A Titanic egyik leghíresebbé vált áldozata, Navratil Mihály 1880-ban született a felvidéki Szereden. Apja asztalos volt ugyanott, ő pedig egészen fiatalon Pozsonyba került, ahol kitanulta a szabómesterséget. A századelőn tetőző kivándorlási hullám azonban őt is elérte, és
1902-ben, 22 évesen Nizzába költözött,
ahol valamivel később meg is nyitotta saját szabóműhelyét.
Évekkel később beleszeretett az olasz felmenőkkel rendelkező argentin Marcelle Carettóba (1890-1974), akivel 1907-ben Londonban kötött házasságot azért, mert sem ő, sem pedig a hölgy nem rendelkezett születési anyakönyvi kivonattal. Később - amikor már rendben voltak a papírjaik - két fiúgyermeke született az ekkor már Michel és Marcelle Navratil nevet viselő ifjú párnak: Michel Marcel Navratil (1908-2001) és Edmond Roger Navratil (1910-1953), azaz Lolo és Momon.
A családi idill azonban hamar megromlott, így öt évig tartó frigyük 1912 elején válással végződött. Navratil nem tudta feldolgozni, hogy a bíróság az asszonynak ítélte a gyerekeket és csak vasárnaponként láthatta őket,
ezért azt az őrült tervet eszelte ki, hogy elrabolja őket, és új életet kezd velük Amerikában.
Elkérte egy barátja, bizonyos Louis Hoffman úr útlevelét, akinek személyazonosságát felhasználva Monte Carlóból Angliába hajóztak. Először Londonban szálltak meg a Hotel Charing Crossban, majd Navratil három másodosztályú jegyet vásárolt a Southamptonból New Yorkba induló Titanicra, korának leghíresebb óceánjárójára.
A luxusgőzös 1912. április 10-én pontban déli tizenkettő órakor futott ki a southamptoni kikötő 44-es mólójáról első, világszenzációnak beharangozott útjára.
Navratil barátja útlevelét felhasználva Louis Hoffmann néven szállt fel az óceánjáró fedélzetére két gyermekével együtt, minden probléma nélkül. Az utastársainak pedig azt hazudta, hogy gyermekei félárvák, mert a felesége, Mrs. Hoffman meghalt.
Április 14-én vasárnap, a jégveszély ellenére teljes gőzzel haladó Titanic este 23 óra 40 perckor egy jégheggyel ütközött, majd csaknem háromórás haláltusa után, április 15-én hajnali 2 óra 20 perckor a mélybe merült.
Navratil közel másfélezer utastársával együtt az óceán -2,2 fokos jeges vízébe veszett.
A két árva, Lolo és Momon azonban túlélték a tragédiát.
Ők lettek a "Titanic árvái", a két ismeretlen, franciául is csak pár szót beszélő kisfiú,
akik szülők nélkül maradtak a hajó pusztulása után. Óriási szenzációt keltve fényképeik bejárták a korabeli sajtót. Anyjuk két hétig kétségbeesve kereste őket, míg végül a "Le Figaro"-ban meg nem látta fiai világot bejárt fotóját.
Az asszony a White Star Line költségén azonnal értük ment New Yorkba, és ez az esemény szintén óriási sajtóvisszhangot kapott. Dr. Koszner Aladár is olvasta a Titanicról szóló híreket 1912 áprilisában, majd írt egy érdekes levelet a Pesti Hírlapnak, amelyet az újság le is hozott 1912. május 18-ai lapszámában.
Koszner így kezdte a Pesti Hírlap szerkesztőségének írt levelét: "Talán érdekelni fogja a Tisztelt Szerkesztőséget, hogy a Navratil-fiúk tulajdonképpen magyarok! El is mondom, hogy jöttem rá erre a tényre!"
