XI. Ince pápa egy igen előkelő és gazdag főrangú család sarjaként, Benedetto Odescalchi néven látta meg a napvilágot 1611. május 16-án, az itáliai Comóban. Az ifjú Odescalchi szellemiségére életre szóló hatást gyakoroltak a jezsuiták, akiknél nevelkedett.
Nápolyban, illetve Rómában jogi és teológiai tanulmányokat folytatott, majd pappá szentelése után VIII. Orbán pápa pontifikátusa alatt (1623 és 1644 között) egyházkormányzati szolgálatba lépett.
A rendkívül tehetséges, szerény és szorgalmas Odesacalchira hamarosan felfigyeltek egyházi elöljárói.
Szolgálatai elismeréseként X. Ince pápa példátlanul fiatalon, 35 éves korában bíborossá nevezte ki Benedetto Odescalchit.
Egyik első bíborosi missziójaként, mint pápai legátus, a Szentatya megbízásából Ferrarában sikeresen felszámolta az éhínséget. Az éhezőket bőségesen segítette a saját vagyonából is. E kegyes tette miatt ezért az egyszerű emberek mint a „szegények atyját” emlegették a kortársaival szemben mindenfajta fellengzős pompát mellőző fiatal bíborost. 1650-ben a Szentszék Novara püspökének nevezte ki az ekkor 39 éves Odescalchi bíborost, aki –megromlott egészsége miatt -, 1656-ban visszatért Rómába. A pápai trónon mindössze két évig ült IX. Kelemen váratlan halála után az 1669-ben összeült pápaválasztó konklávé támogatta volna Benedetto Odeschalchi pápává választását, ám a nagyhatalmú francia király, XIV. Lajos durva közbeavatkozása ekkor még meghátrálásra kényszerítette a bíborosokat. Alig hét évvel később ismét összeült a bíborosi testület, ugyanis X. Kelemen, a római katolikus egyház 239. pápája 1676. július 22-én elhunyt. A francia udvar ez alaklommal is igyekezett megakadályozni, hogy a rendkívül népszerű, ám XIV. Lajos politikai törekvéseire veszélyesnek tartott Odescalchi bíborost ültessék Szent Péter trónjára, de most nem jártak sikerrel, mert a franciák intrikái ellenére a konklávé szeptember 23-án nagy többséggel a „szegények atyját" választotta pápává, aki az elődje iránti tiszteletből a XI. Ince nevet vette fel.
XI. Ince a trónra lépése után radikális reformokat vezetett be a vatikáni adminisztráció átalakítására, a korrupció és a nepotizmus, azaz a magas rangú egyházi tisztségek bennfentes osztogatásának felszámolására. A pápa a hitélet megreformálása mellett az Oszmán Birodalom európai hódításainak felszámolását, és a muszlim hódítók kontinensről történő kiszorítását tekintette legfőbb küldetésének.
Ebbéli törekvéseiben azonban komoly akadályt jelentett számára XIV. Lajos, a „Napkirály”, aki a 17. század második felében a Habsburg Birodalom ellen vezetett hadjárataival szinte reménytelen vállalkozássá tette a törökök kiűzését célzó európai összefogás tető alá hozását.
Pedig az oszmán hatalom már a 14. században megvetette lábát Európában a Balkánon.
1371-ben a törökök kezére került Macedónia és a Bolgár Királyság, az 1389-es rigómezei ütközetben pedig legyőzték és felszámolták a középkori Szerb Királyságot, valamint megszállták Albániát.
Luxemburgi Zsigmond magyar király és német-római császár tett először komoly kísérletet a Balkánon berendezkedő oszmán hatalom felszámolására, ám az 1396-ban Nikápoly mellett lezajlott nagy csatában I. Bajazid szultán hadai tönkreverték Zsigmond seregét.
A törökök európai irányú terjeszkedésben II. Mehmed szultán trónra lépése jelentett újabb fordulópontot. A török történelemben csak „El Fatih”, azaz a hódítóként emlegetett uralkodó 1453-ban bevette Konstantinápolyt, végleg felszámolva ezzel a Bizánci Császárságot.
