1918. június 10-én, ahogy Premuda sötét tömege mögött lassan derengeni kezdett a kora hajnali látóhatár, Luigi Rizzo korvettkapitány a MAS 15 (Motoscafo Anti Sommergibile, tengeralattjáró-elhárító motorcsónak) kapitánya kiadta a parancsot a visszafordulásra.
Az előző nap Anconából kifutott két egységből, a MAS 15 és MAS 21 torpedócsónakokból álló raj az Adriai-tenger horvát partvidékén járőrözött;
Lutrosnjak-sziget közelében álltak lesben,
ám az éjszakai portyán egyetlen ellenséges hajót sem sikerült becserkészniük, így most dolgavégzetlenül készültek visszafordulni az olasz partok irányába.
A kis kötelék parancsnoka, Luigi Rizzo korvettkapitány még azt megelőzően szerette volna elérni a biztonságos nyílt tengert, hogy felkel a nap. Azonban hajnali 3 óra 15 perckor a MAS 21 szolgálatos matróza a halványbíborban derengő keleti horizonton
kövérre hízott, fekete füstoszlopokat fedezett fel.
Rizzo kapitány nem sokat teketóriázott, hanem azonnal kiadta a parancsot, hogy az apró csónakok sebes tempóban induljanak a füstoszlopok irányába.
A tengerre leszállt hajnali pára jótékony takarásába burkolózva a sebesen vágtató motorcsónakok előtt hamarosan két hatalmas hadihajó sziluettje bontakozott ki a szürkeségben; az osztrák-magyar hadiflotta két félelmetes és szupermodern nehézegysége, a Prinz Eugen és a Szent István csatahajó.
Heinrich Seitz sorhajókapitány, a flottakötelék parancsnoka idegesen járkált fel-alá az impozáns Szent István hídján. Köteléke jelentős késésben volt; műszaki problémák miatt az eredeti tervhez képest csak egy órával később tudott kifutni a pólai (ma: Pula, Horvátország) hadikikötőből.
Úgy tűnt, hogy napfelkelte előtt már nem érik el a Dugi Otok körzetében kijelölt találkozási pontot,
ahol a Szent István testvérhajói, a Tegetthoff és a Viribus Unitis várakoztak, utóbbi fedélzetén a flotta rámenős új főparancsnokával, Otrantó hősével, Horthy Miklós ellentengernaggyal.
Seitz sorhajókapitány, hogy faragjon a késedelemből, ezért parancsot adott a fűtőknek, hogy amit csak lehet, hozzák ki a hatalmas csatahajó gépeiből. A felfűtött kazánokban termelt gőz egyre nagyobb fordulaton pörgette a két AEG gőzturbinát, a hajócsavarok szabályosan tépték, marták a vizet, a Szent István hosszú fehér sodorvonalat vágott a hajnali tenger nyugodt felszínére.
A teljes gőzzel haladó Szent István és a Prinz Eugen kéményeiből a szélcsendes időben kövérre hízott, vastag, koromfekete füstfelleg szállt fel a kelet felől kivilágosodó égre,
az óriások közelébe csalogatva ezzel Rizzo korvettkapitány apró csónakjait.
Az olasz motorcsónakok kihasználva alacsony fedélzetüket és a hajnali pára jótékony takarását, ügyesen átsiklottak a csatahajókat a kormányfél felőli oldalon (a csatahajó jobb oldalán) kísérő torpedónaszádok védővonalán.
Luigi Rizzo parancsnok rohamozó egységei 700 méteres távolságról indították a „halacskákat", azaz a motorcsónakok oldalára szerelt vetőcsövekben lapuló torpedókat. Hajnali 3 óra 25 perckor óriási dörej tépte szét a távozó éjszaka csendjét;
a Szent Istvánról piszkosszürke vízoszlop emelkedett a magasba , fülsiketítő robbanás kíséretében.
A támadó MAS 15 mindkét torpedója telibe találta a csatahajót.
A sikeresen bevitt találatok után a MAS 15 éles fordulatot vett, majd sebes tempóban menteni kezdte az irháját. Minderre jó oka is volt, mert a támadókat felfedező T-76 torpedónaszád kivált a kísérőhajók közül. A naszád szirénáját bőgetve, orrlövegét működésbe hozva, teljes gőzzel vágtatott a menekülő motorcsónakok után, fehéren világító tajtékot tolva maga előtt.
A benzinmotoros, és közel 80 km/órás maximális sebességre képes kis hajók azonban egérutat nyertek a bosszúszomjas torpedónaszád elől,
és a fürge MAS csónakokat rövidesen elnyelte a nyugati látóhatárt még jótékonyan beborító sötétség.
Még öt perc sem telt el a torpedók becsapódásától, amikor a Szent István gépei felmondták a szolgálatot, és az óriás 10 fokos szögben megdőlve megállt.
A támadás szétzilálta a hadrendet. Mivel a csatahajók fedélzetéről nem vették észre az apró torpedócsónakokat, a Prinz Eugen kapitánya ellenséges tengeralattjáró-támadásra gondolt, és a csatahajóval vad kitérő manőverekbe kezdett, elkerülendő a nem létező tengeralattjáró újabb támadását.
Eközben a Szent Istvánon megkísérelték megállítani a víz betörését, és helyreállítani a gépek működését, valamint megakadályozni a csatahajó további dőlését.
