megvédjük szigetünket, bármibe kerüljön, harcolni fogunk a partokon, harcolni fogunk a leszállópályákon, harcolni fogunk a mezőkön és az utcákon, harcolni fogunk a hegyekben; sohasem adjuk meg magunkat...".
Franciaország 1940. június 16-i kapitulációja után már csak egyetlen ország, Nagy Britannia maradt állva a Harmadik Birodalommal szemben. Ausztria, majd Csehszlovákia bekebelezése és Lengyelország 1939. szeptemberi gyors megsemmisítése után az 1940-es nyugat-európai offenzíva, Dánia, Belgium, Hollandia, illetve Luxemburg majd Franciaország lerohanása után Hitler szerencsecsillaga magasra hágott, és ekkorr jószerével már egész Európa a Führer zsebében volt.
Adolf Hitlert módfelett bosszantotta az angolok makacs ellenállása, ám igazából ő sem tudta pontosan, hogy mi legyen a következő lépés.
Anglia kiiktatása nélkül sem a franciaországi győzelem, de az Európa feletti náci hatalom sem lehetett teljes. Anglia legyűrésére ekkor csak egyetlen alternatíva látszott, a brit szigetek elleni invázió még azt megelőzően, hogy az angolok ismét erőre kapnának.
Hitler utasítást is adott az angliai partra szállás megtervezésére, a Seelöwe (Oroszlánfóka) hadművelet terveinek elkészítésére, ám a tengertől irtózó Führer a lelke mélyén mindig is tartott a Csatornán való átkeléstől.
A szárazföldön hős vagyok, de a tengeren csak egy gyáva nyúl"
– osztotta meg bizalmasan kétségeit Erich Raeder vezértengernaggyal, a német haditengerészet, a Kriegsmarine főparancsnokával.
1940 nyarán a Kriegsmarine nem volt felkészülve a brit szigetek elleni invázióra, mert a tengert még mindig a királyi haditengerészet György-keresztes hadilobogója uralta. Raeder nem sokat kertelt amikor kerek perec megmondta Hitlernek, hogy a Seelöwe-terv rendkívül kockázatos partraszállási művelete csak akkor hajtható végre a siker reményével, ha ezt megelőzően a Luftwaffe kivívja a csatorna felett a teljes légi fölényt.
Az 1940 augusztusától kibontakozó angliai légi csata azonban a hájas Reichsmarsall, Hermann Göring nagyszájú hetvenkedése ellenére sem hozott áttörést, ezért Hitler – a lelke mélyén valójában megkönnyebbülve - határozatlan időre felfüggesztette a Seelöwe végrehajtását.
Adolf Hitler sohasem ismerte fel Észak-Afrika stratégiai jelentőségét Nagy Britannia két vállra fektetésében. A számára lelkileg nyomasztó Seelöwe hadművelet felfüggesztése után
Hitler gondolatai egyre gyakrabban keleten, a végtelen orosz sztyeppéken kalandoztak.
A megelőző másfél év elképesztő katonai sikereitől túlzottan is magabiztossá vált Führer egyre jobban meggyőzte magát arról, hogy még Anglia legyőzése előtt sikerrel megtámadhatja a Szovjetuniót.
Hitler a külügyminiszterével Joachim von Ribbentroppal szemben, aki a német-szovjet megnemtámadási egyezményre mindig is úgy tekintett, mint az életművét megkoronázó diplomáciai bravúrra,
kellemetlen és kényszerű paktumnak tartotta a Sztálinnal való szövetséget.
Hitler már 1940 júliusától fontolgatta a Szovjetunió megtámadását, amit 1940. december 18-án, a 21. számú hadműveleti utasítás aláírásával határozott el véglegesen.
A német tábornoki kar jelentős részét megdöbbentette a Führer elhatározása, hiszen ha még Anglia legyőzése előtt megtámadják az oroszokat,az olyan kétfrontos háborúhoz vezet, amelyet Hitler többször is határozottan kizárt előttük.
A tábornokok részéről több kísérlet is történt, hogy lebeszéljék Hitlert a Szovjetunió megtámadásáról mindaddig, amíg Angliát le nem győzték. Az OKW (Oberkommando der Wehrmacht, a német véderő főparancsnoksága) főnöke,
Wilhelm Keitel vezértábornagy egy igen érdekes és elgondolkodtató tervet vázolt fel alternatívaként a Führer előtt.
