A Cunard Line hajózási társaság RMS Carpathia gőzöse 1912. április 11-én délben futott ki New Yorkból, a társaság Hudson folyó torkolatában fekvő mólójáról, a Battery Parkból. A Titanic túlélőinek megmentése miatt világhírűvé lett hajóról kevéssé ismert, hogy a gőzöst 1909-ben a m. kir. Belügyminisztérium magyar honosságú kivándorlók szállítására bérelte ki a Cunard Line-tól.
A Belügyminisztérium a Cunard-ral megkötött szerződésben nemcsak az elhelyezés színvonalával és a minimális fedélzeti szolgáltatásokkal kapcsolatos elvárásokat fogalmazta meg, hanem azt is előírta, hogy a társaság a nyelvi nehézségek áthidalására
köteles bizonyos számú magyar alkalmazottat foglalkoztatni a Carpathia fedélzetén.
A Szent Rókus Kórház fiatal, 26 éves szakorvosa, dr. Lengyel Árpád 1912 novemberében lett figyelmes egy újsághirdetésre,
amelyben a Cunard fiumei irodája angolul jól beszélő orvost keresett tengerészeti szolgálatra, a Carpathia fedélzetére. Lengyel doktort, az angolul kitűnően beszélő, nőtlen fiatalembert felvillanyozta a világlátással és kalandos munkakörrel kecsegtető hirdetés, így beadta pályázatát.
Legnagyobb örömére, 1912 februárjában arról értesítették, hogy elnyerte a meghirdetett hajóorvosi állást. A szerződést alig tíz nappal 26. születésnapja előtt, 1912. március 9-én írta alá Fiumében. Ekkor még aligha sejthette, hogy a Carpathiára történt behajózásával élete legnagyobb kalandja vette kezdetét.
Az 1700 fő befogadására alkalmas Carpathia március 29-én futott be New Yorkba, majd tizenkét nappal később indult vissza Fiumébe, 725 fővel a fedélzetén. Az utasok között egyaránt voltak a hazájukba visszatelepedő vagy látogatóba érkező magyarok, valamint – főleg az első osztályon – európai kirándulásra tartó, jómódú amerikaiak.
A hajó parancsnoka, Arthur Henry Rostron ekkor már 27 éve szolgált a tengeren.
Rostron kapitányt alig három hónappal korábban nevezték ki a Carpathia gőzös parancsnokának. A hajó tisztikarában két magyar is szolgált, Lengyel doktor hajóorvosként, Ráth Gusztáv pedig hivatásos tengerésztisztként. A személyzetben azonban rajtuk kívül több magyar, köztük pincérek, szakácsok, ápolók és utaskísérők is szolgáltak. A Fiumébe tartó, hosszú atlanti átkelés eseménytelennek látszott, egészen 1912. április 15. kora hajnaláig.
Fagyosan sötét, csillagfényes éjszaka borult az Atlanti-óceánra, amikor a falióra mutatója átlépte az éjfélt a Carpathia hajóhídján. Harold Thomas Cottam, a gőzös távírásza lejárt szolgálati ideje ellenére még a rádiós szobában tartózkodott.
Az elmúlt órákban egyre jobban szaporodó jégjelentéseket figyelte,
amikor 0 óra 25 perckor döbbenetes üzenet hasított át az éteren:
a Titanic távírászától, Jack Phillipstől érkezett, kétségbeesett üzenet szerint az óceánjáró húsz perccel éjfél előtt jégheggyel ütközött, és süllyed. Cottam minden fáradtsága hirtelen elpárolgott, azonnal nyugtázta a segélykérést, majd felpattant, és a hídra rohant a Titanic friss telegramjával.
A megrökönyödött szolgálatos első tiszt az első pillanatban el sem akarta hinni a szörnyű hírt, és rákérdezett, biztos abban Cottam, hogy nem értett félre valamit? Félreértésről azonban szó sem lehetett. Az első tiszt elsietett, és felébresztette Rostron kapitányt.
A Carpathia ekkor pont a Titaniccal ellentétes irányba, délkelet felé tartott.
