A magyar királyi kormány, személy szerint Bárdossy László miniszterelnök 1941. június 27-én a máig nem teljesen tisztázott hátterű előző napi kassai incidens után jelentette be - Horthy Miklós kormányzó előzetes beleegyezésével - Magyarország és a Szovjetunió között "beállt" hadiállapotot.
Ennek az elsietett és átgondolatlan döntésnek az lett a következménye, hogy a német haderő 1941. decemberi, Moszkva előtt bekövetkezett veresége után a birodalmi kormány
az ország akkori lehetőségeit messze meghaladó, fokozott magyar katonai részvételt követelt a keleti fronton.
Joachim von Ribbentrop birodalmi külügyminiszter 1942. január 6-án megkezdett budapesti látogatásán a teljes magyar haderő keleti frontra vezénylését követelte a kormánytól.
A katonai szakértői tárgyalások Ribbentrop látogatása után 1942. január 20-án, Wilhelm Keitel vezértábornagy, az OKW (Oberkommando der Wehrmacht) főnökének Budapestre érkezésével vették kezdetüket.
Keitel felkészülten jött Budapestre; magyarországi tárgyalásaihoz személyesen Joachim von Ribbentroptól kapott taktikai instrukciókat.
Keitel Ribbentrophoz hasonló arrogáns stílusban tárgyalt
a Bárdossy-kormány, illetve a Honvéd Vezérkar képviselőivel, 25 hadosztály keleti frontra vezénylését követelve.
Szombathelyi Ferenc vezérezredes, aki az ájult németbarátsága miatt menesztett Werth Henrik utódjaként ekkor már a vezérkar főnökeként vett részt a tárgyalásokon,
a nyakát behúzó politikai vezetéstől eltérően erélyesen szembeszállt Keitel szemérmetlen követelőzésével.
Végül, a német követelések egy részét leszerelve született meg a 2. magyar hadsereg felállításáról, és a keleti frontra vezényléséről szóló döntés, a fokozott magyar háborús részvétel jegyében.
Téves az az elmúlt évtizedekben kialakított és máig élő vélekedés, hogy az ország akkori vezetése ágyútölteléknek szánta, és szándékosan rossz felszereléssel küldte ki a keleti frontra a 2. magyar hadsereg katonáit.
Éppen ellenkezőleg, az ország akkori lehetőségeihez képest igyekeztek a lehető legjobban felszerelni a keleti hadműveletre kiválasztott magasabb egységeket.
Más kérdés, hogy a magyar királyi honvédhaderő felszereltsége a későn megkezdett, és be sem fejezett haderőfejlesztés miatt
meg sem közelítette a Wehrmacht, illetve a Vörös Hadsereg felszereltségének haditechnikai színvonalát.
A 2. magyar hadsereg a szombathelyi IV., a pécsi III., és a miskolci VII. hadtestből, továbbá a hadsereghez rendelet 1. magyar páncéloshadosztály, valamint az 1. repülőcsoport magasabb egységeiből állt,
vitéz Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt.
A 2. magyar hadsereg alakulatai 1942. április 17. és június 27. között vonultak ki a keleti frontra.
A 2. magyar hadsereg a báró Maximilian von Weichs vezérezredes parancsnoksága alatt álló B hadseregcsoport alárendeltségében számos véres katlancsata után,
1942. augusztus 25-ére fejezte be felvonulását a Donhoz.
A német parancsnokság a sztálingrádi front szárnybiztosítására helyezte el a 2. magyar hadsereget a Don folyása mentén, közel 200 kilométer hosszú védelmi vonalon.
Adolf Hitler biztos volt abban, hogy a nagy nyári offenzíva végső csapást mér a Vörös Hadseregre,
és a zömében gyenge szövetséges csapatok által védett Don mentén a szovjeteknek esélyük sem lesz hadászati kezdeményezésre.
A német véderő főparancsnoksága, az OKW (Oberkommando der Wehrmacht)
a német tartalékokat a szeptember végétől Sztálingrád térségében kibontakozó hadműveletekhez tartogatta,
és ezért rendre figyelmen kívül hagyta Jány vezérezredes több mint indokolt kéréseit.