A szultán Konstantinápolyt tette meg a formálódó Oszmán Birodalom új fővárosának
Isztambul néven. II. Mehmed további európai hódításaira Hunyadi János magyar kormányzó tett pontot 1456-ban, amikor a világraszóló nándorfehérvári győzelemmel tönkreverte a szultán seregét, és ezzel fél évszázadra elvette a Porta kedvét az újabb európai kalandoktól.
Hunyadi Mátyás 1490-ben bekövetkezett halála után a Magyar Királyság védelmi ereje végzetesen meggyengült. II. Ulászló magyar király (uralkodott 1490 és 1516 között) nagy szerencséjére azonban az 1512-ben trónra lépett I. (Yavuz) Szelim szultán a Közel-Keleten és Észak-Afrikában folytatott hódító hadjáratokat.
Az Oszmán Birodalom Szelim uralkodása alatt vált világhatalommá, és a török uralkodók sorában ő volt az első, aki az egyiptomi mameluk szultánság legyőzése után, 1517-ben felvette az iszlám kalifája címet. Fia, az 1520 szeptemberében trónra lépett I. (Kanúni) Szulejmán apja politikájával szakítva, ismét Európa felé fordult.
Szulejmán szultán legfőbb külpolitikai célja a Habsburg-hatalom megtörése és Bécs elfoglalása volt,
e törekvésének azonban útjában állt a Magyar Királyság. Miután Szulejmánnak kudarcba fulladtak azok a diplomáciai manőverei, hogy II. Lajos magyar királyt szövetségesének nyerje meg a Habsburg-ellenes terveihez, taktikát váltva hódító hadjáratokba kezdett a magyar területek ellen.
1521-ben bevette Nándorfehérvárt, öt évvel később, 1526. augusztus 29-én a mohácsi csatában pedig végzetes csapást mért a középkori Magyar Királyságra.
Szulejmán – aki, mint az iszlám kalifája, valamennyi magyarországi hadjáratát dzsihádként, azaz szent háborúként hirdetett meg – összesen hat hadjáratot vezetett Magyarország ellen. Uralkodása idején szakadt három részre az ország, illetve rendezkedett be másfél évszázadra az oszmán hatalom Magyarországon.
Az Európa altestébe befészkelődött oszmán uralom felszámolására először a 16. század végén történt összeurópai, nemzetközi összefogáson alapuló kísérlet.
Az 1591 és 1606 között váltakozó sikerrel zajló tizenöt éves háború csatározásaiban II. Rudolf német-római császár és magyar király birodalmi hadain kívül magyar, erdélyi, cseh, havasalföldi csapatok, továbbá szerb és bolgár felkelők, valamint a pápai állam mellett keleten még perzsa seregek is hadba szálltak az Oszmán Birodalom ellen.
A kezdeti keresztény sikerek után azonban a nagy hadjáratot lezáró 1606-os bécsi békével lényegében helyreállt az eredeti állapot;
a muszlim hódítóktól gyakorlatilag semmit sem sikerült visszafoglalni.
Az 1618-ban kitört harmincéves háború zűrzavarában az egymással hadakozó európai nagyhatalmak részéről szóba sem jöhetett egy újabb, a törökök ellen szervezendő nagy visszafoglaló háború kérdése.
Az egymással viaskodó európai királyságok nagy szerencséjére azonban a 17. század első felére már az Oszmán Birodalom sem az volt, mint II. Mehmed, I. Szelim, vagy Szulejmán korában: ekkorra már lejárt a nagy hódító szultánok ideje.
Noha a török uralom éppen a 17. századra érte el a legnagyobb területi kiterjedését, de ekkor már megjelentek azok az első repedések is a birodalom építményén, amelyek a két évszázadra beköszöntő súlyos válságok előjelei voltak.
A harmincéves háborút lezáró 1648-as vesztfáliai-béke csak átmeneti status quót teremtett a nagyhatalmak között, mivel az 1660-as évektől ismét kiújult az európai hegemónia feletti harc Franciaország és a Habsburg Birodalom között, gátat szabva ezzel a törökellenes összefogásnak.
A Habsburg-francia ellentéteket kihasználva a törökök 1663-ban újabb hadjáratot indítottak Magyarország területén.
