A második világháború végleges lezárása az európai hadszíntéren hosszú és elhúzódó folyamatnak bizonyult. A romjaiba dőlt Harmadik Birodalom szívébe hatoló végső döfést az 1. belorusz front 1945. április 16-án a künstrini hídfőből kibontakoztatott elsöprő erejű támadása vezette be.
Georgij K. Zsukov marsall óriási túlerőben lévő hadseregcsoportja, valamint délről Ivan Konyev marsall 1. ukrán frontjának egyidejűleg megindított hatalmas rohama volt hivatott megkoronázni a Kreml ura által sóvárogva várt végső győzelmet ,a „fasiszta fenevad odújának”, Berlinnek az elfoglalásával.
A makacs német ellenállást néhány nap alatt sikerült megtörni, és a Vörös Hadsereg rohamegységei április 22-én betörtek a német főváros külső kerületeibe.
Tíz napig tartó teljesen értelmetlen és rendkívül súlyos áldozatokkal járó utcai harcok után 1945. május 2-án, - két nappal azt követően, hogy a Birodalmi Kancellária bunkerébe bezárkózott Adolf Hitler öngyilkos lett-, a berlini helyőrség letette a fegyvert. Hitler halálával és Berlin elfoglalásával felgyorsultak az események.
A berlini kancellária rommá lőtt udvarán még ki sem hunyt Hitler és vele együtt öngyilkosságot elkövető felesége, Eva Braun halotti máglyája, amikor a Führer halálával és végakaratából kancellárrá előlépett
Joseph Goebbels válságtanácskozásra hívta össze a végső pillanatig kitartott náci vezetőket,
Martin Bormannt, a gazdája öngyilkossága miatt árván maradt pártkancellárt, valamint Hans Krebs és Burgdorf tábornokokat.
A becsapódó szovjet lövedékektől folyamatosan megrázkódó bunkerben tanácskozó stáb Goebbels javaslatára kétségbeesett döntésre szánta el magát: az oroszul kitűnően beszélő Krebs tábornokot megbízták, hogy kísérelje meg a lehetetlent, a kancelláriától alig pár száz méterre állomásozó szovjet erőkkel történő kiegyezést.
Eközben Martin Bormann – Hitler politikai végrendeletének végrehajtója – táviratot küldött az észak-németországi Flensburgba a Führer politikai végakaratából államfőnek megtett Karl Dönitz admirális főhadiszállására.
A szikár és száraz modorú tengernagy, a „der große Löwe”, azaz a „nagy oroszlán", ahogyan szeretett tengeralattjáró-parancsnokai becézték a háta mögött a főnöküket, majdnem hanyatt esett, amikor elolvasta a Berlinből érkezett táviratot: „Göring volt birodalmi marsall helyett a Führer önt nevezi ki utódjává, flottatengernagy úr. Az írásos meghatalmazás úton van. Haladéktalanul tegyen meg minden intézkedést, amit a helyzet megkíván. Bormann".
A sokat megélt admirális mindenre számított, csak erre nem.
A rangjától megfosztott Göring bukásáról értesülve sokakhoz hasonlóan azt várta, hogy Hitler politikai örököse a Reichsführer-SS, Heinrich Himmler lesz.
A „hűséges Heinrich”, - aki Hitler háta mögött a svéd Bernadotte gróf útján titokban tárgyalásokat kezdeményezett az amerikaiakkal - kegyvesztettségének híre azonban már nem jutott el az Északi-tenger partvidékére. Teljes volt a zűrzavar; a felelősség minden előzmény nélkül szakadt a szikár tengernagy nyakába.
Május 2-án a berlini kapituláció napján az észak-olasz német hadseregcsoport is letette a fegyvert az angolszász parancsnokság előtt. Dönitz tengernagy mindent mérlegelve már csak egyetlen lehetőségben, a nyugati hatalmakkal való kiegyezésben bízott.
Első lépésként - hogy a tárgyalásokhoz szalonképesebbé formálja kormányát -, eltávolította a kabinetből a súlyosan kompromittálódott egykori náci hatalmasságokat,
köztük Joachim von Ribbentrop birodalmi külügyminisztert, akinek helyére Johann Ludwig Schwerin von Krosigk grófot, Hitler egykori pénzügyminiszterét nevezte ki.