A tábornoktársai által csendben utált, és a háta mögött csak Hitler talpnyalójaként gúnyolt tábornagy arra tett javaslatot, hogy a Wehrmacht szállja meg Észak-Afrikát, Egyiptom elfoglalásával pedig zárja le a Szuezi-csatornát, majd ezt követően - a támadást továbbfejlesztve -, hódítsa meg a közel-keleti olajmezőket. Keitel kiszámította, hogy a Szovjetunió megtámadására betervezett 160 hadosztály harmadával garantált sikerrel végre is lehetne hajtani Észak-Afrika és a Közel-Kelet elfoglalását.
A sztálini Szovjetunió elleni támadás lázában égő Hitler azonban elvetette Keitel javaslatát.
Albert Kesselring vezérezredes, aki 1940-ben a 2.német légi hadsereg parancsnoki tisztségét töltötte be, Keitelhez hasonlóan szintén felismerte, Észak-Afrika elfoglalása úgy mérne végzetes csapást Angliára, hogy közben megspórolhatóvá válna a La Manche csatornán való átkelés.
Hitler azonban „mosolygós Albert" ötletét sem akceptálta, hanem hozzákezdett végzetes hazárdjátékához, a Szovjetunió elleni offenzívához. Jobban járt volna, ha a tábornokaira hallgat...
Végül Hitler akarata és eredeti szándéka ellenére még is csak kikötött Észak-Afrikában, szövetségese és barátja, Mussolini jóvoltából. Az olasz diktátor ugyanis 1941 elején komoly bajba került Líbiában. Mussolini a Római Birodalom feltámasztásáról fantáziált, saját magát egyfajta modernkori Augustusnak képzelve.
Ez a nagy ívű birodalmi vágy azonban csak közönséges olasz színpadi komédiának bizonyult,
a csúfos etiópiai expedícióval, valamint a megalázó kudarccal járó balkán kalandokkal együtt. Az észak-afrikai brit haderő 1941 elején kiverte az olaszokat Líbia keleti részéből, és az angolok már a fővárost, Tripolit fenyegették. Noha 1941 első hónapjaiban gőzerővel folytak a Szovjetunió elleni Barbarossa hadművelet titkos előkészületei, a Mussolinit fenyegető újabb kudarc ellen tenni kellett valamit.
Hitler bajba került barátja megsegítése céljából utasítást adott egy kisebb csapatkontingens felállítására, a nélkülözhető erőkből. Az 5. könnyűhadosztályból valamint a 15. páncéloshadosztályból sebtében felállított alakulat,
a későbbiekben fényes hírnevet szerzett Afrika Korps egy nem is teljesen feltöltött hadtestnek számított,
amely korántsem a sivatagi hadviselésre tudatosan és alaposan felkészített, hanem egy kapkodva felállított csapatkontingensnek számított.
A hadtest élére az 1940-es franciaországi hadjárat egyik fenegyerekét, a gépesített mozgóharc mesterét, Erwin Rommel vezérőrnagyot, a 7. páncéloshadosztály korábbi parancsnokát nevezték ki.
A merész kezdeményezéseiről híres Rommel, aki 1941. február derekán érkezett meg Tripoliba, arra kapott utasítást, hogy egyelőre csak védekező harcot folytasson a Líbiába betört angolokkal szemben. Az öntörvényű és a harcot élvező, abban kreativitást kereső, kitűnő taktikai érzékkel megáldott parancsnok azonban a helyszínen tájékozódva azonnal felismerte, hogy kiválóak a lehetőségek az angolok El-Agheliából és Bengaziból történő kikergetéséhez.
Ezért figyelmen kívül hagyva a kapott parancsot,
a saját szakállára kisebb hadműveletekbe kezdett,
hogy páncélosai bevetésével kipuhatolja az angolok gyenge pontjait. A felderítő céllal tervezett hadművelet azonban olyan jól sikerült, hogy Rommel március 25-re El-Agheilánál bevette az előretolt brit állásokat. A gyors sikeren felbuzdulva nem állt meg, hanem fütyülve az offenzív hadműveleteket tiltó OKH direktívára, és az angolok legnagyobb meglepetésére, egységeivel betört Kirenaikába.
A páncélosaiból három falanx-szerű hadoszlopot alakított ki, és motorizált alakulatai gyorsaságát kihasználva
április 7-re körbekerítette a kirenaikai brit erőket, öt angol tábornokot is fogságba ejtve.
A „sivatagi róka" nem volt híján a hazardírozó szellemnek sem, ezért az angolok megfutamodását kihasználva tovább folytatta gyors előrenyomulását az egyiptomi határ felé, mit sem törődve a lehetetlenül hosszúra nyúlt utánpótlási vonalakkal.
