Adolf Hitler, az első világháború hatalmas küldetéstudattal megáldott egykori őrvezetője, az 1918. novemberi összeomlás után a bajor katonai elhárításnál talált munkát.
A világégést követő belpolitikai zűrzavarból, valamint a Németországra kényszerített 1919-es versailles-i békeszerződés sokkjából éppen hogy csak feltápászkodó, mélyen megosztott Weimari Köztársaságban
ezekben az években százával alakultak az alig néhány tucat tagból álló kérészéletű pártocskák,
amelyek többnyire pár hónap, vagy egy-két év leforgása alatt nyomtalanul eltűntek a történelem süllyesztőjében.
Adolf Hitler, mint a bajor katonai elhárítás ügynöke, azt a feladatot kapta,
hogy kísérje szoros figyelemmel a Münchenben is gomba módra elszaporodó politikai pártok tevékenységét.
Hitler ebbéli minőségében keveredett el 1919. szeptember elején az alig nyolc hónappal korábban Anton Drexler müncheni géplakatos és három barátja által megalapított jelentéktelen Német Munkáspárt (Deutsche Arbeiterpartei, DAP) egyik ülésére.
Valószínű, hogy a Drexler-féle Deutsche Arbeiterpartei is a müncheni sörpincéket ekkortájt megszálló perc-pártocskák sorsára jut,
ha a bécsi bohémvilág egykori életművésze és a volt világháborús veterán,
Adolf Hitler nem látta volna meg benne a vonzó lehetőséget saját, egyre erősebbé váló politikai ambícióinak kiteljesítéséhez.
Hitler szónoki tehetségével és kiváló manipulációs, valamint helyzetfelismerő képességével már a kezdetektől fogva messze kiemelkedett a DAP vezetőségi tagjai közül.
Az 1921-ben a pártelnökséget is megszerző Hitler – akinek javaslatára a párt elnevezését Nemzetiszocialista Német Munkáspártra (Nazionalsocialistische Deutsche Arbeiterpartei, NSDAP) változtatták át,
hamarosan München, sőt egész Bajorország ismert közszereplőjévé vált,
aki olyan prominens személyiségek támogatását is megszerezte, mint Erich Ludendorffét, az első világháború keleti frontjának híres német tábornagyáét.
Az NSDAP egyszemélyi vezetőjeként Adolf Hitler radikális politikai programot hirdetett meg.
Hitler Németország világháborús vereségéből, illetve az azt követő akut gazdasági és szociális válságból kovácsolt politikai tőkét magának.
Elutasította a versailles-i békerendszer Németországra oktrojált feltételeit, és a háborús vereség okát az úgynevezett tőrdöféselmélettel a "plutokraták", a kommunisták, valamint a zsidók „aknamunkájában" vélte felfedezni.
A vesztes ország, a válságról válságra bukdácsoló többpárti parlamentáris Weimari Köztársaság belső viszonyai is Hitler kezére játszottak.
A versailles-i békével Németországra kirótt irreális jóvátételi kötelezettség, valamint a Ruhr-vidék francia megszállása a végletekig kiélezte a belpolitikai feszültséget.
Hitler pedig kiválóan meglovagolta a demokratikus berlini szövetségi kormányzattal szemben egyre magasabbra felcsapó indulatokat.
1923 őszére nemcsak Németország, hanem a bajor állam is válságos helyzetbe került.
Mivel a Ruhr-vidék francia megszállása ellen megszervezett passzív rezisztencia eredménytelennek bizonyult,
Gustav Stresemann kancellár befejezettnek nyilvánította az ellenállást,
és bejelentette az országot gazdaságilag romba döntő jóvátétel fizetésének ismételt megkezdését.
Mindez hatalmas felháborodást váltott ki országszerte.
Bajorország erősen jobboldali-konzervatív kormányzata szembeszállt Berlin úgymond megalkuvó politikájával,
és a monarchista nézeteiről ismert ultrakonzervatív politikust, Gustav von Kahrt nevezte ki teljhatalmú kormánymegbízottnak.
A kinevezéssel szinte diktátori hatalomhoz jutott Von Kahr sorra megtagadta Berlin kéréseit, többek között visszautasította a birodalmi kormány által elrendelt rendkívüli állapot bajorországi bevezetését is.
Amikor a központi kormány a náci párt lapja, a Völkischer Beobachter folyamatos köztársaság-ellenes izgatása miatt az újság betiltására szólította fel a bajor kabinetet,
Von Kahr kerek-perec megtagadta a berlini ukáz végrehajtását,
mi több, az alkotmánynak ellentmondva, a bajor kormányhoz szóló hűségeskü letételére kötelezte a Bajorországban állomásozó katonai alakulatokat.