A kormányzati pozícióra ácsingózó Heinrich Himmlert ridegen elutasította, és bizalmas emberét, Von Freideburg tengernagyot megbízta, hogy haladéktalanul vegye fel a kapcsolatot a Lübecket elfoglalt brit hadseregcsoport főparancsnokával, Montgomery tábornaggyal.
Mindeközben Rokoszovszkij marsall 2. belorusz frontja lendületesen tört a dán határ felé,
azzal az alig leplezett céllal, hogy a szovjet gőzhenger egészen Koppenhágáig gördüljön.
A Downing Street 10-ben Winston Churchill, a brit háborús kabinet feje növekvő bosszúsággal konstatálta, hogy „Joe bácsi", azaz Sztálin, szemmel láthatóan túllép a jaltai megállapodás passzusain, és a megállapodásban rögzített demarkációs határokon átnyúlva igyekszik minél nagyobb területet megszállni hadseregével.
Ezért amikor Montgomery tábornagy főhadiszállása értesítette a miniszterelnököt Dönitz fegyverletételi ajánlatáról, minden skrupulus nélkül jóváhagyta a megállapodás aláírását.
Ilyen előzmények után május 4-én Von Freideburg tengernagy és Kinzel tábornok megérkeztek Montgomery lübecki főhadiszállására,
és aláírták az észak-német, valamint a Dániában és Hollandiában állomásozó német seregtestek nyugati szövetségesek előtti fegyverletételi megállapodását. Az Északi-tenger mellékén elhallgattak a fegyverek.
Churchill mindenféleképpen igyekezett megakadályozni, hogy a Vörös Hadsereg - a katonai műveletek szükségszerűségére hivatkozva – tovább nyomuljon Európa szívébe. Az április 13-án elhunyt Rooseveltet váltó Truman elnökhöz még április 25-én elküldött táviratában jelezte, attól függetlenül, hogy a jaltai megállapodás szellemében a német haderő feltétel nélkül és csak a három szövetséges hatalom előtt teheti le a fegyvert:
Ez azonban semmiképpen sem csorbíthatja Eisenhower tábornok és Alexander tábornagy felhatalmazását, hogyha úgy adódik, helyi fegyverletételt elfogadjanak.
A szovjet reakciók szégyentelenül ellenségesek voltak; Bradley tábornokot a délnémet amerikai hadseregcsoport parancsnokát a szovjetek figyelmeztették, hogy az amerikaiak ne avatkozzanak Csehszlovákia ügyeibe.
George Patton tábornok 3. hadseregét, amely már csak karnyújtásnyira volt Prágától, a szovjetekkel mindig is készséges Marshall hadseregtábornok, az amerikai szárazföldi haderő vezérkari főnöke, Churchill kérése ellenére megállíttatta.
A München térségéből keleti-délkeleti irányba, Tirol felé nyomuló amerikai seregtesteknek pedig Eisenhower, a szövetséges haderő feje parancsolt megálljt. Ezzel egyidejűleg Sztálin, semmit sem bízva a véletlenre, utasította Konyev marsallt, hogy az 1. ukrán frontot fordítsa délnek, és foglalja el Prágát, még mielőtt odaérnének az amerikaiak.
Bécs, Prága és Berlin így szovjet kézre került. Az eljövendő közép-kelet-európai szovjet politikából némi ízelítőt adott, hogy Bécsben az oroszok a szövetségeseik értesítése nélkül, velük szimpatizáló ideiglenes kormányt hoztak létre. A német összeomlás porából lassan kezdtek előtörni a hidegháború első lángnyelvei.
A németeknek az a nem is egészen hátsó szándéka, hogy a haderő minél több egysége az angolszászok előtt tegye le a fegyvert, a május 7-én Eisenhower hadseregtábornok reimsi főhadiszállásán aláírt általános kapitulációban öltött testet.
