Winston Churchilltől, a brit háborús kabinet fejétől származik ez az 1945 nyarán elhangzott, szállóigévé lett megállapítás, amely tömör látleletként jellemzi azt a Vörös Hadseregben eluralkodott mentalitást, ami fokozódó aggodalommal töltötte el az egyeduralmára paranoiásan féltékeny szovjet diktátort, Joszif Visszarionovics Sztálint.
Paradox módon a Szovjetuniónak elképesztő veszteségeket okozó második világháború egy kevéssé hangsúlyozott, merőben szokatlan élményt is jelentett a Vörös Hadsereg tisztikarának és a besorozott katonák millióinak.
A hadsereg vezetését szabályosan lefejező 1937-es és 1938-as
sztálini tisztogatások utáni években eluralkodó félelem valósággal megbénította a Vörös Hadsereget.
Ennek katasztrofális következményei 1941. június 22-e, a Szovjetunió ellen indított német offenzíva, a Barbarossa hadművelet után váltak kézzelfoghatóvá, amikor a Wehrmacht pörölycsapásai alatt majdnem összeroskadt a szovjetrendszer.
Sztálin felismerte, hogy a német agresszióval szemben a rendszer és saját hatalma fenntartásának is a hadsereg vált az egyedüli letéteményesévé.
Ez a felismerés állt az 1942-ben bevezetett hadseregreform hátterében,
amely nemcsak legyőzhetetlenül ütőképes haderővé tette a Vörös Hadsereget, hanem – az 1930-as évekhez képest –, szándékolatlanul is sokkal szabadabb szellemet honosított meg a katonák között.
1942 után a tisztek elsőbbséget kaptak a politikai, illetve párttisztségviselőkkel szemben.
A halál állandó fenyegetése összekovácsolta a katonákat, és a sztálini rendszerben megszokott korábbi fegyelmük meglazult a front poklában.
Az egyszerű sorkatonák számára, akik közül sokan a háború kitöréséig még saját falujuk határát sem hagyták el, a világégés sajátos módon nyitotta meg a világot. 1944–45-ben – amikor a Vörös Hadsereg behatolt Közép-Európába – szembesültek azzal a számukra különleges élménnyel, hogy vannak a legnagyszerűbb társadalomnak hirdetett szovjet rendszernél jóval fejlettebb országok.
A hadseregben – de a szovjet népben is – a háború végére egyre jobban megerősödött az a remény,
hogy a győzelem után rájuk is egy jobb és szabadabb világ virrad.
Ezt az illúziót több minden táplálta. A pártbürokrácia látszólag meggyengült, a Szovjetunió szövetséget kötött a nyugati hatalmakkal, a náci Németországot legyőzték, és a sztálini rendszer európai nagyhatalommá vált.
A hadsereg komoly hatalmi tényezővé lépett elő, a tisztikar zöme azt várta, hogy a haderőreform után az állami és pártbürokráciát ugyancsak megreformálják.
A háborús válság évei alatt Sztálin szándékosan hagyta is szárba szökkenni az efféle híreszteléseket és reményeket, de 1945 májusában, a Harmadik Birodalom összeomlása után elérkezettnek látta az időt arra, hogy ismét visszavegye kezébe a kissé meglazult gyeplőt.
1945. május 7-én Eisenhower tábornok, az angolszász szövetséges haderő főparancsnoka reimsi főhadiszállásán
a korai hajnali órákban aláírták a német haderő feltétel nélküli megadásáról rendelkező okmányt.
A történelmi dokumentumot amerikai részről Bedell Smith tábornok, a német haderő képviseletében pedig Alfred Jodl vezérezredes, az OKW (Oberkommando der Wehrmacht), azaz a német véderő vezérkari főnöke látta el kézjegyével.
A reimsi kapitulációs okmányt – az amerikaiak felkérésére – Szuszloparov tábornok, a SHAEF (Európai Szövetséges Expedíciós Erők Legfőbb Parancsnoksága) mellé delegált szovjet összekötő írta alá. A kapitulációs okmány másnap, május 8-án éjfélkor lépett volna hatályba. Amikor Sztálin hírül vette a fegyverletételi okmány aláírását, éktelen haragra gerjedt Szuszloparov „partizánakciójától”.
A szovjet diktátor ugyanis a kapitulációs okmányt a „fasiszta fenevad fészkében” a szovjetek által elfoglalt Berlinben akarta aláíratni,
hogy a német fegyverletételt a „háború legfőbb terhét viselő” Vörös Hadsereg fogadhassa.
Sztálin eredetileg május 9-ére tervezte a fegyverletételi ceremóniát azzal az indokkal, hogy Schörner vezértábornagy Sziléziában, illetve Von Saucken tábornok Kurföldön ellenálló seregtestei még nem tették le a fegyvert.