Rommel Tobruk menetből való bevételére tett kísérlete azonban kudarcba fulladt, és Morshead ausztrál tábornok véget vetett a sivatagi rókal diadalmas előrenyomulásának.
A szárazföldi haderő főparancsnokságán ( Oberkommando des Heeres, OKH) az afrikai frontról beérkező hírek hallatán úgy vélték, hogy Rommel megbolondult, agyára mehetett a tűző sivatagi nap.
Franz Halder vezérezredes, az OKH főnöke valósággal hápogott dühében,
amikor rájött, hogy Rommel a főparancsnokság szigorú utasításait semmibe véve a saját szakállára kezdett el háborúzni. Halder vezérezredes az öntörvényű tábornok megfegyelmezésére Paulus altábornagyot (a Sztálingrádnál elpusztult 6. hadsereg későbbi parancsnokát) küldte el Afrikába.
Paulus személyesen adta át az OKH szigorú parancsát, amely ismételten és nyomatékosan megtiltotta Rommelnek a keleti továbbnyomulást mindaddig, amíg nem erősítik meg az utánpótlási vonalait, és el nem foglalja Tobrukot.
1941. májusában a Brevity (Rövidség) fedőnevet viselő angol ellentámadás átmenetileg visszaszorította Rommel alakulatait az egyiptomi határtól. A sivatagi róka nem csak a váratlan és gyors támadásoknak, hanem a sietős visszavonulásból újabb offenzívát kreáló taktikának is mestere volt.
Rommel egyiptomi határról való visszavonulása közben Churchill – tévesen értékelve a kialakult erőviszonyokat – arra utasította Wavell tábornokot, a 8. brit hadsereg parancsnokát , hogy semmisítse meg a németeket és foglalja vissza Kirenaikát. Wavell korántsem volt olyan optimista, mint a miniszterelnök, de megindította a Churchill által kierőszakolt támadást.
Rommel jól felkészült a brit offenzíva feltartóztatására.
A sivatagi róka a Battleaxe (Csatabárd) hadművelet alatt nyújtotta a legkitűnőbb védekező teljesítményét. Az 1941. június 15. és 18. között lezajlott harcokban az ügyetlenül vezetett angol egységeket az előre telepített aknamezőkre csalta, páncélosaival pedig minduntalan lecsapott Wavell seregének szárnyaira, majd sietve visszavonult.
A három napos ütközetben sikerült is teljesen felőrölnie és megállítania a létszámfölényben álló angolokat. Churchill a kudarc hírére rendkívül bosszús lett, és június 22-én leváltotta Wavellt, Auchinleck tábornokot nevezve ki helyére, pedig a támadás idő előtti kierőszakolásával a miniszterelnök is komoly szerepet játszott Wavell kudarcában.
Az újabb összecsapás 1941. november 18-án vette kezdetét. A Crusader (Kereszteslovag) fedőnevű hadművelettel a 8. angol hadsereg a körülzárt Tobrukot akarta felmenteni. Rommelt meglepte a támadás, de nem esett pánikba, hanem az Afrika Korps alakulataival igyekezett az angolok hátába kerülni.
A Rommelre jellemző merész hadmozdulat most azonban balul sült el,
ugyanis az előreszaladt alakulatai élén haladó tábornok elvesztette a kapcsolatot saját főhadiszállásával, miközben pedig az új-zélandi hadosztály megteremtette az összeköttetést Tobruk védőivel. Rommelnek tehát sietve vissza kellett vonulnia, hogy ismét bezárja az ostromgyűrűt Tobruk körül.
A sivatagi rókának ekkorra már legendás híre volt az angolok között.
A brit katonák körében akkora volt a német tábornok iránti respektus, hogy Auchinleck kénytelen volt kiadni egy napiparancsot, amelyben arra szólította fel a 8. hadsereg katonáit, hogy ne Rommel, hanem „az ellenség, a németek" ellen harcoljanak.
Rommel azonban nem tudta fenntartani az ostromgyűrűt, és a britek nyomása alatt kénytelen volt egészen El-Agheiláig visszavonulni, ahol december 28-ra sikerült csak feltartóztatni a britek előretörését. A következő időszakban mindkét fél a következő év döntőnek szánt csatáira készült.
Az 1941-es hadműveletek szinte teljesen felemésztették az Afrika Korpsot, amelyet újabb páncélosalakulatokkal és az észak-afrikai olasz hadsereg egységeivel 1942 elejére páncélos hadsereggé, Panzerarmee-vé fejlesztettek fel.
