„Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől; ti lássátok!"
(Máté evangéliuma, Mt.27,24)
A nagy múltú zsidó királyság, Júdea egét először az i.e. 1. század derekán árnyékolta be a római sas kiterjesztett szárnya. A késői köztársaság híres hadvezére és államférfija, Cnaeus Pompeius Magnus a kisázsiai királyság, Pontus felett aratott győzelme után a vallási és politikai ellentétektől megosztott Júdeára is sikeresen kiterjesztette Róma hatalmát.
Pompeius i.e. 63-ban bevonult Jeruzsálembe, hogy a „szenátus és a római nép" nevében békét tegyen
az egymással ellenségeskedő pártok között, ám valójában végleg az impérium fennhatósága alá vonta Júdeát.
Az i.e. 37-ben trónra lépett Nagy Heródes megértette, hogy országa Róma nélkül és ellenében még viszonylagos önállóságát sem tarthatja fenn, ezért elfogadta Júdea vazallusi státuszát, és a béke fenntartása érdekében igyekezett mindenben Róma kedvében járni.
A pragmatikus római külpolitikában ez a fajta alávetettség egyébként bevett gyakorlatnak számított: a vazallus királyság elfogadta a római sas fennhatóságát a viszonylagos belpolitikai önállóságért cserében.
A vazallus királyságban a prokurátor, azaz a Róma által delegált helytartó őrködött az impérium érdekei felett.
Nagy Heródes i.e. 4-ben bekövetkezett halála után fia, Heródes Agrippa uralma alatt egy ideig még fennmaradt ez a békés helyzet. Ezekben az időkben történt, hogy Betlehemben Mária, a názáreti illetőségű ácsmester, József felesége megszülte egyetlen fiát, Jézust.
A szenvedéstörténetbe örökre beíródott Quintus Pontius Pilatus (magyarosan Poncius Pilátus) előéletéről szinte alig tudunk valamit. Mint a lovagrendű Marcus Pontius fia, részt vett Germanicus i.u. 14. és 16 közötti folytatott győzedelmes germániai hadjárataiban, majd Rómában telepedett le.
Közéleti karrierjének alakulásában alighanem komoly szerepet játszott házasságkötése,
ugyanis az „isteni" Augustus egyik közeli nőrokonát, Marcus Antonius unokáját, Claudia Proculát vette feleségül. A római császárságot megalapító és a szenátus által i.e. 27-ben az „Augustus" (felséges) névvel felruházott Octavianus, az i.e. első század véres polgárháborúiból okulva felismerte, hogy a hatalmasra növekedett birodalom egybetartása és irányítása nem lehetséges a hagyományos köztársasági államrend keretei között, továbbá erőteljes centralizáció végrehajtása nélkül.
Az augustusi reformok ugyan meghagyták a régi római hagyományokat megtestesítő intézményeket,
ám a tényleges hatalom a princeps, a szenátori rend elsőszámú emberének kezében összpontosult.
Augustus és utóda Tiberius, a „legalkotmányosabb princeps" kínosan ügyeltek a köztársasági látszat fenntartására.
Augustus i.u. 14-ben bekövetkezett halála után adoptált fia, Tiberius öltötte magára a császári bíbort.
Tiberius fenntartotta azt az elődje által bevezetett gyakorlatot, hogy a provinciák és a légiók egy része formálisan a szenátus irányítása alatt maradt, ezért a császár csak a saját fennhatósága alá sorolt tartományokban gyakorolta a közvetlen irányítást. Így esett meg, hogy i.u. 26-ban a császári kegy a távoli rokont, Quintus Pontius Pilatust állította a békétlenkedésekre hajlamos tartomány, Júdea élére.
Pilátus hivatali kinevezését elsősorban régi barátjának, Lucius Aelius Seanus prefectus praetoriónak, a császári testőrgárda befolyásos parancsnokának köszönhette. Pilátus júdeai prokurátori tevékenységére minden bizonnyal nagy hatással voltak azok a tanácsok is, amelyeket barátjától kapott, rögtön a kinevezése után.
