Tata, a festői környezetben fekvő Komárom-Esztergom megyei város nem csak az emberi história, hanem a földtörténeti múlt emlékeiben is igen gazdag településnek mondható.
Nem véletlen, hogy a csodaszép környezetben, a Gerecse lábánál fekvő város már középkori királyaink,
Luxemburgi Zsigmond és Hunyadi Mátyás számára is az egyik legkedvesebb nyári rezidenciának számított.
A számos műemlék és történelmi látnivaló mellett a város határában felkereshetünk egy olyan valódi geológiai kuriózumot is, ahol alig száz méteres sétával több mint százmillió éves időutazást tehetünk a földtörténeti múltban.
A városszéli Kocsis utca mellett emelkedik a térszín fölé a fehér mészkőszikláiról már jó messziről felismerhető Kálvária-domb,
ami 166 méteres tengerszint feletti magasságával Tata legmagasabb pontjának számít.
A dombtetőt a magyarországi barokk híres építésze, Fellner Jakab 1754-ben emelt Keresztelő Szent Jánosról elnevezett kápolnája, és a mellé épített ugyancsak barokk stílusú stáció uralja.
Ám a több mint 250 éves 18. századi műemlékcsoport kora semmiség a kápolna alatti hallgatag sziklák által őrzött idő távlatához képest.
Európai viszonylatban egyedülálló módon, a Kálvária dombon a földtörténet egyik legizgalmasabb periódusa, a mezozoikum, vagyis a dinoszauruszok korának mindhárom időszaka, a triász, a jura, valamint a kréta is megőrizte nyomait.
Ha nem áll ellenünkre a sziklamászás, és a domb tövétől a jól kiépített tanösvényen felkapaszkodunk egészen a kápolnáig, a rövid,
pár perces mászás alatt 150 millió évet ugrunk az időben.
A domb tövét alkotó fehér rétegsor vezeti be a mezozoikum első korát, a mintegy 250 millió éve elkezdődött, és 200 millió éve véget ért triász időszakot. A Kálvária domb talapzatát felépítő késő triász dachsteini mészkő kora hozzávetőleg 220 és 210 millió év közötti időt ölel fel.
Amikor e fehér sziklák alkotóanyaga lerakódott, a most ismerthez képest még teljesen más arcát mutatta a Föld.
A jelenlegi szárazulatok egyetlen hatalmas őskontinensbe, a Pángeába forrtak össze, amelynek a közepébe az Egyenlítő mentén egy óriási tengeröböl, a kinyílóban lévő trópusi Tethys-óceán ékelődött be.
A tatai Kálvária-domb talapzatát alkotó mészkő mostani helyétől nagyon távol, az Egyenlítő térségében, a Tethys-óceán afrikai selfjén rakódott le,
sekélytengeri körülmények között, forró és száraz éghajlaton. A sekély tengerpart, a self mélyen benyúlt az óceánba, a tatai triász mészkő így a parttól, az árapályövtől viszonylag távol, ám jól átvilágított, meleg, és csak pár méter mély vízben rakódott le.
Varázslatos látványt nyújthatott a száraz, sivatagos partvidék mentén feltűnő, a türkiz és a smaragd megannyi színárnyalatában pompázó trópusi víztömeg. A fehér színű mészkőben gyakoriak a rég kihalt hatalmas Megalodus nemzetségbeli szívformájú kagylók maradványai.
Gondoljunk csak bele, ahogy felfelé lépdelünk a fehér mészkősziklákon, bakancsunk egy rég bezáródott óceán egykori aljzatát tapossa.
Ahogy felfelé mászunk, a fehéres színéről jól felismerhető triász rétegsort éles váltással egy sötétebb, vöröses tónusú mészkőréteg váltja fel. Amikor ezt elérjük, hirtelen nagyot, csaknem 30-40 millió évet ugorva érkezünk meg a jura időszakba. A dachsteini mészkő korához képest ekkorra sokat változott a világ.
A Pángea északi vidékén, az őskontinens hosszvonalában keskeny tengervályú hasadt fel, a mai Atlanti-óceán embrionális őseként,
a Tethys pedig egyre szélesebbre hízott,
hatalmas széles víztömegként választva szét egymástól Eurázsiát, valamint az akkor még egységes, a mai Dél-Amerikából, Antarktiszból, Afrikából és Ausztráliából álló Gondwana őskontinenst.
A jura elején mintegy 180 millió éve a toarci korban lerakódott tatai vöröses kemény mészkő már merőben más körülmények között keletkezett, mint a Kálvária-domb legalsó triász korú rétegsora. A halvány vörös színű mészkő a partoktól távol, nyílttengeri körülmények között, és viszonylag jelentős, egy-két száz méteres vízmélységben rakódott le.
A kőzet megőrizte az egykori óceán gazdag élővilágának maradványait is.
A leggyakoribbak a csigaházakra emlékeztető ammoniteszek, amelyek valójában nem csigák, hanem a polipokhoz és a tintahalakhoz hasonló, csak „csigaházat" építő külsővázas lábasfejűek voltak.
A vörös mészkövet alaposabban megvizsgálva az is feltűnhet, hogy a kőzetben az egykori fejlábúak maradványai mellett igen gyakoriak a gumós képződmények.
Ezek nem mások, mint az úgynevezett bioturbáció, vagyis
az egykori tengeraljzatban szorgoskodó élőlények, tengeri férgek és rákok életnyomai.
A nagy tisztaságú és kemény kőzetben szárazföldről behordott üledékmaradványokat egyáltalán nem találunk, újabb bizonyítékaként a kőzetképződés mélytengeri körülményeinek.
A vöröses színű mészkő felett ismét egy világosabb színű, szürkés réteg jelzi, hogy elértük időutazásunk utolsó állomását, a 145 millió éve beköszöntött kréta időszakot.
A kréta elején Tata környéke szárazulattá vált.
A kort jellemző forró és csapadékos trópusi monszun éghajlaton gyors volt a szárazföldi térszín lepusztulása.
Amikor a tektonikai folyamatok eredményeként a szárazföld megsüllyedt, ismét elindult a transzgressszió, azaz a tengerelöntés.
A Kálvári-domb geológiai bemutatóhelyén megfigyelhető az előrenyomuló kréta tenger egykori sziklás partvidéke,
az árapályzóna tengeri élővilágának maradványaival.
A Kálvária-domb kréta időszaki rétegsora ugyancsak gazdag ősmaradványokban, elsősorban a tengeri sünökkel és csillagokkal távoli rokonságban álló tüskésbőrű-csoport, a tengeri liliomok (Crinoidea) vázmaradványaival, ami miatt a geológusok ezt a típusú kőzetet kirnoideás mészkőként emlegetik.
Az 1985 óta védett földtani értéknek számító területen fekszik az ELTE Tatai Geológus Kertje, a Kálvária-domb földtani kincseit bemutató szabadtéri geológiai múzeum, amit a sziklamászás után feltétlenül érdemes megtekinteni.