Köprülü Ahmed nagyvezír legfőbb célja Bécs elfoglalása volt,
de ezt nem úgy akarta elérni, mint az elődei, azaz a császárváros közvetlen ostromával, hanem a Bécs környéki területek megszállásával szerette volna kikényszeríteni a Habsburg-székhely kapitulációját.
Érsekújvár 1663-ban történt elfoglalása még egyértelmű török siker volt, ám a rákövetkező évben, 1664-ben Ifj. Zrínyi Miklós téli hadjárata súlyos csapást mért a törökökre, az eszéki-híd felgyújtása pedig megsemmisítette az egyik legfontosabb utánpótlási útvonalukat.
A téli hadjárat volt mintegy a bevezetője az augusztus elsején Szentgotthárd mellett lezajlott nagy ütközetnek,
amelyben az egyesített keresztény haderő Raimondo Montecucolli tábornagy parancsnoksága alatt megsemmisítő vereséget mért Köprülü Ahmed nagyvezír iszlám hadaira.
A győzelem jó alapot teremtett volna a törökök Dunántúlról való kiszorításához, sőt, egy nagy felszabadító hadjárat megindításához is, ám I. Lipót császár az 1664-es vasvári békével a keresztény hadak katonai győzelmét diplomáciai vereséggé változtatta.
A francia támadásoktól tartó császár mindenáron békét akart a „keleti végeken",
ezért a vasvári békeszerződéssel mindent a törökök kezén hagyott, akik ráadásként még Nagykanizsát is megkapták. (A vasvári béke miatti felháborodás szülte az 1666-os magyar főúri összeesküvést, amelynek lelepleződése után Lipót felszámolta a magyar rendi önállóságot, és nyíltan abszolutisztikus uralmat vezetett be Magyarországon.)
XI. Ince már a trónra lépése után hozzáfogott a nagy törökellenes koalíció létrehozásához, ám egyáltalán nem volt könnyű dolga.
A pápával ellenséges XIV. Lajost, a „legkeresztényibb” francia királyt cseppet sem érdekelték a magyarországi ügyek és a török kiverésének kérdése, mivel a Napkirály számára a Habsburg-ellenes törekvések jelentették a legfőbb prioritást.
A pápának nem volt sokkal könnyebb dolga a buzgó katolikus I. Lipót császárral sem.
Az eredendően papnak készült Habsburg főherceg „műsoron kívül”, bátyja, az igen tehetséges IV. Ferdinánd 1654. július 9-én bekövetkezett váratlan halála után került a trónra.
A naponta akár öt szentmisét is végighallgató I. Lipót irtózott mindenfajta háborúskodástól, ezért szinte lehetetlen feladatnak látszott rávenni egy nagyszabású törökellenes hadjáratra.
Ezt a fajta patthelyzetet sajátos módon maguk a törökök számolták fel
azzal, hogy az Oszmán Birodalom utolsó nagyformátumú és rendkívül tehetséges nagyvezíre, Kara Musztafa pasa – Szulejmán tervét felélesztve – 1682-ben sikeresen rávette IV. Mehmed szultánt egy minden addiginál nagyobb, Bécs elfoglalására induló sereg felállítására.
Kara Musztafa abban az évben, 1676-ban lett az Oszmán Birodalom nagyvezíre, - és így rangban a szultán utáni második török főméltóság -, amelyben XI. Ince is elfoglalta Rómában Szent Péter trónusát.
A nagyvezír I. Lipót császár mindenáron békére való törekvéseit a gyengeség jeleként értékelte,
és noha éles szemű államférfiként, valamint kiváló diplomataként tisztában volt birodalma problémáival, úgy vélte, hogy 1683-ra megérett a helyzet példaképe, Szulejmán szultán dédelgetett tervének valóra váltására, Bécs elfoglalására.
1682 őszén minderről sikerült meggyőznie a padisahot, IV. Mehmedet is.
A nagyvezír a szultáni felhatalmazás birtokában erőforrásokat nem sajnálva minden addiginál hatalmasabb, 130-150 ezer fős hadsereget állított fel az ambiciózus cél megvalósítására. XIV. Lajos udvara kifejezetten biztatta is a Portát a Bécs elleni készülődésében.
