- Járt már Ön Budapesten? - kérdezte Schwarcz.
- Nem - felelte a hölgy.
- Nos, a jövő héten külföldre utazom, így alkalmam lesz arra, hogy hozzak Önnek néhány fényképet a város vízpartjáról. Egyszerűen csodálatos! Lehet, hogy a fényképek segítenek majd a kampányban.
De Maximilian M. Schwarcz soha nem tért vissza New Yorkba, ahogy a Lusitania sem.
Ez a beszélgetés a Lusitania végzetes útja előtt pár nappal zajlott le,
amikor Maximilian M. Schwarcz Julius Henry Cohen és egy befolyásos hölgy társaságában sétálgatott a Hudson folyó partján New Yorkban.
A hölgy a Városi Liga tagjaként arról beszélt az uraknak, hogy a Liga szépíteni szeretné a Hudson folyó partjait New Yorkban, de már maga a kampány elindítása is óriási nehézségekbe ütközik.
Maximilian M. Schwarcz (Schwarcz Mihály Maximilián) 1863-ban született Pesten, zsidó családban. 18 testvére közül kettő örökbefogadott gyermek volt. Apja gyapjúkereskedőként egy kis magyar gazdaságot vezetett.
Schwarcz még ifjú éveiben elhagyta Európát és - bár egy kikötői baleset következtében elveszítette fél szemét - sikeres női divattervezővé, valamint komoly üzletemberré vált az Egyesült Államokban.
New York első divatdiktátorai közé tartozott,
mivel látta, hogy a női ruhaipar ott még igencsak "gyerekcipőben" járt akkoriban.
Megtanította az embereket, hogy úgy tekintsenek a szövetre, mint egy művészeti ágra. Először a Danzig Bros-nál kezdett el dolgozni, majd egy rövid ideig az A. Friedlander & Co.-nál is megmutatta magát, mielőtt megalapította saját cégét New Yorkban, a Madison Avenue 141. szám alatt "Max M. Schwarcz Company" néven.
A Lusitaniát 1915. május 7-én – hat nappal azután, hogy elhagyta New Yorkot, és amikor már látták Dél-Írország partjait – az U-20 német tengeralattjáró megtorpedózta és elsüllyesztette, miközben a világhíres óceánjáró éppen 202. alkalommal szelte át az Atlanti-óceánt.
Csak 774 utast sikerült kimenteni, 1201-en odavesztek. A torpedó a hajó orr-részét találta el,
és nem sokkal az első robbanás után történt még egy, amelyet a titokban szállított felrobbanó lőszer okozott.
Szakértők szerint ez a második robbanás pecsételte meg a hajó sorsát, amely ezután élesen balra dőlt, miközben a hajóorr elkezdett alámerülni
Rendkívül gyorsan, mindössze 18 perc alatt süllyedt el a hatalmas hajó,
így sok ember fel sem foghatta ennyi idő alatt a helyzet súlyosságát.
Másnap, a Lusitania elsüllyedésének körzetében, több száz partra sodródott emberi tetem borította el az ír fövenyt.
Bár a vélemények megoszlanak, sokan úgy vélik, hogy a Lusitania elsüllyesztése volt az egyik legfőbb ürügy az Amerikai Egyesült Államok két évvel későbbi az I. világháborúba történt belépésére.
1915. május 7-én 14 óra 5 perckor, amikor a német tengeralattjáró torpedója felrobbant a Lusitania oldalában, Schwarcz Mihály Maximilian éppen az I. osztályú utasoknak fenntartott étkezőben kávézott az angol gyapjúimportőrrel, Francis Bertram Jenkins-szel, az amerikai Mabel Crichton-nal, és a szintén amerikai fiatal sikeres operaénekesnővel, Josephine Brandell-lel.
Jenkins visszaemlékezése szerint a hajó az orrától a tatjáig megremegett a robbanás következtében.
Az emberek szinte egyszerre ugrottak fel a helyükről és többen a következőképpen kiáltottak fel: "Istenem, ez egy torpedó!".
Valaki - túlkiabálva a tömeget - nyugalomra próbálta inteni az étkezőben tartózkodó 60-70 embert, de a többség a díszlépcsőn keresztül azonnal megpróbálta rohanva elhagyni az elegáns helyiséget. Jenkins azonban tudta, hogy pánik esetén nem ez a legjobb megoldás.
A két hölgy (a 42 éves Mabel Crichton és a 23 éves Josephine Brandell) megkérte a két urat (az 51 éves Schwarczot és a 29 esztendős Jenkinst), hogy maradjanak velük.
A férfiak biztosították a hölgyeket, hogy természetesen nem hagyják magukra őket. Amint lehetett, a már enyhén megdőlt hajón az urak felsegítették a hölgyeket a fedélzetre,
de ott elszörnyedve azt tapasztalták, hogy nincs elegendő mentőöv, mivel azokat többnyire a kabinokban tartották.