Az 1941 december 7-i Pearl Harbor elleni japán támadás után a Délkelet-Ázsiában kialakult fenyegető helyzet miatt az angolok kénytelenek voltak erőik egy részét kivonni az észak-afrikai hadszíntérről.
Rommel saját alakulatainak megerősítését, illetve a brit sereg átszervezését kihasználva indította meg második nagy észak-afrikai offenzíváját.
Zseniális hadmozdulatokkal, bő két hét alatt Kirkeniától az egyiptomi Gazaláig űzte vissza az angolokat.
Riadóként hatott a hír, hogy a sivatagi róka ismét felbukkant Egyiptom határán.
A gyors és sikeres előretörés után azonban hosszú időre elakadtak a harcok. Rommel páncélos hadseregének ismét megnyúltak az utánpótlási útvonalai, és az ellátmányt szállító német-olasz konvojok a britek légitámadásai miatt súlyos veszteségeket szenvedtek. A németek nem tudták, hogy a briteknek sikerült feltörni az Enigma kódját, így pontos információval rendelkeztek minden egyes konvoj indulásáról, és helyzetéről.
Még azt a luxust is megengedhették maguknak, hogy a hajszálpontos támadásokat az ellátás szempontjából legkritikusabbnak tekinthető üzemanyag-szállító tankerek ellen koncentrálják. Az utánpótlás tengeri útvonalait ugyanis a brit kézen lévő Málta ellenőrizte. A szigeten – mint egyfajta elsüllyeszthetetlen anyahajón – állomásozó angol bombázók nap mint nap felszállva,
véres rendet vágtak a Földközi-tenger hullámain Afrika felé bukdácsoló német szállítóhajók soraiban.
Kesselring tábornagy, a „mosolygós Albert", aki ekkor már a déli német erők főparancsnoka volt, azt javasolta, hogy csak Málta elfoglalása után indítsák meg a döntőnek szánt rohamot Egyiptom elfoglalására.
A tervvel elviekben Rommel is egyetértett, ám áprilistól egyre jobban nyugtalanította a 8. hadsereg szemmel látható, és napról napra történő megerősödése. Emiatt végül abban egyeztek meg, hogy Rommel megindítja a Tobruk elfoglalását célzó Thészeusz hadműveletet, és csak ezután fognak hozzá Málta elfoglalásához, a „ Fall Herkules" terv kivitelezéséhez.
Május 26-án Rommel serege Gazalától délre, a sivatagi homokdűnék közül kibontakoztatott offenzívával megtámadta a brit 8. hadsereg alakulatait. A sivatagi róka megint rendkívüli vakmerőséggel vette rá magát az angolokra, ám miközben az Afrika Korps élén a 8. hadsereg hátába akart kerülni, hadtestét bekerítették.
Ebben a kritikus helyzetben csak az ellenségnek, Ritchie tábornok habozó taktikájának, és a sietve beérkező erősítésnek köszönhetően sikerült elkerülnie, hogy hadtestét felszámolják, ő maga pedig fogságba essen. Az ezt követő tíz napban azonban Rommel a szokásos gyorsan mozgó taktikájával felőrölte a rosszul vezetett és szétszórva elhelyezett angol harckocsizó alakulatokat, a 8. brit hadsereget pedig kiverte a gazalai védelmi vonalakból.
Június 21-én elesett Tobruk, a sivatagi róka ismét fényes diadalt aratott.
A Thészeusz sikere után Máltát kellett volna megrohanni, azonban Tobruk eleste megnyitotta az utat Alexandria és Kairó, illetve a Szuezi-csatorna irányába. Ezen fellelkesülve Hitler és Mussolini is Egyiptom mielőbbi lerohanását szorgalmazta. A Duce lelki szemeivel már látta magát, amint egy fehér ló hátán bevonul Kairóba. Erre azonban sohasem került sor.
A nagy elánnal elindított egyiptomi offenzíva az ígéretes kezdet után azonban El-Alameinnél, alig ötven kilométerre Alexandriától véglegesen elakadt. Auchinleck tábornok nagy szakértelemmel irányította a védelmet, és jó irányzott ellentámadással megfutamította az olaszokat.
Az olasz seregtestek csődje után az Afrika Korpsra maradt a brit ellentámadás felfogása,
ami ugyan sikerrel járt, ám Rommel hadtestének mindössze 25 páncélosa maradt, így szó sem lehetett az előrenyomulás további erőltetéséről.