Koszner Aladár és felesége 1907 és 1912 között négy telet Nizzában töltöttek. Az élénk forgalmú Rue de France-on sétálva, már első téli vakációjuk alkalmával gyakran megálltak egy női szabóüzlet előtt, melynek kirakatában kitűnő szabású kosztümök voltak kiállítva.
A cégtáblán a „Michel Navratil" név szerepelt, Kosznerné pedig nem akart a francia Riviérán egy cseh szabótól vásárolni, így csak a nézelődésnél maradtak. A második télen már eleve azzal a szándékkal mentek Nizzába Kosznerék, hogy Kosznerné ott csináltat ruhát magának. Novemberben érkeztek meg a dél-francia fürdővárosba, és Navratil mester kirakata a korai idény dacára, ez alkalommal is remek szabású ruhákkal volt tele.
Kosznerné választása így végül mégis Michel Navratil boltjára esett.
Az üzletben egy alacsony termetű, rózsás arcú, fekete felpödört bajszú, nagyon jó modorú férfi fogadta őket,
aki folyékony francia nyelven és nagy szakértelemmel adta a ruhaválasztáshoz tanácsait. Kosznerné és Navratil hamar megegyeztek, a szabómester pedig megígérte, hogy méretvétel céljából délután elmegy abba a hotelbe, ahol Kosznerék megszálltak.
Ám Navratil nem tartotta be ígéretét, és mégsem ment el a szállodába. Másnap Kosznerné ezt szóvá is tette az üzletben, ahol - a szabómester helyett annak feleségét - a csinos Navratil asszonyt találták.
Madame Navratil szabadkozva kért elnézést, és ura elmaradt látogatását aznap délutánra megígérve igyekezett mentegetni annak korábbi elmaradását. Aznap délután Navratil mester valóban elment a hotelbe, ahol méretet vett Kosznernéről, majd megígérte, hogy két nap múlva az asszony már be is fáradhat az üzletbe, a kosztüm próbájára.
Egészen eddig a felek közti beszélgetés franciául folyt, az ígéretet hallván azonban Kosznerné az urához fordult, és azt mondta magyarul:
No, kíváncsi vagyok, hogy tisztességes, szavát tartó ember-e vagy csak ígéreteket tevő svihák!?"
Az első magyar szóra Navratil mester abbahagyta divatlapjai rendezgetését, és az asszonynak tiszta magyarsággal adta meg a választ: „Madame, meg lesz velem elégedve, és meg fogja látni, hogy nem vagyok svihák!"
A beszélgetés innentől kezdve sokkal oldottabban, és már magyarul folytatódott. Navratil elmondta, hogy Mihálynak keresztelték, és Pozsonyban tanulta ki a szabómesterséget, majd útnak indulva Párizsba ment, ahol a Béschoff, majd az Amy Linker & Co. cégeknél fejlesztette tovább szakmai tudását.
Megfordult továbbá Londonban is, de mikor megismerte a feleségét, egy olasz gyökerekkel rendelkező Buenos Airesből származó argentin leányt, elvette feleségül, és Nizzában telepedtek le. Eleinte sok küzdelmen mentek keresztül, mert a franciák nem nézték jó szemmel őket Nizzában, végül azonban mégiscsak boldogultak, és most már jól is keres.
Később, valahányszor találkoztak, a nizzai szabómester és Kosznerék mindig magyarul beszélgettek,
pedig "Navratil kitűnően beszélt franciául és angolul, valamint egészen jól spanyolul, olaszul, németül és még tótul is"- emlékezett vissza dr. Koszner Aladár. Koszner szerint Navratil igen ügyes ember volt, aki nemcsak a divatlapok ábrái után dolgozott, de voltak saját ötletei is, amelyeket gyorsan papírra vetve gyakran szebb és jobb képeket rajzolt, mint a híres divatlapok.
Munkáját nagyfokú szolidság, kitűnő kivitel és nem túlfeszített árak jellemezték, ezért nemcsak azon a télen, de a két rákövetkezőn is Kosznerné mindent nála varratott.