Mivel a magyar hadtestek magasabb egységei úgynevezett könnyű hadosztályokból álltak, ekkora kiterjedésű folyamszakasz védelmére eleve nem voltak alkalmasak.
(A hadosztály a hagyományos hadrendben három teljes értékű összfegyvernemi ezredből, és további ezred, illetve önálló zászlóalj szintű hadosztály-közvetlen egységekből áll, ezzel szemben a könnyű hadosztály lényegében csak dandárszintű magasabb egység, amelyben nem három, hanem kettő összfegyvernemi ezred van.)
Jány Gusztáv hadseregparancsnok rögtön átlátta a rendkívül széthúzott arcvonal veszélyeit,
hiszen nem maradt erő a mélységi védelmi lépcső kiépítésére; a magyar arcvonal gyakorlatilag papírvékonyságú volt.
Ráadásul, az 1942-es nyári előrenyomulás során a magyar hadsereget komoly veszteségek érték, az utánpótlás és a feltöltés pedig késlekedett.
Ezért Jány többször is erélyesen követelte a német parancsnokságtól az arcvonal lerövidítését,
illetve megfelelő tartalékok rendelkezésre bocsátását,
minden eredmény nélkül. Így köszöntött rá a 2. magyar hadseregre 1943 vészjóslóan komor új éve.
1943 januárjának első napjaiban baljóslatú csend ülte meg a behavazott Don partvidékét. Sztálingrád térségében a bekerített és súlyos veszteségeket szenvedett 6. német hadsereg élet-halál harcát vívta a túlerőben lévő Vörös Hadsereggel.
Sztálingrád poklából azonban a magyar vonalakon egyelőre még semmit sem lehetett érezni. Így virradt fel 1943. január 12-nek hóba süppedt reggele. Kora délelőtt a vészjósló csendet vad ágyúzás, és a -30 fokos ködös hidegben harckocsik lánctalpainak csörgése verte fel.
Az urivi hídfőből támadásba lendült a Moszkalenko tábornok parancsnoksága alatt álló, jelentős technikai és létszámfölényben lévő 40. szovjet hadsereg. A szovjet felderítés jól működött; a támadás súlypontja az éppen váltásban lévő III. hadtest vonalát érintette.
Az elsöprő erejű szovjet rohamot a 7. könnyű hadosztály 4. ezrede próbálta felfogni, de rövid időn belül a túlerő nyomása alatt átszakadt a front. Jány a hadsereg parancsnokságáról azonnal felhívta von Weichs vezérezredest, és a tartalék, a német Cramer hadtest bevetését követelte a szovjet áttörés elreteszelésére.
A német parancsnokság helyi próbálkozásnak minősítve a szovjet áttörést megtagadta a tartalék bevetését,
egyedül csak a 700. páncélos csoportot vezényelte Uriv térségébe, mindössze 27 harckocsival és 9 rohamlöveggel.
Azonban még ez a csekély erősítés sem érkezett be; a 700. páncélos csoport járművei elakadtak a nagy hóban. A magyar arcvonal beszakadt, és az alakulatok az ellenfél nyomása alatt megkezdték a visszavonulást.
Január 13-án a szovjetek újabb pihent, jól felszerelt egységeket vetettek be az áttörés kiszélesítésére, és 10 kilométeres szélességben áttörték a III. hadtest arcvonalát.
A visszavonuló honvédek előre kiépített mélységi lépcső hiányában nem tudtak új arcvonalat kialakítani,
ezért visszavonulásba, majd a szovjet T-34-esek rohamától megrémülve helyenként menekülésbe kezdtek.
A résen átrobogó jelentős túlerőben lévő szovjet erők északra kanyarodtak, és megkezdték a III. hadtest bekerítését.
Másnap a scsucsjei hídfőből is rohamra indult a szovjet haderő, egyidejűleg megtámadták és szétszórták a 8. olasz hadsereg védelemben lévő egységeit is.