A német csapatok feltétel nélküli megadásáról rendelkező okmányt a kora hajnali órákban amerikai részről Bedell Smith tábornok, a német haderő képviseletében pedig Alfred Jodl vezérezredes, az OKW (Oberkommando der Wehrmacht) hadműveleti főnöke írta alá.
Az egyezmény szerint május 8-án éjfélkor áll be a teljes fegyvernyugvás. A reimsi német kapitulációt szovjet részről a SHAEF (Európai Szövetséges Expedíciós Erők Legfőbb Parancsnoksága) mellé összekötőként delegált Szuszloparov tábornok látta el kézjegyével a „szovjet felsővezetés nevében".
Amikor a reimsi kapituláció híre megérkezett Moszkvába, a Kreml ura kisebb dührohamot kapott.
Sztálin szerint a német megadásról szóló okmányt Berlinben kellett volna aláírni, hogy a megvert ellenség megadását „a háború legfőbb terhét viselő" Vörös Hadsereg fogadhassa el. A generalisszimusz haragját csak fokozta, amikor a fülébe jutott, hogy az európai harcok végét a nyugati szövetségesek már másnap be akarják jelenteni.
Sztálin május 9-én nem sokkal éjfél után akarta megtenni a bejelentést,
arra hivatkozva, hogy Schörner tábornagy Csehszlovákiában, valamint Von Saucken tábornok Kurföldön hadakozó egységei még nem tették le a fegyvert. Ettől függetlenül a német kapituláció híre kiszivárgott a Berlinben állomásozó szovjet csapatokhoz.
A győzelem suttogva terjesztett hírére a katonák nem tartóztatták meg örömüket, fegyvereikkel hangos durrogtatásba fogtak, majd kezdetét vette a féktelen győzelmi ivászat és nővadászat. „Boldog volt a szívünk, de könny csorgott az arcunkon" – emlékezett vissza a Vörös Hadsereg egyik hadnagya.
A háború vége feletti öröm érzésébe sok szomorúság is vegyült. „Az első tósztot a győzelemre, a másodikat a halottakért" - mondták a szovjet hadsereg katonái.
Sztálin akaratának eleget téve május 8-án Berlinben is megismételték a fegyverletételi ceremóniát. Konsztantiny Szimonov, a híres orosz háborús regényíró és haditudósító jelen volt az oly sokak által várt eseményen.
Május 8-án délelőtt a roncsoktól éppen csak megtisztított Tempelhof repülőterére három Dakota-gép szállt le egymás után.
Az első gépből Szokolovszkij tábornok, Zsukov marsall helyettese lépett ki a rossz hírű Andrej Visinszkij, a moszkvai koncepciós perek fővádlója, - akkor éppen Molotov szovjet külügyminiszter helyettese -, és orosz diplomaták társaságában.
A később landolt második gépből Tedder repülőtábornok, Eisenhower általános helyettese szállt ki Carl Spaatz tábornok, az Európában állomásozó amerikai légierő parancsnoka kíséretében. Szimonov feljegyzése szerint az amerikai tábornok „gyakran mosolygott, de valahogy erőltetetten".
Szokolovszkij sietett az illusztris amerikai vendégek üdvözlésére, akik elléptek a tisztelgő szovjet díszzászlóalj előtt.
A legutoljára megérkezett gépből a legyőzött „fasiszta fenevad" képviselői, Keitel vezértábornagy, Von Freideburg tengernagy és Stumpf tábornok léptek a betonra.
Szerov tábornok, - aki az 1956-os magyar forradalom és szabadságharcban a KGB vezetőjeként játszott dicstelen szerepet - odasietett a németekhez, és hátratessékelte őket, nehogy azt gondolják, hogy miattuk sorakozott fel a díszzászlóalj.
A kapitulációs okmányt a berlini Karlshorstban, az egykori német haditechnikai iskolának az ünnepi alkalomra a szövetséges hatalmak zászlaival feldíszített étkezdéjében írták alá. Nem sokkal éjfél előtt először a szovjet delegáció tagjai léptek be a terembe. Bogdanov tábornok tévedésből a németeknek fenntartott székek egyikébe ült.