Ekkor bosszulta meg magát a Málta ellen elhalasztott támadás, hiszen Rommel csapatai rövid időn belül ismét kritikus helyzetbe kerültek a rohamosan csökkenő utánpótlás miatt. Rommel augusztus 31-én minden meglévő erejét összeszedve az Alam Halfa-gerincnél megkísérelte az áttörést El-Alameinnél.
Ekkor azonban már nem Auchinleck, hanem a helyére kinevezett Bernard Law Montgomery tábornok állt a 8. hadsereg élén. A feszes katonai regulával nem sokat törődő, kopott bő bársonynadrágot és a jelvényekkel teletűzdelt elmaradhatatlan fekete barettet viselő tábornok mindenben ellentettje volt elődeinek. Monty - ahogyan tiszttársai becézték – a részletek embere volt.
Mindent pontosan előre megtervezett, és nem volt hajlandó semmiben sem hazardírozni.
Felismerte, hogy elődjei súlyos hibát vétettek azzal, hogy a páncélosokat szétforgácsolva vetették be Rommel ellen, elveszítve ezzel a britek oldalán mutatkozó számbeli technikai fölényt. Energikusan fogott hozzá a 8. hadsereg megerősítéshez is. Szuezből sorra futottak be a páncélosokkal, lőszerrel illetve más munícióval megrakott szerelvények, és Monty akkurátus precizitással kezdte megtervezni a sivatagi rókával való nagy leszámolást is.
Montgomery tábornok új vezetési stílusa már az Alam Halfa-hágónál megkísérelt német áttörés visszaverésében is megmutatta sikerességét. Alam Halfa után Rommel nem tehetett mást, mint hogy meggyengült erőivel ő is megpróbáljon felkészülni Montgomery elkerülhetetlen ellentámadására.
Amíg Monty csapattesteihez özönlött az erősítés, Rommel a katasztrofálissá vált utánpótlási helyzet miatt mind üzemanyagban, mind pedig az egyéb szükséges munícióban nélkülözésre kényszerült. Monty 1942. október 23-ra már elég erősnek érezte a seregét ahhoz, hogy elsöpörje a sivatagi rókát.
A 8. hadsereg 150 ezer katonájával szemben Rommel német-olasz alakulatai 96 ezer főből álltak. Amíg Monty 1348 harckocsi felett rendelkezett, a Panzerarmee állományába ekkorra már csak 756 tank tartozott. Még rosszabb volt a helyzet a csapattüzérség területén, ahol a britek háromszoros fölényben álltak Rommel hadseregével szemben.
1942 október 23-ának estéje ragyogó teliholddal köszöntött a sivatagra.
Este fél tízkor a sejtelmes ezüst fényben úszó keleti látóhatár rőtszínűre változott,
amint a 8. hadsereg több mint nyolcszáz lövege bömbölve életre kelt. Négy órás tüzérségi zárótűz után feldübörögtek a harckocsik motorjai, majd a holdfényben fürdő dűnék közül előtörve megrohamozták Rommel állásait.
Monty az elkövetkező napok váltakozó intenzitással folyó harcaiban arra törekedett, hogy óvatos felőrlő taktikával gyengítse meg a szívósan védekező németeket. A kritikus üzemanyag és lőszerhiányban szenvedő német alakulatok nem is bírták a számukra esélytelen anyagcsatát: november harmadikára Rommel készletei végzetesen megcsappantak.
Az el-alameini csatában már szó sem lehetett a merész, az ellenség szárnyait megkerülő sikeres manőverekre
a rendkívül jól kiépített brit állások, és a Monty által alkalmazott új angol harckocsi taktika miatt. Hetvenöt éve, 1942. november negyedikén minden eldőlt, és a sivatagi róka kénytelen volt megkezdeni visszafelé tartó hosszú menetelését.
Négy nappal később, november 8-án angol-amerikai inváziós sereg szállt partra Észak-Afrikában, ezzel pedig végleg megpecsételődött a később Tunéziába visszaszorult Afrika Hadseregcsoport sorsa.
Rommelt, aki a német propaganda ikonjává, egyfajta celebtábornokává vált,
1943 márciusában még azt megelőzően visszarendelték Észak- Afrikából, hogy utódja, Hans-Jürgen von Arnim tábornok közel háromszázezer katonájával együtt letette volna a fegyvert a szövetségesek előtt.
Afrika a nagy lehetőségből így vált Sztálingrádnál is nagyobb kudarccá a Harmadik Birodalom számára.