Az ókori Egyiptomot sújtó tíz csapás alapjaiban rengette meg az egykori társadalmat. Mondhatni, hogy
természeti és környezeti csapások végeláthatatlan láncolata vezette Mózest, Izrael első nagy prófétáját arra, hogy egyiptomi fogságukból kiszabadítsa a zsidókat, majd elvezesse népét az ígéret földjére, a nevében is bőséget hordozó Kánaánba.
Egyiptom első csapásaként vérré változtak a folyóvizek és elpusztultak a halak, majd békák lepték el az országot. A harmadik fázisban megjelentek a szúnyogok és a tetvek, amiket óriási legyek követtek.
Az ötödik csapásként dögvész tört ki az állatok között, az egyiptomiak sok marhája, juha és kecskéje hullott el akkor. Hamarosan már sötét fekélyek borították az emberek testét, amit olyan, pusztító jégeső követett, ami elverte a termés nagyját.
A nyolcadik csapás egy példátlan sáskajárás volt. Sem azelőtt, sem azóta nem volt olyan sok belőlük: mindent felfaltak, amit a jégeső nem pusztított el.
Ezután jött el a fantasztikus filmekbe illő, kilencedik csapás, a három napig tartó, teljes sötétség.
A kilencedik csapás azonban nem egy légből kapott mítosz vagy városi legenda. Az időszámításunk utáni 537-os évben ugyanis tizennyolc hónapig tartó sötétség leple borult a világ egy részére: titokzatos köd lepte el Európa, a Közel-Kelet és Ázsia egyes részeit.
A rejtélyes homály masszív akadályt képezett a napsugarak előtt, így jelentősen csökkent a hőmérséklet, kipusztultak a növények és rengetegen meghaltak.
Ez az időszak szó szerint a „sötét kort” jelentette az emberiség számára.
A téma összetettsége miatt kutatók csak most fedezték fel a misztikus köd egyik legmeghatározóbb okát és forrását
– írja a History.com tudományos portál. – Az ókori jelenséget újra górcső alá véve egy kutatócsoport arra jutott, hogy az 536-os év elején egy óriási vulkánkitörés történt Izlandon, amely „útjára bocsátotta" ezt a korábban elképzelhetetlennek tűnő, másfél évig tartó sötét jelenséget.
A füst és a hamu beborított mindent, ami az egyiptomi kilencedik csapás nevéhez mérten, borzalmas következményekkel járt az emberiségre nézve.
Hasonló esetről legközelebb csak 1815-ben esett szó a történelemben, amikor a Tambora vulkán kitörése úgy megváltoztatta a globális éghajlati mintákat, hogy az éhség éveit hozta a világra.
De vajon pontosan hogyan is élhettek az emberek a tizennyolc hónapig tartó, teljes sötétségben? Hogyan tudták átvészelni az ínséges időszakot? Hogyan tudták „ép ésszel” túlélni ezeket a napokat? Szinte sehogy. Az elképzelhetetlennek tűnő történelmi esemény számos nehéz időszakot, nélkülözést és halált hozott.
A nap hiába tündökölt az égen, nem tudott fényt kibocsátani magából"
– írta akkoriban Procopius, bizánci történész. – Olyan volt ez az időszak, mintha éjjel-nappal csak a hold világítana. Mindig úgy tűnt, mintha állandóan napfogyatkozás lenne, miközben pestis és más, halálos betegségek tizedelték nagy erőkkel az emberiséget.
Ezeket a beszámolókat azonban az 1990-es évekig nem tekintették igazán hitelesnek a kutatók. Egy közelmúltban végzett, alapos vizsgálat során azonban
megvizsgálták a területen található fák évgyűrűit (ezek elárulják a múlt bármely évének nyári hőmérsékletét) és megállapították, hogy valami igazán furcsa történt 536 körül: extrém módon csökkent a hőmérséklet 536 és 660 között.
Az európai és ázsiai nyarak megdöbbentően lehűltek és nyári havazásról érkeztek hírek Kínából. Beköszöntött a késői antik kis jégkorszak (Late Antique Little Ice Age: LALIA), amely egyértelműen akkor alakulhatott ki, amikor a vulkáni hamu szó szerint eltűntette a napot a földi világtól.