A Vörös Hadsereg áttört alakulatai a magyar hadsereg hátába kerültek.
A 2. magyar hadsereg támogatására kirendelt 700. páncélos csoportot szétverték, csak 3 harckocsi és ugyanannyi rohamlöveg tudott visszavonulni. Von Weichs vezérezredes látva a fenyegető katasztrófát, engedélyt kért az OKW-tól (Oberkommando der Wehrmacht) a Cramer-hadtest bevetésére.
Berlin azonban Hitler parancsára hivatkozva megtagadta a több mint indokolt kérést,
egyben továbbította a Führer direktíváját; a 2. magyar hadseregnek az utolsó emberig ki kell tartania állásaiban.
Jány a "Führer befell" hallatán összeomlott, és megpróbálta szó szerint tartani magát Hitler parancsához, annak ellenére, hogy Von Witzleben vezérőrnagy azt tanácsolta neki; ne törődjön Berlin ostoba utasításával, hanem cselekedjen a helyzetnek megfelelően, saját belátása szerint.
Január 15-re a 2. magyar hadsereg arcvonala teljesen szétszakadt,
a III. hadtestet és számos más egységet a szovjetek bekerítették. A helyzet kialakulásáért komoly felelősség terhelte a hadseregparancsnokot, Jány vezérezredest.
A 19. és 23. könnyű hadosztályok körzetében kitört a pánik, az arcvonal órák alatt felbomlott a túlerő rettenetes nyomása alatt,
és a katonák rendezetlen tömegben vonultak vissza az üvöltő fagyos szélben, a fagyba dermedt pusztaságban.
Január 17-re a teljes 2. hadsereg felbomlott.
Ekkor már hiába vetették be a Cramer-hadtestet, a német csoportosítás is megsemmisült a szovjetek pörölycsapásai alatt.
A III. hadtest maradványait a német II. hadtest alárendeltségébe helyezték megparancsolva, hogy fedezzék az elvonuló német alakulatokat.
A magyar csapatok sem utánpótlást, sem pedig felszerelést nem kaptak a németektől.
Minősíthetetlen jelenetek játszódtak le a behavazott fagyos orosz sztyeppén, a németek megtiltották az utak használatát, amelyeken egységeik vonultak vissza,
sőt még azt is, hogy a magyar bakák éjszaka a kíméletlen, közel -40 fokos fagy elől a házakba húzódjanak, amelyeket ők foglaltak el.
A nyári ruházatban visszavonuló honvédek tömegesen fagytak halálra a rettenetes téli időben.
Stomm Marcell altábornagy, a III. hadtest parancsnoka a hadtörténetben szokatlan parancsot adott ki; feloszlatta hadtestét azzal, hogy mindenki mentse az életét, ahogyan tudja.
Jány végleg elvesztve uralmát idegein, január 24-én kiadta hírhedt hadparancsát,
amelyben a legsúlyosabb retorziókat helyezte kilátásba a visszavonuló egységekkel és halálra fagyott honvédekkel szemben.
(Az igazságtalan parancsot 1943. április 4-én Horthy utasítására visszavonta.) A 2. magyar hadsereg túlélői egészen február végéig folytatták a visszavonulást, többségük sohasem érte el a biztonságos vonalakat.
A 2. magyar hadsereg 207 500 fővel vonult ki a keleti frontra. 1943. március 3-án az összeírások szerint, a hadsereg létszáma 2913 tiszti, és 61 116 legénységi létszámból állt.
Ez volt a magyar történelem legnagyobb katonai veresége,
emberben és haditechnikában ekkora veszteség még sohasem ért magyar csapatokat. Csak egy jellemző adat: a 2. magyar hadsereg tüzérségi felszereléséből mindössze 6 löveg maradt meg.
A túlélőket 1943 áprilisában hazaszállították, és a 2. hadsereg törzse hivatalosan április 30-ával oszlott fel. Hetvenhat éve máig nehezen feldolgozható trauma érte az országot.