A hídra siető kapitány a navigációs tiszttel együtt gyors számvetést készített. Megállapították, hogy saját pozíciójukhoz képest kereken 58 tengeri mérföld (107,4 km) távolságra vannak a bajba jutott óceánjárótól.
Rostron nem sokat habozott, azonnal kiadta a parancsot, hogy a Carpathia változtasson irányt, és induljon a Titanic mentésére. Riasztotta a pihenőidejüket töltő fűtőket, hogy szolgálatban lévő társaikkal együtt megkettőzött erővel fűtsék a kazánokat, a maximális sebesség mielőbbi eléréséhez.
Rostron kapitány utasítást küldött a konyhának, hogy kezdjenek forró levest és teát főzni, az utaskísérőknek pedig meghagyta, hogy készítsék elő az összes pokrócot és takarót, valamint szabadítsák fel a szalont a túlélők fogadására. A kapitány figyelme arra is kiterjedt, hogy külön stewardokat állítson a folyosókra, saját utasai megnyugtatása céljából.
A Carpathián összesen három hajóorvos szolgált:
a legnépesebb fedélközt ellátó Lengyel doktoron kívül a másodosztályú utasok egészségéért felelő dr. Frank E. McGhee ír, illetve az első osztályú utasokat kiszolgáló dr. Vittorio Risicato olasz orvos.
Rostron kapitány úgy döntött, hogy a túlélőket a vízvonalhoz legközelebb eső fedélközi bejáraton át emeljék a Carpathiára.
A kapitány a mentés irányításával dr. Lengyel Árpádot bízta meg.
Arthur H. Rostron döntésében az is komoly szerepet játszott, hogy a három hajóorvos közül egyedül Lengyel doktor rendelkezett komoly mentőorvosi gyakorlattal.
(Dr. Lengyel Árpád már egyetemista korában, 1905-ben tagja lett a Budapesti Önkéntes Mentőegyesületnek, ahol először ápolóként, majd 1909-től szigorló orvosként dolgozott.) Miután a kapitány kiadta az előkészületekkel kapcsolatos összes utasítását, elhangzott a parancs: „Mindent gőzt a gépeknek, teljes sebességgel előre!”
Az 1902-ben vízre bocsátott Carpathia régi hajónak minősült a kor viszonyaihoz képest szupermodernnek számító, 29 kazánnal és gőzturbinával felszerelt, három hajócsavar hajtotta Titanichoz képest. A Carpathia utazósebessége 14 csomó, megengedett maximális üzemi sebessége pedig 16 csomó volt.
A Carpathia személyzetének minden tagja tisztában volt vele,
hogy emberek százainak élete múlik azon, milyen gyorsan érnek a Titanic katasztrófájának helyszínére.
Odalent a gépházban mindenki segíteni akart. Azok a fűtők sem hagyták el a kazánházat, akiket megilletett volna már a pihenőidő. Az embereket valamilyen megmagyarázhatatlan erő szállta meg; a fűtők, mintha eszüket vesztették volna, olyan sebességgel lapátolták a szenet a kazánokba. Fenn a hídon mindenki érezte, hogy a hajó egyre nagyobb sebességre gyorsul fel.
A kéményből vastag fekete füst és zsarátnokszikrák ezre tört a csillagos égbolt felé, a hajótest pedig remegett és nyögött a túlhajszolt sebességtől.
A sebességmérő már elhagyta a 16 csomót, hamarosan 16,5, majd 17 csomóra kúszott fel a mutató. Odalent, a felszín alatt, az alaposan felpörgetett két hajócsavar tépte-marta a jéghideg vizet; a koromsötét éjszakában vágtató Carpathia vastag, fehéren világító tajtékfelhőt húzott maga után.
A hídon minden remegni és nyikorogni kezdett, amikor a Carpathia elérte a hihetetlen 18 csomós sebességet.
Rostron összeszorított fogakkal előremeredve kémlelte a sötét látóhatárt.