Ezt azonban már Berlin sem volt hajlandó tovább tolerálni.
A diktátori allűrökkel megáldott müncheni kormánymegbízottból, valamint a bajor államrendőrség fejéből, Hans von Seisser ezredesből, továbbá a tartományi haderő főparancsnokából, Otto von Lossow altábornagyból álló triumvirátus tevékenységét
politikai, illetve katonai lázadásnak minősítette.
A Reischswehr, a birodalmi hadsereg főparancsnoka, Von Seeckt tábornok a berlini kormány támogatásával elhatározta, hogy mind politikai, mind pedig katonai vonalon rendet csinál Bajorországban.
Adolf Hitler a náci párt fejeként 1923 őszének kaotikus viszonyait úgy értékelte,
hogy az események soha vissza nem térő alkalmat kínálnak a gyűlölt Weimari Köztársaság megdöntéséhez.
Hitler ezért elhatározta - figyelmen kívül hagyva a berlini kormány figyelmeztetéseit, illetve Von Seeckt tábornok ultimátumát -, hogy cselekedni fog.
Erre szorították az egyre türelmetlenebbé váló fanatikus hívei,
és az első világháború csalódott veteránjaiból, a müncheni sörpincék szesztestvéreiből, valamint kiábrándult lumpenelemekből verbuvált náci rohamosztag, az SA (Sturm Abteilung) tagjai is.
Az agresszív akcióikról, zsidóverésekről, a kommunistákkal vívott véres utcai harcokról, illetve a megfélemlítő randalírozásaikról hírhedtté vált náci rohamcsapatok parancsnoka, Ernst Röhm egyenesen a következőket mondta Hitlernek, nyílt figyelmeztetéséként:
„Közeleg a nap, mikor már nem bírom az embereket féken tartani. Ha most nem történik semmi, itt fognak hagyni bennünket."
Adolf Hitler, valamint a nácikhoz csatlakozott híres világháborús ászvadászpilóta, Hermann Göring ezért azt a tervet eszelték ki,
hogy valamilyen módon rá fogják kényszeríteni a Von Kahr vezette triumvirátust a nácikkal való együttműködésre
a Weimari Köztársaság felszámolásához.
Noha Gustav von Kahr több politikai kérdésben is hasonló nézeteket vallott, mint Hitler, de ő a nácik nélkül akart politikai tőkét kovácsolni 1923 őszének zűrzavaros eseményeiből, ezért hatalmi eszközökkel korlátozta az NSDAP mozgásterét.
Mivel Hitler jó okkal tarthatott attól, hogy Von Kahr nélküle építi ki az egyeduralmat, ezért cselekvésre szánta el magát.
A hónap elején rövid hír jelent meg a helyi sajtóban, hogy a több ezer ember befogadására alkalmas müncheni Bürgerbaukeller sörcsarnokban Kahr beszédet fog mondani üzleti szervezetek képviselői előtt.
A sajtóközlemény szerint nemcsak Von Kahr, hanem a triumvirátus másik két tagja, Von Lossow altábornagy és Seisser ezredes is jelen lesz a rendezvényen, más prominens bajor politikai vezetők társaságában.
A hír fellelkesítette Hitlert, hiszen a november 8.-ára meghirdetett nagygyűlés remek alkalomnak látszott a bajor csúcsvezetés tagjainak elfogásához.
Ezért azonnal riadóztatta a rohamosztagokat, és lázas tanácskozásba kezdett közvetlen híveivel az akció megtervezéséről.
November 8.-án este háromnegyed kilenc körül, amikor odabent Von Kahr még javában a beszédét tartotta,
a felfegyverzett SA osztagok körbevették a Bürgbraukellert,
és egy géppuskafészket állítottak fel közvetlenül a bejárat előtt, miközben Hitler válogatott rohamosztagosai gyűrűjében berontott a sörözőbe.
Az ajtót berúgó fegyveres nácik láttán óriási hangzavar és tumultus tört ki a zsúfolásig megtelt nagyteremben.
Hitler a hangosan ordítozó tömegben csak néhány perc alatt tudta magát előreküzdeni az emelvény közelébe, folyamatos lökdösődések közepette.
A pódium közelében először felpattant egy székre, de mivel az instabilnak bizonyult, átmászott a mellette álló asztal tetejére. A lárma csak nem akart elcsitulni, ezért a kezében szorongatott revolvert a feje fölé emelve néhányszor a mennyezetbe lőtt.