A szövetségesek meghajoltak Sztálin akarata előtt, ezért május 8-án, Berlinben is megismételték az ünnepélyes ceremóniát. A berlini kapitulációs okmányt először Georgij Konsztantyinovics Zsukov marsall, majd amerikai részről Carl Spaatz tábornok, Nagy-Britannia képviseletében Arthur Tedder repülőmarsall, francia oldalról pedig Jean de Lattre de Tassigny tábornok, míg a német hadsereg és kormány meghatalmazottjaként Wilhelm Keitel vezértábornagy, továbbá Hans-Georg von Friedeburg tengernagy és Hans-Jürgen Stumpff tábornok írta alá, éjjel 11 óra 1 perckor.
Ekkor Moszkvában már elhagyták az éjfélt a mutatók, így Sztálin szándéka, hogy május 9. legyen a fegyverletétel napja, sajátos szovjet értelmezéssel, de mégis csak megvalósult.
1945 májusában a hátországban és külföldön is amolyan katonai celebbé előlépett Georgij K. Zsukov marsall dicsősége zenitjén állt. Kétségkívül ő volt ekkor a legjobban ismert és a közvélemény szemében legnépszerűbb szovjet parancsnok.
A katonai karrierjét még a cári hadseregben megkezdő Zsukov nevét először 1941 decemberében ismerte meg a világ, amikor Moszkva alatt megállította a szovjet főváros elfoglalására törő Wehrmacht alakulatait, majd lendületes ellentámadással több száz kilométerrel visszaszorította őket.
A paraszti sorból származó, nyers és könnyen dühbe guruló tábornok komoly szerepet játszott Hitler utolsó Szovjetunióbeli offenzívája, a Citadella hadművelet meghiúsításában is Kurszknál, 1943 júliusában.
Az ő nevéhez fűződik Leningrád 1944 januárjában történt sikeres felmentése csakúgy, mint az 1944. június 22-én megindított Bagratyion hadművelet,
ami a németek megmaradt erőit kiverte a Szovjetunió területéről,
és a harcokat a határokon kívülre tette át.
Zsukov legnagyobb trófeája kétségkívül Berlin 1945. május 2-ai bevétele volt,
Ivan Konyev marsallal együtt. A nyugati sajtó dicshimnuszokat zengett az „új Kutuzovról”, aki több szövetséges hadvezérrel, köztük különösen Dwight D. Eisenhower tábornokkal szoros, már-már baráti kapcsolatot alakított ki.
Amikor Eisenhower látogatást tett a Szovjetunióban, kérésére Zsukov volt a kísérője. Az amerikai tábornokkal kialakított bizalmas viszonyát az is jól jellemezte, hogy amikor Eisenhower meghívta Zsukovot az Egyesült Államokba,
az invitálás nemcsak őrá, hanem Ligyija Zinovára, a marsall „hadi feleségére” is kiterjedt.
(A fronton szolgáló nős szovjet tisztek szeretőit hívták diszkréten „hadi feleségeknek”.)
Ez azonban már sok volt a „gazdának”, a brit és az amerikai sajtó által az egekbe magasztalt marsall népszerűségét egyre féltékenyebben figyelő Sztálinnak,
aki egyszerűen megtiltotta Zsukovnak, hogy Amerikába utazzon.
A háborús hős dicsősége ugyanis kizárólag csak a győzelem miatt „legfőbb hadvezérré”, generalisszimusszá tett Sztálint illette meg.
Ahogyan azt a Pravda is csöpögő szervilizmussal fogalmazta meg győzelem napi vezércikkében:
A mi nagy lángelménk és csapataink vezetője, Sztálin elvtárs, akinek történelmi győzelmünket köszönhetjük”.
A hadvezér népszerűsége azonban nemcsak a „gazdának”, hanem a talán még tőle is veszedelmesebb Lavrentyij Berijának, az NKVD rettegett urának és Viktor Abakumovnak, a SZMERS nagy hatalmú főnökének sem tetszett.
Zsukovnak fogalma sem volt arról, hogy Abakumov bepoloskáztatta a dácsáját.
A győzelem napi ünnepség után a marsall és tábornok társai először magára a győzelemre, nem pedig Sztálin egészségére ittak – a titokban rögzített felvétel szolgált ürügyül Zsukov későbbi elszigeteléséhez és a többi „bűnös” letartóztatásához.
Moszkvában a május 9-i kapitulációt, a náci Németország felett aratott győzelmet minden addiginál fényesebb katonai parádéval akarták megünnepelni.
Sztálin a győzelmi díszszemle időpontját 1945. június 24-re tűzte ki.
A grandiózusnak szánt parádét hatalmas előkészületek előzték meg. Összegyűjtötték a német magasabb egységek valamennyi fellelhető hadilobogóját és jelvényét, Berlinből pedig Moszkvába hozatták a Reichstag ormára kitűzött sarló-kalapácsos vörös zászlót.