A legszembetűnőbb és legdrasztikusabb változás a vulkánkitörést követő nap történt
– mondta Michael McCormick, a kutatás vezető szerzője. – Az ősi tanúk valami igazán szokatlan és ritka jelenségről számoltak be: a világra boruló, éjjel és nappal is tartó sötétség miatt többen hisztérikussá váltak, mások pedig szentül hitték, hogy eljött a világ vége.
Az állandósult sötétség egyre depressziósabbá tette az embereket. Nem csoda, hogy szinte kizárólag negatív beszámolókat olvashatunk ebből az időszakból.
A nap kékes színűvé vált és a hold is elveszítette a fényét"
– írta Cassiodorus, az egyik ókori római politikus és író, aki Nagy Theodorik keleti gót király udvarában szolgált. – Az évszakok szó szerint eltűntek és már nem tudtuk őket megkülönböztetni egymástól.
Ha mindez nem lett volna elegendő ok a másfél évig tartó sötétségre, ezidőtájt a katasztrofális következményekkel természeti jelenségek halmozódtak. Az 536-os vulkánkitörést tovább súlyosbította egy 540-ben, majd 547-ben történt hasonló eset. És az érintett területek emiatt még lassabban tudtak regenerálódni.
A kis antik jégkorszak 536-ban kezdődött és egészen 660-ig (Közép-Ázsiában 680-ig) tartott
– mutatott rá McCormick. – Az extrém módon csökkenő hőmérséklet következtében kialakult lehűlés a három vulkán kitörésének köszönhető, amihez hozzájárult a naptevékenység erre az időszakra eső minimuma, és időben elnyújtotta az óceánok kiegyenlítő hatása.
McCormick hozzátette, hogy a kutatók nem véletlenül emlegetik úgy ezt az időszakot, mint az „általános társadalmi zűrzavar és felfordulás kora".
A környezeti katasztrófák nyomában járó éhínséget követően a járvány ütötte fel a fejét, amelyet Justinianus bizánci császárról neveztek el.
A Justinianus-pestis a következő századokban a becslések szerint legalább 50 millió áldozatot szedett.
A szörnyű betegség a 6-8. században tombolt a Bizánci- és az egykori Nyugat-Római Birodalom területén, és előre jelezte az elkövetkező keservesebb időszakokat.
A bubópestis végigpusztította a birodalom nagyvárosait, köztük Konstantinápolyt kétszer is.
Ha ez nem lenne elég, közben a fővárost két földrengés is megrázta: egy 542-ben, egy pedig 557 végén, mindkettő súlyosbítva az épp dúló pestist. Állandósult az elégedetlenség a víz- és élelemhiány miatt. Néhány történész szerint valószínűleg ezek a csapások vezettek végül a Kelet-Római birodalom bukásához.
Ez lehetett talán emberiség egyik legborzalmasabb időszakának a kezdete
– mutatott rá a kutatás vezető szerzője. – A drasztikus méreteket öltő klímaváltozás társadalmi-politikai változásokhoz vezetett: a hideg és az éhezés a gazdaság stagnálásához vezetett.
Ezt a már amúgy is törékeny helyzetet mérgesítette tovább az 541-ben megjelenő, első európai bubópestis járvány.
A betegség a bizánci birodalom lakosságának mintegy a felét elvitte.
A késői antik kis jégkorszak összekapcsolható az ebben az időszakban Eurázsiában zajló átalakulásokhoz is: a háborúk, a meggyengült határok és a politikai felfordulás miatt megindult a népvándorlás Európában és Ázsiában.
Az extrém módon csökkenő hőmérséklet és a másfél éves sötétség miatt az emberek hosszú ideig nem látták a saját árnyékukat sem
– közölte Andrei Kurbatov, a Maine Egyetem föld- és klímakutató professzora. – Abban azonban most már biztosak lehetünk, hogy a bibliai kilencedik csapásnak is beillő, 536-os vulkánkitörés meghatározó szerepet játszott a következő évszázadok történelmi eseményeinek az alakulásában.