Amikor a segédtisztje ezt a fülébe súgta, a tábornok úgy pattant fel, mintha kígyó mart volna az ülepébe.
Miután a szövetségesek elfoglalták helyüket, bevezették a német delegációt is. Freideburg tengernagy és Stumpff tábornok megtörten léptek a terembe, Keitel azonban igyekezett tartani magát. Szálfaegyenesen, fejét magasra szegve tisztelgett marsallbotjával, majd mereven maga elé nézve lépett az asztalukhoz.
Az okmányt először Zsukov, majd Tedder és Spaatz, végül pedig a franciákat képviselő De Lattre de Tassigny tábornok írta alá. Ezután érdekes közjáték zajlott le; Zsukov felállt, és oroszul felhívta a német delegációt a kapitulációs dokumentum aláírására. Miközben a tolmács a marsall szavait fordította, Keitel türelmetlen kézmozdulattal jelezte, hogy érti, amit a marsall mondott, és kéri az okmányt.
Mondja meg nekik, hogy jöjjenek ide aláírni"
– reagált szárazon Zsukov. Miközben Keitel monoklit csíptetve a szemére aláírta a megadás dokumentumát,
a háta mögött álló törzstiszt szeméből patakzottak a könnyek.
Az európai háború ezzel hivatalosan befejeződött.
A német kapituláció híre viharos gyorsasággal járta be az öreg kontinenst. Európa nagyvárosaiban mindenütt hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy megünnepeljék ezt az oly sokak által és oly régóta sóvárogva várt napot, a tengernyi szenvedés végét.
Winston Churchill feljegyezte, hogy a győzelem bejelentésével kapcsolatos politikai természetű taktikázás nem szabhatta gátját a spontánul kitört viharos ünneplésnek. A brit miniszterelnök visszaemlékezése szerint több tucat ember hosszú órákon át türelmesen fogta a köteleket a Westminster-apátság és a Szent Pál-katedrális tornyában arra várva, hogy megkondítsa a harangokat.
Mint egy visszatarthatatlan vulkánkitörés, úgy robbant ki a spontán ünneplés eufóriája.
Egész Európát betöltötte a harangzúgás, ismeretlenek ugrottak könnyezve egymás nyakába, sok helyen a romok között folyt a felszabadult ünneplés. De a háború ördöge még nem lehelte ki a lelkét.
A győzelem hivatalos bejelentése után minden patetikus szófordulat ellenére még nem hallgattak el mindenhol a fegyverek Európában.
Az egyik legfanatikusabb náci meggyőződésű német katonai vezető, Ferdinand Schörner vezértábornagy Csehországban harcoló Közép-hadseregcsoportjának maradványai,
fittyet hányva a hivatalos kapitulációra, egészen május 13-ig folytatták az elszánt, de teljesen értelmetlen ellenállást.
A szétesett és megfogyatkozott hadsereg alakulatai, zömében az oroszoktól semmi jót sem remélhető Waffen-SS csapattöredékek szekérvárszerűen, az utolsó leheletükig folytatták a már semmirevaló ellenállást.
A Balkán-félszigeten sem hallgattak el május 8-án a fegyverek;
Joszip Broz Tito partizánhadserege igyekezett ugyanúgy kegyetlen bosszút állni a hegyekbe szorult Draza Mihajlovics parancsnoksága alatt álló csetnik erőkön, mint a Balkánon rekedt Löhr-féle német alakulatok ellenálló egységein.
Miután Prága térségében május 13-án végleg elhallgattak a fegyverek, innen távol nyugatra, a hűvös és zavaros vizű La Manche csatornán amolyan Murphy háborújaként egy maroknyi német helyőrség, mintha mi sem történt volna, tovább folytatta még a saját furcsa háborúját.
A franciaországi Normandia partjaihoz közel, alig látótávolságra terülnek el a brit korona fennhatósága alá tartozó Csatorna-szigetek (Chanell Islands),
amelyek a második világháború egyik legfurcsább epizódjának váltak a helyszínévé.