A május 9-i, a német kapitulációról szóló bejelentés euforikusan hatott a háború viszontagságaitól sokat szenvedett orosz népre.
A moszkvaiak egyenesen „a mi Szent Györgyünk”-ként emlegették Zsukovot,
a fővárost megvédő hadvezért, Moszkva régi védőszentjére utalva. A győzelmi parádén mindegyik frontból (hadseregcsoportból) egy-egy ezred vett részt, csakúgy mint a légierőtől és a haditengerészettől.
A régi orosz katonai tradíció szerint a győzelmi felvonulást a legfőbb parancsnoknak lóhátról illett levezényelnie. Senkinek sem jutott eszébe megkérdőjelezni a generalisszimusz eme privilégiumát, hiszen ő volt a „Verhovnyi”, azaz a legfőbb parancsnok. Sztálin azonban cseppet sem égett a vágytól, hogy ő lovagoljon a díszszemle élén, és ennek nagyon is kézzelfogható oka volt.
A diktátor titokban ugyan készült a szemlére, de mindig is tartott a lovaktól. Június 17-én azonban megbokrosodott alatta a ló, a sarkantyú helytelen használata miatt. A megvadult arabs mén – nem tudva, hogy ki is ül a nyergében – annak rendje s módja szerint levetette hátáról balkezes lovasát.
Sztálin először megragadta a ló sörényét, és próbált a hátán maradni, de sikertelenül.
Az esés miatt a válla és a feje is megsérült.
Sztálin fia, Vaszilij visszaemlékezése szerint apja, miután földhöz teremtette a megbokrosodott ló, felállt, köpött egyet, majd ezt mondta:
Vezesse csak Zsukov a felvonulást. Ő huszár volt.”
Nem minden hátsó szándék nélkül azonban ragaszkodott ahhoz,
hogy a marsall az őt levető arabs mén nyergében ülve vezesse a parádét.
Sztálin örült volna, ha az egekig magasztalt parancsnoka ország-világ színe előtt a Vörös tér kockaköveire zuhan a nyeregből.
Zsukov csak egy héttel a győzelmi parádé előtt értesült arról, hogy neki kell majd lóhátról felvezetnie a felvonuló csapatokat. Sztálin magához rendelte a marsallt Moszkva melletti dácsájába, és arról kérdezte az első világháborúban lovasként szolgált Zsukovot, hogy elboldogulna-e még egy lóval.
Időnként még lovagolok”
– válaszolta óvatosan a kérdéstől meglepett marsall.
„Akkor a következőt tesszük. Ön fog a felvonulás élén haladni, és Rokosszovszkij vezényel majd” – csapott le Zsukov válaszára a ravasz Sztálin. Zsukov, megköszönve a megtiszteltetést, megpróbált kitérni a váratlanul jött feladat elől arra hivatkozva, hogy ez a jog Sztálint mint főparancsnokot megillető privilégium. „Túl öreg vagyok én már a felvonulásokhoz. Ön fiatalabb. Ön fog elöl menni” – zárta le a vitát megfellebbezhetetlenül Sztálin. (A párbeszédet Antony Beevor brit hadtörténész idézi „Berlin 1945: az összeomlás” című történeti munkájában.)
Azt is bizalmasan közölte a távozó Zsukovval, hogy egy szép arabs mént fog kapni,
amit majd Bugyonnij marsall (egykori lovassági tábornok – a szerk.) mutat meg neki. Talán még sikerült is volna Sztálin ravaszul kieszelt otromba tréfája, Vaszilij azonban titokban megmondta Zsukovnak, hogy apja azt a makrancos lovat szándékozik alá adni, amelyik őt levetette.
Zsukov sem volt rest, és a hátralévő napokban folyamatosan tréningezte a lovat.
Így amikor 1945. június 24-én a kremlbeli Szpasszkaja torony órája elütötte a tíz órát, Zsukov rövid vágtában kilovagolt az esőtől áztatott Vörös térre, nyomában az ugyancsak ideges Rokosszovszkij marsallal. A díszszemle a legnagyobb rendben zajlott le.
Zsukov végig kemény kézzel fogta a tömeg üdvrivalgásától és a díszsortüzektől ideges lovát, és Rokosszovszkij is megúszta, hogy a kockakövekre esve szégyenüljön meg.
Ez a történelmi gyökere annak, hogy Oroszországban május 9. a győzelem napja, szemben Nyugat-Európával, ahol tradicionálisan május 8-án emlékeznek meg a náci Németország vereségéről.
Vlagyimir Putyin orosz elnök volt az, aki a Szovjetunió 1991-es összeomlása után 2007-től ismét visszaállította a győzelem napi katonai parádét.