Seanus a zsidóságot a birodalom számára veszélyes és békétlenségre hajlamos társaságnak,
Júdeát pedig a fanatikus, lázadásokat szító próféták földjének tekintette,
akiket csak kemény kézzel lehet féken tartani. A Közel-Kelet bonyolult viszonyait egyáltalán nem ismerő Pilátus a pretoriánus gárda parancsnokától kapott tanácsokat megszívlelve foglalta el helytartói palotáját, Júdea ötödik prokurátoraként.
Már rögtön Júdeába érkezésekor sikerült felkorbácsolnia az indulatokat, ugyanis amikor bevonult Jeruzsálembe, az Antonius-bástya előtt felállíttatta a római hadijelvényeket .
A zsidókat mélyen felháborította, hogy az új prokurátor ilyen kihívóan akarja Róma hatalmát demonstrálni előttük ,
ezért tüntetni kezdtek. Pilátus, mivel a népharag napok múltán sem csillapodott le, kénytelen volt meghátrálni a zendüléssel fenyegető tömegdemonstráció előtt, hiszen pontosan tudta, hogy a császár mennyire kényes a Pax Romana, a törékeny béke fenntartására.
Ugyancsak hatalmas felzúdulást váltott ki, hogy a prokurátor felállíttatta a császár ezüstszobrait a Szentély városában, annak ellenére, hogy a zsidó vallás kifejezetten tiltja a „faragott képeket." Pilátusnak a Szanhedrinnel, a legfőbb vallási elöljárókat tömörítő zsidó Nagytanáccsal sem volt harmonikus a kapcsolata, Kajafás főpap és a prokurátor viszonya kifejezetten hűvösnek volt mondható.
Róma a vallási ügyekben, és a vallási törvényeken alapuló ítélkezésben csaknem teljesen szabad kezet hagyott a Nagytanácsnak,
egyetlen megszorítással, hogy amennyiben a Szanhedrinn halálbüntetést szab ki, az ítélet csak akkor válik végrehajthatóvá, ha azt a prokurátor is helybenhagyja. Ha viszont a helytartó jóváhagyta a halálbüntetést, úgy már a rómaiakat terhelte az ítélet végrehajtása is.
Pilátus prokurátorsága idején egy új tanító bukkant fel Júdeában, a názáreti ács, József fia Jézus, aki a szeretet erejéről, és Isten országáról prédikált, amely a lelkekben lakik. Jézus tanításainak valamint csodatételeinek híre viharos gyorsasággal terjedt szét az egész tartományban és egyre nagyobb tömeg követte, azt hirdetve, hogy ő az Emberfia, a Messiás.
A Jézusról terjedő hírek növekvő aggodalommal töltötték el a főpapokat.
A Nagytanács Jézus személyében a főpapok befolyását és hatalmát fenyegető veszélyes felforgatót látott, ezért amikor Virágvasárnap tanítványaival és követőivel együtt bevonult Jeruzsálembe , elhatározták, hogy elfogatják – és mivel a Messiásnak hirdeti magát – istenkáromlásért felelősségre vonják. Az egyik tanítványa, iskarióti Júdás segítségével rajtaütöttek, és a Nagytanács elé állították.
Miután Kajafás kérdésére, miszerint ő-e Isten fia igennel válaszolt, a főpap megtépte ruháját, a tanács pedig - Annás ellenszavazatával – istenkáromlásért halálra ítélte.
A halálos ítélet miatt a Nagytanácsnak azonban a prokurátorhoz, Poncius Pilátushoz kellett fordulnia.
Ezért másnap, Nagypénteken a fogoly Jézust felkísérték a helytartói palotába, és azt követelték a prokurátortól, hogy hagyja jóvá a Szanhedrinn döntését.
Pilátus Jézus kikérdezése után arra a következtetésre jutott, hogy semmi bűne sincs, ezért közölte Kajafással, hogy nem hagyja jóvá a Nagytanács ítéletét.
Máté evangéliuma szerint, amíg Pilátus az ítélőszékében ült, hírnök érkezett a felesége üzenetével, amiben ez állt: „Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába" (Mt. 27,19) A prokurátor tehát megpróbálta Jézust menteni, felajánlva, hogy a rablógyilkosságért ugyancsak elítélt Barabbás halálos verdiktjét megerősíti, Jézus szabadon bocsátása ellenében.
