A svájci szabadságharcos a legendák szerint a 13. és 14. század fordulóján élt a mai Uri kanton vidékén. Életéről számtalan történet kering, amelyet az elmúlt századok során feldolgozott már többek közt Friedrich Schiller, Aegidius Tschudi vagy épp Gioacchino Rossini. Létezését azonban mind a mai napig nem sikerült hitelt érdemlően bizonyítani.
Tell Vilmos idejében az eredetileg svájci származású Habsburgok minden törekvésükkel uralni akarták Uri kantont, és ezért bármit meg is tettek volna. Hermann Gessler, a Habsburg-ház helytartójaként zsarnokoskodva furfangos tervet eszelt ki a lakosság hódolatának kikényszerítésére.
Altdorf városának főterén egy póznát állíttatott fel, amelynek csúcsára tette a kalapját. Ezután elrendelte, hogy a karóra helyezett kalap előtt ugyanúgy kell tisztelegni, mintha ő maga állna ott.
Azt is közhírré tétette, hogy aki nem hajlandó meghajolni a kalapja előtt, azt letartóztatják,
és börtönnel büntetik.
Tell Vilmos, az egyik helyi íjász azonban nem volt hajlandó eleget tenni az önkényeskedő Habsburg-helytartó parancsának.
Gessler ezért először megfenyegette, majd furcsa, hátborzongató kihívás elé állította.
A Habsburg kényúr azt találta ki büntetésként, hogy a kitűnő íjász hírében álló Tell Vilmos a város főterén (a „bűntettének” helyszínén) egy nehezen teljesíthető bravúrt hajtson végre.
1307. november 18-án Tell fiát, Waltert a tér közepére állíttatta, és a fejére egy almát helyezett.
Megparancsolta a mesterlövésznek, hogy nyilával lője át a gyümölcsöt száz lépés távolságból.
Tell Vilmos kegyelemért könyörgött, ám hiába. A zsarnok kérlelhetetlen maradt, és megparancsolta, hogy célozzon és lőjön.
Cserébe azonban megígérte, hogy ha a férfi eltalálja a fia fejére helyezett almát, akkor mindketten szabadok lesznek. Így a bátor svájci vett egy nagy levegőt, és megfeszítette számszeríját.
Miközben az íjász ráhelyezte a nyilat a számszeríj idegére, egy másikat is a keze ügyébe készített.
Altdorf városában ekkor néhány pillanatra szó szerint megfagyott a levegő.
A svájciak lélegzet-visszafojtva figyelték, hogy Tell nyila száz lépés távolságból szabályosan kettéhasította az almát.
Gessler harsányan örvendezett a „produkció” láttán, de azért furdalta az oldalát a kíváncsiság. Megkérdezte hát az íjásztól, hogy miért készítette elő a második nyílvesszőt is. „Ha az első nyíl megölte volna a fiamat, a másodikat te kaptad volna, és biztosíthatlak, ezt már nem hibáztam volna el” – szólt a későbbi történetleírások szerint a válasz.
A kormányzó ekkor természetesen éktelen haragra gerjedt, és elrendelte Tell Vilmos azonnali letartóztatását.
Tell Vilmost a Habsburg katonák a Kussnacht kastélyba akarták szállítani, ám útközben hatalmas vihar tört ki. A kis csapat épp a Luzerni-tavat szelte át, amikor lecsapott az „égi áldás”.
A csónakban utazók olyannyira megijedtek, hogy megkérték az íjászt, vezesse ki őket a szorult helyzetből. Tell Vilmos persze azonnal kihasználta, hogy a katonák megszabadították láncaitól és köteleitől. Egy óvatlan pillanatban kiugrott a hajóból, és megszökött.
Magabiztos karcsapásokkal a partra úszott, és gyalog indult el a kastély felé, hogy revansot vegyen a kormányzón.
Egy völgyszorosban, a várhoz közel várta be Gesslert, ahol azzal a bizonyos második nyíllal, egy lövéssel kioltotta az életét.
Tell Vilmos bátor szembeszállása a zsarnok Habsburg helytartóval szabadságharcot váltott ki három svájci kantonban: Uri mellett Schwyzban és Unterwaldenben is felkelők tömege mondott nemet az önkényuralomra. A lázadás (és Tell Vilmos második nyila) vezetett az ország függetlenségéhez is.