Hitler és verőlegényeinek betörése után Kahr természetesen kénytelen volt félbeszakítani beszédét.
A lövéseket követő dermedt csendben Hitler megpróbált felugrani a pódiumra, amit egy rendőrtiszt igyekezett megakadályozni.
Miután Hitler ráfogta a fegyverét, a rendőr őrnagy jobbnak látta, ha félreáll a felpaprikázott néptribun útjából.
Von Kahr az egyik szemtanú szerint „elsápadt és összezavarodott", majd hátrálni kezdett, így Hitler állhatott a helyére.
Az NSDAP vezére sipító hangon a következőket kiáltotta oda a pisztolylövések miatt elcsendesedett tömegnek: „Kitört a nemzeti forradalom! [...] A bajor és a berlini kormányt eltávolítottuk a helyéről, és azonnal új kormányzatot alakítunk. A Reichswehr és a rendőrség laktanyáit elfoglaltuk. Mindkét fegyveres szerv csatlakozott a szvasztikához!"
Hitler – mint pályafutása során oly sokszor – most is blöffölt.
Sem a berlini, sem pedig a müncheni kormány nem bukott meg, és szó sem volt arról, hogy a Reichswehr, valamint a rendőrség alakulatai átálltak volna a nácik oldalára.
Kahrt, valamint Lossow tábornokot és Seisser ezredest a rohamosztagosok a pódium mögötti szobába tuszkolták.
A tömegnek erre ismét megjött a hangja, az embereket ugyanis rettenetesen felbosszantotta, hogy Bajorország három leghatalmasabb ura kapitulálni látszott Hitler előtt.
A müncheni sörpuccs sem nélkülözte a tragikomikus mozzanatokat.
Amíg a kulisszák mögött Hitler győzködte a fogságába került triumvirátus tagjait, addig - hogy leszerelje a zúgolódó tömeget - Hermann Göring ugrott fel a dobogóra.
„Nincs mitől tartaniuk!" – kiáltotta oda a zajongó embereknek. Majd széles mosolyra húzva száját, így folytatta: „Semmi okuk sem lehet a panaszra! Hiszen van sörük!"
Miután Hitler beterelte foglyait a pódium melletti szobába, elkezdett szónokolni nekik. Megnyugtatásként közölte velük, hogy a Ludendorff tábornaggyal megalakuló bajor vagy birodalmi kormányban valamennyien fontos pozíciót fognak kapni.
Gustav von Kahr és társai erre összenéztek: hogy jön ide a köztiszteletben álló világháborús hős?
Nem tudták, Hitler elküldte egyik emberét a tábornagyhoz, hogy hozza magával a sörpincébe.
A „nagy háború" keleti frontjának hőse azonban - bár ultrakonzervatív személyiségként gyakran adta nevét a különböző szélsőjobboldali eszmékhez – mit sem tudott a nácik összeesküvéséről.
Hitler azonban hiába próbálta elhúzni a mézesmadzagot a foglyai előtt, semmire sem ment Kahrral, aki nem volt hajlandó szóba állni vele. A náci vezér erre türelmét vesztve, a pisztolyával hadonászva felkiáltott:
Négy golyó van a tárban! Három a kollaboránsoknak, ha cserbenhagynak, a negyedik magamnak!"
Azonban a fenyegetőzéssel sem ért el semmit, mert a triumvirátus megtagadta a csatlakozást. Hitler látva, hogy a puccs korántsem az elképzelt irányba halad, ekkor váratlan dologra szánta el magát.
Visszarohant a főcsarnokba, felállt a pódiumra, és teátrálisan bejelentette, hogy megegyezett a triumvirátus tagjaival
az új nemzeti kormány megalakításáról. „Javaslom, a politikai irányítást bízzák rám!" - kiáltotta oda a tömegnek, megmámorosodva önmagától.
Ludendorff fogja átvenni a német nemzeti hadsereg vezetését. A holnap vagy egy új nemzeti kormányt talál, vagy bennünket holtan!"
– fejezte be szónoklatát, elégedetten konstatálva az erre kitört éljenzést. Úgy tűnt, hogy az újabb hitleri blöffel sikerült „jó irányba" terelni a már-már megbukott puccsot. De Hitler öröme túlontúl is korainak bizonyult.
Amíg Hitler a tömegnek szónokolt, az őrizetlenül hagyott triumvirátus tagjainak a zűrzavart kihasználva, sikerült kereket oldaniuk a sörcsarnokból.