A legénység erőfeszítései részben sikerrel jártak, újraindították a gépeket, és ezzel működésbe lehetett hozni a szivattyúkat.
A vízvonal alatt 5 méterrel a kazánházban robbant torpedó okozta sérülés azonban túlságosan súlyosnak bizonyult, sem a szivattyúk, sem pedig a lékponyvák segítségével nem sikerült feltartóztatni a harsogva beömlő tengervizet.
Seitz sorhajókapitány a még működő orrmotorok segítségével elért 4,5 csomós sebességgel vánszorogva megpróbálta elérni a viszonylag közeli Molat-szigeten lévő Brguljski-öblöt.
A kötelékparancsnoknak az volt a terve, hogy a sekély öbölbe kormányozza a Szent Istvánt,
ahol az majd megfeneklik, és ezzel megmenthetővé válik a hadihajó. (A beágyazott videón megtekinthető történelmi értékű felvételsort a Szent István süllyedéséről testvérhajója, a Prinz Eugen fedélzetéről örökítették meg.)
A vízbetörés miatt azonban ismét dőlni kezdett a hajó, amit még a súlyos, 305 milliméteres lövegek balra fordításával sem tudtak ellensúlyozni. A nap már bevilágította a tengert, amikor 5 óra 58 perckor a Szent István átfordulása megállíthatatlanná vált, ezért Seitz sorhajókapitány kiadta a parancsot a hajó elhagyására.
Miután a csatahajó teljesen átfordult,
6 óra 5 perckor a Monarchia flottájának legmodernebb egységét és a magyar ipar büszkeségét elnyelte a tenger,
89 tengerészt ragadva magával a hullámsírba.
IV. Károly király 1918 februárjában leváltotta a túlságosan is óvatos és tehetetlennek tartott Maximilian Njegovan tengernagyot, akit egyre több kritika ért a hadiflotta zászlóstisztjei, az admirálisok részéről.
A leváltott főparancsnok helyére az uralkodó 1918. február 27-én a haditengerészeti tisztikar fiatalabb generációját képviselő, sikereiről, kezdeményezőkészségéről és rámenősségéről ismert zászlóstisztet, Horthy Miklós ellentengernagyot nevezte ki a flotta élére. Horthy admirális rangban több zászlóstisztet megelőzve került az osztrák-magyar hadiflotta legmagasabb parancsnoki beosztásába.
Az agilis új főparancsnok az elmúlt évek tétlensége miatt fellazult fegyelem megszilárdításához egy átfogó haditengerészeti akciót vélt a legjobb eszköznek.
Horthy admirális 1917. május 15-én – még sorhajókapitányként – a Novara, a Helgoland és a Saida cirkálókkal feltörte az antant erői által az Otrantói-szorosban létesített zárat, ezzel biztosítva a német valamint az osztrák-magyar tengeralattjárók, továbbá felszíni egységek kijutását a Földközi-tengerre.
Az Otrantói-szorosban létesített zár terve egyébként személyesen Winston Churchilltől, az Admiralitás első lordjától származott.
Az antant felismerve az 1917 májusi sikeres osztrák-magyar akcióból származó súlyos veszélyeket, 1918 elejére ismét, most már sokkal nagyobb erőkkel lezárta a szorost.
Horthy azt tervezte, hogy az 1918. június 9. és 11. közötti holdtalan időszakban a teljes Tegetthoff-osztály, valamint a Radetzky-osztály nehézegységeinek, továbbá jelentős cirkáló- és rombolókötelékek bevetésével feltöri a zárat, egyszersmind megsemmisíti az antant Adriai-tengeren állomásozó erőit.
Az admirális által kidolgozott hadműveleti terv szerint két könnyű felszíni egységekből, rombolókból és cirkálókból álló rohamcsoport támadná meg a 64 kilométer széles, 76 felfegyverzett halászhajó (úgynevezett drifter), 40 brit és ausztrál romboló, valamint 36 brit, illetve amerikai tengeralattjáró-vadász által védett zárat.
A terv szerint eközben a nagy tűzerejű csatahajókat, továbbá jelentős romboló- és cirkálóerőket magába foglaló hét hátvédcsoport távolabb állomásozott volna, megvárva, amíg az antant erői a megtámadott drifterek riasztására– csakúgy, mint 1917. május 15-én – kifutnak Brindisi és Ancona kikötőjéből,
hogy utána a kelepcébe csalt hadihajókat a Monarchia félelmetes tűzerejű csatahajói küldjék a tenger fenekére.
Horthy a merész tervhez megszerezte az uralkodó és az Admiralitást támogatását is.
A hadműveleti terv sarokpontja a meglepetésen alapult.
A Szent István végzetével azonban a hadművelet e fontos előfeltétele is semmivé foszlott, hiszen így az ellenség megtudta, hogy az osztrák-magyar flotta valamilyen nagy akcióra készül.
Amikor Horthy Miklós ellentengernagy, a flotta főparancsnoka zászlóshajója, a Viribus Unitis fedélzetén megkapta a hírt a Szent István tragikus pusztulásáról, azonnal lefújta a hadműveletet. Luigi Rizzo korvettkapitány apró motorcsónakjai így mentették meg az antant adriai flottáját a megsemmisüléstől.