Egyre több úszó jégtábla, majd kisebb-nagyobb jéghegy bukkant fel a sötétségből. A kapitány tudta, hogy saját hajóját és utasait is komoly veszélynek teszi ki ebben az eszelős, északnak tartó vágtában. „Nem én, hanem Ő fogta a kormányt azon baljóslatú éjszakán” – emlékezett vissza évekkel később Rostron kapitány a drámai órákra.
A Carpathia hajnali 3 óra 35 perckor érkezett meg a Titanic utolsó pozíciójaként megadott helyszínre, ám nyomát sem látták az óriási hajónak.
Rostron kétségbeesésében elrendelte, hogy lőjenek fel jelzőrakétákat.
(Csak utóbb derült ki, hogy a Titanic nem teljesen pontosan adta meg a helyzetét, és a Carpathia saját pozíciójának meghatározásába is csúszott számítási hiba. Így szinte csoda, hogy mégis a helyszínre értek, igaz, nem tudhatták, hogy az óriás ekkor már alattuk hevert közel négy kilométeres mélységben.)
Az égbolton elsőként szétrobbanó rakéták tűzijátékát mindenfelől felvillanó apró fények követték, jelezve, hogy a Carpathia célhoz érkezett.
Az első túlélő hajnali 4 óra 10 perckor lépett a Carpathia fedélzetére, a Titanic mentőcsónakjából.
A túlélők kivétel nélkül sokkos állapotban voltak, és fagyott, elgémberedett kezükkel nem tudtak megkapaszkodni a fedélközi lejáróból alábocsátott kötéllétrákba. A túlélőket így egyesével, csiga segítségével húzták fel a fedélközbe.
A legutolsó túlélő, aki reggel fél kilenckor a Carpathia fedélzetére lépett, a Titanic másodtisztje, Charles Lightholler volt.
Életben maradása szinte csodának tekinthető.
Lightholler még percekkel azelőtt, hogy a süllyedő Titanic iszonyatos csikorgás és morajlás közepette elindult volna a sötét mélységbe, a jéghideg vízbe vetette magát.
Néhány perces úszás után sikerült huszadmagával felkapaszkodnia az utolsóként leeresztett, ám felborult csónak hátára. Teljesen átfagyva, több mint hat órát állt az instabil csónak gerincén, miközben sorra hullottak a jeges vízbe erejüket vesztett társai.
Lengyel doktor a fedélköz bejáratában fogadta a túlélőket, ő végezte el rajtuk az első gyors diagnózist, ami alapján az embereket az előkészített elsősegélyhelyekre kísérték.
Így a magyar orvos a Titanic mind a 705 túlélőjével találkozott,
köztük olyan hírességekkel is, mint a férjét vesztett Lady Astorral vagy az „elsüllyeszthetetlen" Molly Brownnal, a White Star Line gyáván elmenekült, nagy hatalmú ügyvezető igazgatójával, a Titanic rossz szellemének tartott Bruce Ismay-vel, illetve a hős Charles Lighthollerrel. Lengyel doktor 42 sebesültet részesített sebészeti ellátásban.
Feljegyzése szerint sok volt a töréses és ficamos sérülés, amelyet a csónakba szálláskor vagy a fedélzeten kitört pánikban szereztek a túlélők. „Összesen 705 lélek menekült meg, akik közül négyen még aznap meghaltak. A halál oka ezeknél vagy sokk, vagy pedig belső sérülések voltak... Részint a tolongás, részint leugrás következtében sokan sérültek meg, úgyhogy csakhamar megtelt két kórtermünk zúzódásokat és töréseket szenvedőkkel.”
„Többen jégtáblákra ugrottak, s aztán úszva menekültek, s úgy emelték be őket a csónakokba, midőn már 3-4 órát úsztak a jéghideg vízben” – emlékezett vissza dr. Lengyel Árpád a szörnyű éjszakára, a Mentők Lapjának 1932 szeptemberében kiadott különszámában. A Carpathia fedélzetén leírhatatlan jelenetek játszódtak le; anyák keresték szívtépő jajgatással gyermekeiket, vagy asszonyok az odaveszett férjüket.