A fiatal Josephine nagyon megrémült és Schwarcz próbálta megnyugtatni őt. Ekkor Ed Gorer - egy brit üzletember - odalépett hozzájuk, és átadott Josephine-nek egy mentőövet. Szinte abban a pillanatban odasodródott egy mentőcsónak, amelyben hét vagy nyolc nő ült.
Jenkins az egyik lábát a csónakba rakta, a másikat pedig a vízzel telítődő fedélzeten hagyva először Mabelt, majd Josephine-t segítette a mentőcsónakba. Ekkor azonban az egyik biztosítókötél elszakadása és a süllyedés keltette örvények következtében a csónak valamennyi utasával együtt felborult.
Jenkins ekkor látta utoljára Schwarczot,
aki a megtépázott fedélzeten fel s alá járkálva azt kiáltozta a mentőcsónakokba tóduló tömegnek, hogy "Hölgyek és gyerekek előre!". Schwarcz a Lusitania-val együtt merült a hullámsírba, a holtteste soha nem került elő.
Kortársai azt nyilatkozták róla, hogy a korabeli ruhaipar egyik legtehetségesebb és legsokoldalúbb személyisége volt. Leon Schmulen, aki szintén a ruhaiparban volt érdekelt, ekképp jellemezte Scwarczot: "Rendkívüli ember, sokkal tartozom neki".
Kifejezetten rajongott az eleganciáért, és nagy érdeklődést mutatott a zene, valamint a képzőművészet iránt is.
Amatőr zenészként gyakran ő maga is szórakoztatta a vendégeit. Kezdetben könyvkiadásból élt, majd szenvedélyes opera-rajongóként a New York-i Operaház klubtagja lett.
Majdnem minden nap lovagolt a Central Parkban.
Mindent imádott, ami francia, és 40 éves korára meg is tanult franciául. Gyakran visszajárt Európába és Magyarországra, illetve az Osztrák-Magyar Monarchiába is, és ilyenkor Budapestre érkezve mindig ajándékok tömkelegével lepte meg testvéreit valamint a szüleit.
Édesanyja 96 éves korában halt meg Magyarországon, és élete végéig azt tervezte, hogy egyszer majd átkelve az Atlanti-óceánon megnézi fia csodálatosan felépített "divatbirodalmát".
Schwarcznak három lánya született az Emma Indig-gel kötött házasságából: Irene (1890 – 1984), Dorothea (1893 – 1986), és Minna. Irene-ből neves zongorista lett, aki - férjezett nevén - Irene Jacobi-ként vált híressé.
Dorothea Schwarcz - férjezett nevén Dorothea Greenbaum - kezdetben festészettel foglalkozott,
később viszont márvány- és bronzszobrai miatt lett ismert a szakmában.
Apja korai halála hatással volt munkásságára, mert a világbéke és az emberiségszeretet visszatérő témák voltak a munkáiban.
Minna Schwarcz színházakban lépett fel táncosként. Mabel Crichton sem élte túl a katasztrófát.
Miután felborult a mentőcsónakja, a hölgy a tengerbe veszett.
Holttestét néhány nappal később megtalálták az ír partok közelében. Josephine Brandell és Francis Bertram Jenkins azonban túlélték a Lusitania pusztulását.
Josephine hosszú életet élt és 1977-ben hunyt el. Így jellemezte Schwarczot:
Egyáltalán nem volt középszerű. Vezető jellemű, érett gondolkodású, férfias bátorsággal bíró úriember volt"
Jenkins pedig ekképp vélekedett róla: "Minden bizonnyal az egyik legnagyszerűbb ember volt, akivel valaha is találkoztam. Halála nagyon mélyen megérintett." A mentőcsónak felborulása következtében Jenkins a tengerbe sodródott.
A roncsok közt a hátán fekve, a körülötte lévők kiáltozása ellenére is meghallotta a kisbabák sírását,
amint Mózes-kosaraikban a közelében lebegtek.
A sietve felkötött mentőmellények azonban nem tudtak ellenállni a jóval alattuk süllyedő hajóroncs keltette örvénylésnek,
ezért a kiáltások sorra elnémultak. Nem tudta elfelejteni a mentőcsónakok kudarcát és szinte lehetetlennek érezte, hogy együtt éljen e tizennyolc perc emlékével. A katasztrófa után még hét évet élt, 1922-ben halt meg egy epilepsziás roham következtében.
Maximilian M. Schwarcz az üzleti életben gyakorlatilag mindazt valóra váltotta, amit fiatalon megálmodott.
Tiszta szándékú emberként mindig felszólalt az igazságtalanság és a tisztességtelenség ellen.
Élete karrierje csúcsán ért véget.
Halála előtt a szülővárosát, Budapestet emlegette, és annak csodálatos építészetét méltatta. Az utolsó fennmaradt emlék róla az, hogy a süllyedő hajó oldalán állva - igazi úriemberként - segíti a nők és a gyermekek mentőcsónakba szállását.
(Salacz Attila öszeállítása)
Felhasznált források:
Diana Preston: Lusitania: An Epic Tragedy, 2002.
Colin Simpson: LUSITANIA, 1972