A bajor kormány a náci hatalomátvételi kísérlet veszélyeit érzékelve azonnal értesítette a berlini birodalmi kabinetet a zendülésről.
Stresemann kancellár ugyancsak késedelem nélkül riadóztatta a hadsereget,
parancsba adva, hogy verjék le Hitler lázadását.
Eközben Münchenben a nácik fogságából megszökött Von Kahr plakátokat ragasztatott ki városszerte, az alábbi közleménnyel: „A belőlem, Von Lossow tábornokból és Von Seisser ezredesből fegyverrel kikényszerített nyilatkozatok érvénytelennek és meg nem történtnek tekintendők."
A néhány órával korábban Hitler számára még biztosnak látszó győzelem viharsebesen haladt a totális kudarc felé.
A náci pártvezérnek minden igyekezete ellenére is be kellett látnia, hogy a berlini kormány hűségén maradt hadsereg és rendőrség alakulataival szemben semmire sem mehet a rohamosztagosaival.
Hitler pánikba esett, és elfogta a kétségbeesés.
Ekkor a helyszínre érkezett Ludendorff tábornagy előállt egy olyan javaslattal, ami a háborús veterán szerint még megfordíthatja az események menetét. Az agg marsall azt közölte a kétségek között vergődő Hitlerrel, hogy hajlandó a nácik élére állva a városközpontba vonulni.
Ludendorff biztos volt benne, hogy nincs az a katona vagy rendőr, aki kezet merne emelni egykori legendás főparancsnokukra,
sőt, azt is biztosra vette, ha a katonák meglátják őt Hitler oldalán, habozás nélkül át fognak állni hozzájuk.
Hitler szorult helyzetében nem tehetett mást, mint hogy beleegyezzen a tábornagy tervébe.
Másnap, november 9.-én kora délelőtt Hitler és a tábornagy mintegy 3000 fős rohamosztagosból álló oszlop élén elindult a Bürgerbraukellertől a városközpont felé.
Eleinte úgy látszott, hogy beválhat Ludendorff terve,
mert nem sokkal déli tizenkettő után a menetelők már megközelítették elsődleges céljukat, a Hadügyminisztérium épületét, ahol Ernst Röhm SA-parancsnokot és rohamosztagosait bekerítették a hadsereg alakulatai.
Hitler és Ludendorff, hogy minél előbb odaérjenek a minisztérium épületéhez, oszlopukat a szűk Rezidenzstrasse-ra vezényelték át,
ám az utca végét mintegy százfős, karabéllyal és géppuskával felszerelt rendőri alakulat zárta le.
Amikor a náci oszlop a rendőrök állása elé ért, eldördült az első lövés, amit heves puskatűz követett.
Tizenhat náci rohamosztagos és három rendőr maradt holtan az utca kövezetén az összecsapás után. Hitlert egyik híve rántotta le a földre, ennek köszönhette, hogy nem érte lövés.
Ezután az útra kuporodva próbálta menteni életét, faképnél hagyva a bajtársait, akik ugyancsak megszaladtak.
Egyedül Ludendorff tábornagy állt szálfaegyenesen a helyszínen, majd mit sem törődve a mellette fütyülő lövedékekkel, büszkén és katonásan besétált a látványtól teljesen elhűlt rendőrök közé.
Hitlert egy mentőautón csempészték ki Münchenből, aki a városhoz közeli Uffing egyik házában rejtőzött el. Hitlernek a mély depresszió és a hisztérikus dühkitörések között ingadozott a lelki állapota. Azt tervezte, hogy átszökik Ausztriába a várható letartóztatás elől.
A bajor rendőrfőnök, Seisser ezredes - akinek személyes elszámolnivalója is akadt a náci pártvezérrel -
hamarosan kiderítette, hogy hol bujkál Hitler,
és november 11.-én Rudolf Belleville főhadnagy parancsnoksága alatt egy szakasz rendőrt küldött ki az elfogására.
A rendőrök először tévedésből Hitler ideiglenes bujtatója, Helene Hanfstaengl édesanyjának a házába kopogtak be, és innen indultak tovább a náci pártvezér letartóztatására.
Amikor még a rendőrök megérkezése előtt Hanfstaengl asszony meghozta a rossz hírt, hogy bármelyik percben rájuk törhetik az ajtót,
Hitler hisztérikus zokogásban tört ki, és elővette revolverét, hogy főbe lője magát.
A pisztolyt igen nagy önuralommal Helene Hanfstaengl csavarta ki a magánkívül őrjöngő pártvezér kezéből. Talán másként alakul az egész világtörténelem, ha ez akkor nem sikerül neki.