Lengyel doktor megemlékezett egy frissen férjhez ment fiatal nőről, aki magánkívül, sokkos állapotban az elveszett férjének nézte a magyar orvost. Lengyel doktor egész nap a sebesültek ellátásával és vigasztalásával foglalkozott.
„Rettenetes volt nézni ezeket az embereket, az asszonyok sikoltoztak férjeik és gyermekeik után, akik szemük láttára elvesztek, és itt-ott magányos gyerekek kerültek hajónkra, akik szüleiket vesztették el. Szegényeket zokogó szívvel vigasztaltuk... Nagyon szomorú volt az utunk visszafelé (ti. New Yorkba, a szerk.), mindenütt csak sírást és jajgatást hallani...” – szerepel abban a levélben, amit a magyar hajóorvos még a Carpathia fedélzetén vetett papírra New York felé hajózva bátyja, dr. Lengyel József ügyvéd számára.
A Carpathia, miután több kört is leírt a tragédia helyszínén további esetleges túlélők után kutatva, délelőtt tíz órakor New York felé vette az irányt.
Nem sokkal az elindulásuk előtt érkezett meg a helyszínre az SS Californian gőzös, amely a tragédia éjszakáján a zajló jég miatt alig tíz mérföldre, látótávolságra állt meg a Titanictól, de a Titanic vészhelyzeti rakétáinak észlelése után sem indult menteni. Aznap este hatkor rövid szertartás keretei között – régi tengerészhagyomány szerint – az óceánba temették a tragédia időközben elhunyt négy további áldozatát.
A szertartás után a hős Rostron kapitány az előző órák hatalmas idegfeszültsége miatt összeesett, és elájult a hídon.
A Carpathia április 18-án este tíz óra öt perckor zuhogó esőben kötött ki New Yorkban, ahol hatalmas tömeg várta az óceánjárót. A megérkezés sem volt mentes tragikus jelenetektől, sokan csak ekkor szembesültek azzal, hogy elvesztették szeretteiket. Másnap, április 19-én a New York Times interjút készített a magyar hajóorvossal. „Borzalmas volt, még számomra is. Néhányan estélyi ruhát viseltek, néhányan pizsamát, de mindannyian sokkos állapotban voltak, mint Mr. Daniel, egy philadelphiai bankár, akinek saját öltönyömet adtam oda... Sok olyan gyereket mentettünk ki a mentőcsónakokból, akiknek nem voltak ott a szüleik... Találtunk négy férfit, akik 2-3 órát úsztak a jeges vízben. Bár ezek a férfiak automatikusan úsztak, és tartották ki a fejüket a felszín fölé, mentálisan azonban eszméletlenné váltak attól a felismeréstől, hogy megmenekültek” – nyilatkozta Lengyel doktor a patinás amerikai lapnak.
A Carpathia 1912. április 19-én indult vissza Fiumébe.
Amikor a gőzös kisiklott a Hudson folyón, díszkíséretként az amerikai haditengerészet két, fellobogózott korvettje fogta közre, majd valamennyi, a New York-i kikötőben állomásozó hajó félárbócra engedte lobogóját, és hajókürtjeit folyamatosan bőgetve tisztelgett a Carpathia hős legénysége előtt.
Dr. Lengyel Árpád hagyatékát unokája, a Budapesten élő Völgyi Péterné dr. Reich Márta kezeli, akitől sok további érdekes részletet tudhattunk meg.
A nagyapja mesélt-e a családtagoknak a Carpathia fedélzetén átélt eseményekről?
Édesanyám azt mondta, saját magától soha sem hozta szóba a Titanic tragédiáját, és ha kérdezték, akkor is csak nagyon szűkszavúan válaszolt. Két nagy tragikus esemény határozta meg nagyapám életét.
Az első, amikor a Carpathia fedélzetén először szállt a tengerre, és mindjárt a világtörténelem egyik legnagyobb hajószerencsétlenségének kellős közepébe került, a második pedig 1927-ben történt, amikor hatéves korában elvesztette a kisfiát.