A Harmadik Birodalom dicsőségének tetőpontján, az 1940-es fényes győzelmet hozó franciaországi hadjárat után a náci állam és hadvezetést is váratlanul érte a hogyan tovább kérdése.
A Dunkerque mellett 1940. május 27-én bekerített brit expedíciós haderőt Hitler váratlan, a támadás további folytatását megtiltó parancsának köszönhetően a híres Dinamo-hadművelet során alig néhány nap leforgása alatt sikerült kimenteni.
Noha a német hadvezetés komolyan fontolóra vette Anglia megszállását, és a franciaországi győzelem után lóhalálában el is készítette az Oroszlánfóka (Seelöwe) hadművelet tervét, az angliai partraszállástól mindig is tartó Führer hezitálása, nem különben a La Manche feletti légi fölény kivívásának sikertelensége miatt Nagy-Britannia lerohanása elmaradt.
Azaz, a németeknek mégiscsak sikerült egy darab angol földet megszerezniük,
a három legnagyobb Csatorna-sziget, Jersey, Guernsey, valamint Alderney megszállásával. Winston Churchill kabinetje úgy döntött, hogy a Dunkerque után vészesen legyengült brit haderőt teljes egészében a fősziget ellen várható német támadás kivédésére kell tartalékolni, ezért a Csatorna-szigeteken állomásozó helyőrség kivonásáról, valamint az ottani katonai raktárak és repülőterek kiürítéséről rendelkezett.
A szigetekről távozó katonákat a civil lakosság közel harmada követte, de a többiek maradtak, és tovább folytatták megszokott életüket.
A németek így egyetlen puskalövés nélkül jutottak a három apró angol sziget birtokába.
A kontinensen tapasztalható borzalmakhoz képest a három kicsiny brit sziget megszállása kifejezetten kedélyesre sikeredett.
A németek érintetlenül hagyták a helyi közigazgatást, és nem kötelezték kényszermunkára a brit lakosságot sem.
Hitlernek az volt a meggyőződése, hogy az angolok az első adandó alkalommal megkísérlik a szigetek visszafoglalását, ezért az erődítési munkálatok elvégzésére hadifoglyokat, és a kontinensről származó kényszermunkásokat is odatelepítettek. A foglyokat teljesen elzárták a helyi lakosságtól, így ők azt sem tudhatták meg, hogy a kényszermunkások közül 700-an életüket vesztették a kegyetlen bánásmód miatt.
A németek 1942-től betiltották a rádiókészülékek és fényképezőgépek birtoklását, de a hosszúra nyúlt, 1945 májusáig tartó megszállás ideje alatt nem bontakozott ki semmiféle ellenállás a náci hatalommal szemben.
Már a német megszállás kezdetén, 1940 szeptemberében bevezették a náci faji törvényeket, de azon kívül, hogy a szigeteken élő 18 zsidót a sárga csillag viselésére kötelezték,
más bántódás nem érte őket, a Csatorna-szigeteken nem volt deportálás.
A zsidó cégtulajdonosok boltjait ugyan megjelölték, de ezzel a helyiek cseppet sem törődtek, és ugyanúgy vásároltak továbbra is ezekben az üzletekben, mint korábban.
Csak 1944. június 6-án, a szövetségesek normandiai partraszállásnak hírére éledt fel a remény,
hogy rövidesen kiverik innen a németeket. Ám nemcsak London, hanem a szövetséges főparancsnokság is mintha megfeledkezett volna a világ e szegletéről, ugyanis nem történt semmi sem.
1945. május 8-án Jersey-n és Guernsey-n maguk a németek jelentették be a lakosságnak a kapitulációt,
ám Alderney-be még ennek sem jutott el a híre.
Május 9-én a két nagy szigeten kikötött a királyi haditengerészet egy-egy rombolója, akiket fehér zászlóval vártak az ott állomásozó német katonák.
Jersey és Guersney „visszafoglalása" ugyanúgy egyetlen puskalövés nélkül zajlott le, mint öt évvel korábbi megszállásuk. Az európai kapituláció utolsó epizódjaként május 16-án a mindenki által elfelejtett utolsó német helyőrség, Alderney néhány tucat katonája is letette a fegyvert.