A bécsi udvar szintén értesült a törökök készülődéséről, ezért I. Lipót 1683. április 1-én katonai szövetséget kötött Sobieski János lengyel királlyal. A hatalmas török haderő akadálytalanul nyomult északnak, és május végén átkelt a Dráván.
Kara Musztafa ekkor négyezer lovas kíséretében Szigetvár alá vágtatott,
ahol magasztalt példaképe, Szulejmán türbéjében imádkozott a nagy szultán síremléke előtt a győzelemért.
A fenyegető török had június 7-én lépett Ausztria területére, és július 14-re bezárta az ostromgyűrűt Bécs falai körül. Még ezt megelőzően I. Lipót császár és az udvar, valamint mintegy 80 ezer bécsi polgár elmenekült a császárvárosból.
A török ostromló sereggel szemben Gróf Ernst Rüdiger von Starhemberg tábornagy 11 ezer városban maradt katonája, és körülbelül ötezer bécsi polgári önkéntes vette fel a harcot.
Augusztus végére alig ötezerre olvadt a védők serege,
és a törököknek több ponton is sikerült berobbantania a városfalakat, így Bécs így súlyos veszélybe került.
De ekkor már úton volt a segítség. XI. Ince határozott kérésére Sobieski János király 37 ezer fős lengyel haderővel – zömében huszárokkal – elindult Krakkóból, és erőltetett menetben sietett Bécs falai alá. A lengyel királyi sereg szeptember 3-án egyesült Lotaringiai Károly herceg osztrák illetve német-római birodalmi hadaival.
Az egyesült keresztény erők felett János király vette át a parancsnokságot, és szeptember 12-én a Bécs melletti Kahlenberg tövében megsemmisítő vereséget mért Kara Musztafa oszmán hadaira. A török sereg felszerelését hátrahagyva, fejvesztetten menekült el Bécs alól.
A keresztény hadak János király parancsára üldözőbe vették a menekülő törököket, akiket október 7-én Párkánynál értek utol.
Kara Musztafa a budai pasát hívta segítségül, de a keresztények az október 8-án befejeződött párkányi ütközetben ismét fényes győzelmet arattak, és elfoglalták Esztergomot is.
Nyitva állt az út Buda, és az egész királyi Magyarország felszabadításához.
A Linzbe menekült I. Lipót császár megkönnyebbült sóhajjal vette tudomásul Bécs felszabadulását.
A császár azon melegében követeket küldött Isztambulba a szultánhoz,
hogy a vasvári békéhez hasonló kiegyezést kössön a portával.
Ezt azonban az erélyes XI. Ince már nem hagyta annyiban, és minden befolyását latba vetve meggyőzte Lipótot arról, hogy a fényes győzelmet kihasználva azonnal összeurópai keresztes hadjáratot kell szervezni Magyarország felszabadítására és a törökök Európából való kiverésére.
Szerencsére a vereség ellenére még mindig elbizakodott IV. Mehmed sem hajlott az egyezkedésre, így a pápa által koordinált lázas diplomáciai tárgyalások eredményeként 1684. március 5-én létrejött a Szent Liga, a pápai állam, a Habsburg Birodalom, a Velencei Köztársaság és a Lengyel Királyság szövetsége a török kiűzésére, amihez később Svédország, Bajorország, a szász és barndenburgi választófejedelemség is csatlakozott,
így igazi összeurópai keresztény szövetség jött létre a muszlim hódítók kisöprésére.
A Szent Liga felszabadító hadaihoz csatlakozott 15 ezer magyar harcos is. XI. Ince a vatikáni kincstárat alaposan megcsapolva óriási pénzügyi segítséget, közel 18 millió aranyforintot - messze a legnagyobbat - adta a törökellenes hadjárat megszervezéséhez.
És ami még hasonlóan fontos volt; a pápa rákényszerítette XIV. Lajost a regensburgi fegyverszünetre,
amelyben a francia uralkodó ünnepélyes ígéretet tett arra, hogy húsz évig nem háborúzik a Habsburg császárral. Ezzel minden akadály elhárult Magyarország felszabadítása elől.