Mindig jókedvű, nagy türelmű ember volt,
s a szomszédságában levő üzletek tulajdonosai is nagyon kedvelték a pirospozsgás arcú, örökké víg kedélyű embert.
Kosznerék utoljára 1910-1911 telén voltak Nizzában, de addigra valami megváltozott. Navratil mester panaszkodott, hogy az egyik gyerek sokat betegeskedik, és emiatt ki is kérte Koszner doktor orvosi tanácsát. A gyermek angolkóros, vézna alkatú volt, akinek nem tett jót a nizzai levegő, ezért Koszner Aladár azt ajánlotta, hogy nyáron menjenek a hegyek közé.
Navratil a feleségére is neheztelt: az üzlet virágzott, az asszony azonban ellustult.
Egyre kevesebbet dolgozott, pedig a személyzet szaporodott,
a mester egymaga pedig már nem győzte a varroda felügyeletét és a hölgyközönséggel való értekezést. Koszner doktor gyakran biztatta Navratilt, hogy nyaranta jöjjön haza, mert Budapesten rövid idő alatt nagy közönségre tehetne szert, de a szabómester nem akart jönni.
Mit csináljon ott a feleségem, aki csak spanyolul és franciául beszél?
- mondogatta. – Pedig szeretnék hazalátogatni, olyan régen nem voltam otthon!" Dr. Koszner ekképp fejezte be levelét: "Az elmúlt télen mi sem voltunk Nizzában, és így nem tudtam meg Navratil Mihály sorsáról semmit mindaddig, míg tegnap nem olvastam Lolóról és Momonról, a két kis nizzai Navratilról is mindjárt sejtettem, a mi Navratilunk gyermekeiről van szó, hiszen Franciaországban nem akad minden tető alatt Navratil!
A mai lap újabb adatai megerősítik gyanúmat. A nizzai szabó, az elvált feleség, a férj, aki a gyermekekkel Amerikába megy... és útközben elpusztul! Szegény magyarom, aki külföldön se feledted el hazád nyelvét... nyugodjál békében a nagy sírban, amelyben annyian pusztultak el!"
A Titanic végzetes éjszakáján Navratil mentőcsónakba tette a gyerekeit, amelyre Lolo így emlékezett vissza: "Apa sietve ébresztett minket, majd jó meleg ruhákba öltöztetett bennünket, és már rohant is velem a fedélzetre.
Egy másik férfi ugyanezt tette az öcsémmel. Úgy tűnt, mintha mindketten tudták volna, hogy meg fognak halni."
Mielőtt Navratil eljuttatta gyermekeit - emberek sokaságán át, kézről kézre adva őket - abba a mentőcsónakba, amelyekbe csak asszonyok és gyerekek szállhattak be, Lolóval üzent feleségének:
"Gyermekem! Amikor édesanyád eljön értetek, mert biztosan eljön, mondd meg neki, hogy szerettem őt és még mindig szeretem! Mondd meg neki, azt szerettem volna, ha utánunk jön, és együtt leszünk mindannyian boldogok az Új Világban!" Navratil holttestét a Mackay-Bennett mentőhajó emelte ki az óceánból.
Szürke kabátjának zsebéből egy aranyóra és egy töltött revolver került elő.
Mivel papírjai alapján Hoffman néven azonosították, a kanadai Baron de Hirsch zsidó temetőben helyezték végső nyugalomra, Halifaxben. Később, amikor kiderült az igazság, korrigálták a sírfeliratot.
Michel Marcel Navratil, azaz Lolo hosszú életet élt. 1933-ban filozófiából doktorált, és 2001-ben hunyt el Montpellierben, 92 éves korában. Lánya (Navratil Mihály unokája) Elisabeth Navratil még mindig él.
1982-ben írta meg könyvét a „Titanic árvái" címmel, amelyben elmeséli nagyapja, apja és annak testvére szerencsétlen történetét a Titanicon.
(Salacz Attila összeállítása)