A kantonoknak végül nyolc évvel később, az 1315-ös mortgarteni csatában aratott győzelemmel sikerült megszilárdítaniuk a Német-római Császárságon belüli autonómiájukat.
Mondhatni, a svájci lázadók ezzel alakították meg a Svájci Államszövetséget.
Tell Vilmos pedig az ország nemzeti hősévé, az alpesi állam önállóságának jelképévé vált.
A legenda szerint ezután már békében élt szeretett országában 1354-ben bekövetkezett haláláig, amikor is a Schachenbach folyóba ugrott, hogy kimentsen onnan egy gyereket. Sikertelenül.
Tell Vilmos létezésére a mai napig nincs hiteles bizonyíték. Egyes történészek Arthur királyhoz és Robin Hoodhoz hasonlítják, és komolyan kétségbe vonják a létezését.
Történetét az 1474-ben keletkezett Sarmeni Fehér Könyvben jegyezték fel először.
Az életével kapcsolatos dokumentumokat, leírásokat és közszájon keringő Tell-történeteket csak jóval később, 1570 körül dolgozta fel a svájci Aegidius Tschudi történetíró.
A szerző hitelességét hamarosan megkérdőjelezték.
Egy amerikai újság, a The Brooklyn Eagle egy 1880-ban megjelent cikkében arról számolt be, hogy Schwyz svájci kantonjában döntés született arról, hogy Tell Vilmost nemes egyszerűséggel kihagyják ezentúl a tankönyvekből. Ám ezt a rendelkezést végül visszavonták.
Egy 2006-os nemzeti felmérés során az is kiderült, hogy a svájciak 58 százaléka szerint Tell Vilmos története csak legenda,
ám többen még ma is az ország nemzeti hőseként tekintenek rá. Tell Vilmos személye Friedrich Schiller drámája és Gioacchino Rossini operája jóvoltából vált az egész világon ismertté.
A harminckét lapból álló magyar kártya ma ismert változata 1830-ban került piacra. A lapokon ábrázolt személyek egytől-egyig Friedrich Schiller 1804-ben írt, és 1827-ben bemutatott Tell Vilmos című drámájának a főszereplői. Nézzük őket végig!
A piros alsó a Kuoni pásztor, a makk alsó Harras Rudolf, a zöld alsó Fürst Walter, a tök alsó pedig Reding Itell. A piros felsőn a zsarnok kényúr, Hermann Gessler, a makk felsőn Tell Vilmos, a zöld felsőn Rudenz Ulrich, míg a tök felsőn a Stüszi vadász portréja látható.
A kártyacsomag VIII-IX. lapjai mesélik el Tell Vilmos történetét. A piros VIII-ason Tell Vilmos egy csónakban evez (feltehetően a Luzerni-tavon), a tök VIII-as lap pedig megörökíti, ahogy elbúcsúzik a feleségétől és fiától, míg a tök IX-esen Gessler kalapját látjuk a rúdon.
A Schneider József alkotta lapoknak ebben az időszakban sajátos aktualitása adódott,
a magyar kártya hamarosan ugyanis a Habsburg-ellenesség jelképévé vált.
Érdekesség, hogy bár a kártyákon lévő valamennyi karakter svájci, az alpesi országban a magyar kártya javarészt ismeretlen.
„Bár Tell Vilmos létezése nem bizonyítható, mégis igen fontos szerepet tölt be a svájci nemzeti tudat alakulásában” – mutatott rá Roger Sablonier, a Zürichi Egyetem középkori történelem professzora. – Egy-egy ilyen karakter fenntartja az összetartozás érzését, és a nemzeteknek ezért is van hatalmas szükségük a Tell Vilmoshoz hasonló mítoszokra.
Ami pedig a legjobb a történetben, az az, hogy kritizálhatod őket, de valahogy mindig »életben maradnak«.
Egy hős tudást, áldást és hasznot is jelent – hangsúlyozza Joseph Campbell A hősök ezer arca (Thousand Faces Hero) című tudományos értekezésében.
„Olyan kalandokat élt át a mindennapokban, amelyekből aztán pozitív előnyöket kovácsolt, és amellyel meghatározza a hős fogalmát és szerepét a társadalomban.”
Hozzátette: Tell Vilmos legendájának fennmaradása és fejlődése is azt mutatja, hogy a történelem és a mítosz közötti határvonal gyakran elmosódik.