Az egyesített keresztény hadak már 1684-ben megkísérelték a régi magyar királyi székhely, Buda visszafoglalását, de ez a kísérletük ekkor még kudarcba fulladt. A vereség utáni marakodás azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy esetleg meg is hiúsul a nagy terv a törökök kiverésére,
ám XI. Ince erélyes fellépése ezt sikeresen megakadályozta.
A kisebb, ám stratégiailag jelentős 1685-ös sikerek után 1686 elején XI. Ince pápa kiadta a jelszót Buda visszafoglalására: Beata Virgo Dabit Auxilium, azaz a Boldogságos Szűz ad segítséget. (A jelszó kezdőbetűi a latin ábécé írásmódjával Buda nevét adják ki.)
A pápa hívó szavára egész Európa megmozdult, Buda visszavívása a kereszténység egyetemes ügyévé vált.
Az egyesített keresztény hadak Lotaringiai Károly herceg, valamint Miksa Emánuel bajor választófejedelem parancsnoksága alatt június végére körbezárták Budát.
Az ostromló sereg soraiban közel 15 ezer magyar vitéz harcolt, Bercsényi Miklós, Petneházy Dávid, Barkóczy Ferenc, Bottyán János (Vak Bottyán), valamint Gróf Eszterházy János „ezereskapitányok" parancsnoksága alatt.
Miután Lotaringiai Károly tönkreverte az Isztambulból erőltetett menetbe Buda alá érkező Szári Szulejmán nagyvezír felmentő csapatait - amiben a herceg által is elismert módon a magyar könnyűlovasság rendkívül komoly szerepet játszott – a védők reménytelen helyzetbe kerültek.
1686. szeptember 2-án, pontban délután három órakor indult meg a döntő roham,
a Bécsi kapunál. Először jeladásként hat ágyúlövés dördült el, majd kürtszó harsant, megperdültek a harci dobok, és a várfal előtti árkokból hatezer keresztény harcos Jézus nevét kiáltva és kardjaikat villogtatva indult a végső rohamra.
A berobbantott kaput megrohamozó muskétásokkal és alabárdosokkal együtt benyomuló magyar vitézek közül Fiáth János a Szűz Máriás magyar hadilobogóval a kaputorony felé tört. Gyilkos kézitusában levágta a tornyot védő törököket, majd felkúszott a torony ormára, mélybe vetett a lófarkas félholdas török hadijelvényt, és kitűzte a magyar lobogót.
A várfokon megjelent hadilobogó látványára több ezer magyar vitéz torkából harsant fel az éljenzés,
és ekkor már nem volt erő, ami visszatarthatta volna a várba betört keresztényeket. Az utolsó budai pasa, az ekkor már hetvenéves Abdi Arnót Abdurrahmán janicsárjai élén rohant a kapuhoz, ám egy keresztény szablya suhintásától holtan rogyott a földre.
Napra pontosan 145 évvel és négy nappal az után, hogy Szulejmán szultán bevette Budát, végleg lehanyatlott a félhold Buda ormáról.
Buda visszavételének másnapján a harcokban tábori lelkészként részt vett Avinói Márk kapucinus szerzetes Te Deumot, hálaadó szentmisét tartott a táborban, a várban pedig szekéren körbevitette Szűz Mária szobrát.
A világraszóló győzelem hírét a magyarokat kedvelő és nagyra becsülő fővezér, Lotaringiai Károly herceg egy magyar tiszttel, Turi gróffal vitette meg Rómába.
A magyar főrend váltott lovakon szeptember 9-én érkezett meg Rómába, ahol az ország török iga alóli felszabadításában elévülhetetlen érdemeket szerzett egyházfejedelem azonnal fogadta. A fényes győzelem hírét örömében megkönnyező XI. Ince pápa azonnal elrendelte, hogy másnap, szeptember 10-én az Angyalvár delet jelző ágyúlövése után
konduljon meg Róma összes templomának összes harangja,
és egy órán át zúgjon folyamatosan, így tudatva országgal-világgal, hogy Buda felszabadult.
„Magyarország megmentője”, XI. Ince hetvennyolc éves korában, 1689. augusztus 12-én hunyt el.