Mi történt a Carpathia visszaérkezése után?
A Carpathia május 7-én kötött ki Fiumében, ahol a kormányzó fogadta a hajó személyzetét. Itt adták át hajó tisztikarának, köztük nagyapámnak, József királyi főherceg és felesége, Auguszta főhercegné személyre szóló meghívását egy budapesti audienciára.
Rostron kapitány és a tisztikar első útja így Budapestre vezetett.
A jeles eseményen megjelent Lukács László miniszterelnök is, aki magas állami kitüntetést nyújtott át Rostron kapitánynak. Még aznap délután, tehát május 10-én a Carpathia legénysége és az MTK sportolói barátságos futballmérkőzést játszottak, amelynek teljes bevételét a Titanic árváinak ajánlották fel.
Nagyapámat nagyon megviselte a tragédia, ezért hazaérkezése után leszerelt a Cunard-tól, és soha többé nem szállt tengerre.
Hogyan élt tovább Lengyel doktor személye a túlélők emlékezetében?
Nagyapám nagyon sok levelet és elismerést kapott a Titanic túlélőinek mentésében játszott szerepe miatt. A Liverpooli Hajótöröttek Emberbaráti Társaságának közgyűlése
egyhangú határozatával az angol tiszti ezüstéremmel tüntette ki nagyapámat,
akinek a Cunard Lines igazgatósága külön levélben mondott köszönetet a mentés során tanúsított áldozatkész magtartásáért.
De számos személyes hangú köszönőlevelet kapott a túlélőktől is, akik közül többen meghívták az Egyesült Államokba.
Az egyik legkülönösebb levelet egy New York-i fiatal hölgytől, Sophie Hole-tól kapta,
aki szinte szerelmes rajongással hálálkodott az akkor még nőtlen nagyapámnak azt tudakolva, hogy mikor érkezik legközelebb New Yorkba. Szolgálataiért idehaza megkapta a mentős aranyérmet is.
Kapott-e Lengyel doktor hivatalos állami kitüntetést?
A Titanic túlélőinek mentésében játszott szerepe miatt nem.
Az első világháború idején, amikor először a keleti fronton szolgált, majd 1915-től egy kórházvonat parancsnokává nevezték ki, több magas katonai kitüntetést kapott, így többek között a Signum laudis arany fokozatával, valamint a Károly-kereszttel is kitüntették.
Hogyan őrzi dr. Lengyel Árpád emlékét az utókor?
Az első világháború után tovább folytatta civil orvosi hivatását. 1919-ben az I. kerületi Mária téri OTI-rendelőintézetben szakorvosként, majd 1930-tól az akkori budapesti közlekedési vállalatnál, a Beszkártnál dolgozott üzemorvosként. 1938-tól a ma is működő Kapás utcai rendelőintézet főorvosa volt, és itt dolgozott egészen az 1940. szeptember 8-án bekövetkezett haláláig.
A Fiumei úti sírkertben temették el.
Síremlékét Petneházy Zalán egykori folyamőr hajóskapitány kezdeményezésére a magyar tengerésztársadalom összefogásával felújították, és 1982 szeptemberében, a tengerészet világnapján megtartott ünnepségen avatták fel.
Azóta minden évben, a tengerészeti világnapon megemlékezést tartanak nagyapám sírjánál.
2004-ben a nemzetközi Titanic-kutatócsoport tagjai is felkeresték dr. Lengyel Árpád sírját, hogy leróják kegyeletüket a Carpathia egykori hajóorvosának emléke előtt.
2008 óta pedig szülőfalujában, Pilismaróton, az orvosi rendelő falán elhelyezett emléktábla őrzi a Titanic tragédiája után a tengerre soha többé vissza nem tért hajóorvos emlékét.
(Források: Völgyi Péterné dr. Reich Márta - dr. Balogh Tamás. A Titanic árnyékában, Delta Vision Kiadó Budapest, 2012, , Encyclopedia Titanica)