A főpapok azonban kötötték az ebet a karóhoz, és a Jézus ellen felheccelt, a palota előtt összegyűlt tömeg hangulatát kihasználva, Kajafás félreérthetetlenül megfenyegette Pilátust: „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja" (János evangéliuma, Jn. 19,12) A fenyegetés hatására és a tömeghangulatot látva, lázadástól tartva Pilátus – annak ellenére, hogy meg volt győződve Jézus ártatlanságáról - megerősítette a názáreti halálos ítéletét.
Máté evangéliuma szerint: „Pilátus pedig látván, hogy semmi sem használ, hanem még nagyobb háborúság támad, vizet vévén, megmosá kezeit a sokaság előtt, mondván: Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől; ti lássátok!" (Mt.27,24) Az újszövetségi evangéliumok kivétel nélkül azt sugallják, hogy Pilátust Jézus jobb meggyőződése ellenére, politikai okokból illetve nyomásra ítélte el „Ibis ad curcem", azaz kereszthalálra.
Pilátus júdeai prokurátorságának néhány tárgyi emléke is fennmaradt, többek között azok a provinciális érmék, amelyeket a helytartó i.u. 29 és 32 között veretett.
Külön érdekesség, hogy a szenvedéstörténet egyik leghíresebb és legtitokzatosabb ereklyéje, a torinói lepel 1978-ban történt, és az akkori legmodernebb digitális technikával elvégzett vizsgálata során Francis Filas spanyol jezsuita történészprofesszor felfedezte, hogy a Krisztus halotti leplének tartott textíliába ismeretlen sugárzás hatására beleégett , és a szenvedéstörténet nyomait viselő emberi alak szemeit két pénzérme fedi el.
Számítógépes képfeljavítással és kinagyítással sikerült beazonosítani az érméket, amelyeket Poncius Pilátus veretett, i.u. 29-ben. 1959-ben olasz régészek az izraeli Caesareában egy római tiberium (színház) feltárásán dolgoztak, amikor a romok között egy olyan feliratos mészkőtábla darabot találtak, amelyen Poncius Pilátus neve olvasható a következő szövegben:
A iudaeai praefectus, Pontius Pilatus ajándékozta ezt a tiberieumot a caesareaiaknak".
Pilátus júdeai prokurátorságáról a rómaivá lett zsidó történetíró, Josephus Flavius csakúgy megemlékezik, mint az egyik leghíresebb római historikus, Cornelius Tacitus, valamint Alexandriai Philón. Tacitus ekként örökíti meg Annales című nagy művének XV. könyvében Pilátus emlékét: „Krisztust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus procurator kivégeztette."
És hogy milyen sorsra jutott a helytartónak, aki Jézust jobb meggyőződése ellenére ítélte halálra? 36-ban egy népámító elhitette a szamaritánusokkal, hogy Garizim hegyén megtalálhatják azokat a szent edényeket, amelyeket annak idején még Mózes ásott el ott. A hírtől felajzott tömeg a hegy felé vonult, többen közülük felfegyverkezve.
Erről azonnal értesítették Pilátust, aki a megmozdulást tévesen kezdődő lázadásnak tartotta, és legionáriusaival kíméletlenül szétverette a tömeget.
A sok halálos áldozat miatt a szamaritánusok panaszt emeltek Pilátus ellen
közvetlen hivatali felettese, Lucius Vitellius, szíriai prokonzul előtt.
Mivel Pilátus ellen már korábban is több panasz érkezett a prokonzulhoz, Vitellius az egyik legátusát, Marcellust küldte Júdeába, az eset alapos kivizsgálására, amelynek eredményeként azt ajánlotta Pilátusnak, hogy menjen Rómába, és tisztázza magát a császár előtt.
A bukott júdeai prokurátor azonban már nem magyarázkodhatott a császár előtt,
mivel Tiberius a Rómába tartó út idején meghalt.
Azt, hogy utódja Gaius, - közismert nevén Caligula – tett-e bármit is, nem tudni pontosan, ám tény, hogy két évvel később. i.u. 38-ban Pilátus galliai száműzetésben hunyta le örökre szemét.
Személye számos művészt is megihletett, köztük Mihalil Bulgakov orosz írót, akinek világhírű, „A Mester és Margarita" című regénye azzal fejeződik be, hogy Pilátus Jézussal diskurál odafent, az örökkévalóság halhatatlanságában.