„Igen merész és ügyes ellenfél áll velünk szemben. Egy, a háború vérzivatarából kiemelkedő, nagy hadvezér."
(Winston Churchill Rommelről, 1942 januárjában)
Franciaország 1940 júniusában bekövetkezett gyors bukása után minden addiginál élesebben vetődött fel a hogyan tovább kérdése a német véderő, a Wehrmacht főparancsnokságán. A június 22-én Compiègne –ben aláírt fegyverszüneti megállapodással Hitler szerencsecsillaga is a zenitjére hágott. 1936 márciusától, a rajnai demilitarizált övezet rajtaütésszerű megszállásától kezdve minden a Führer nem egyszer hazardírozó szándékai szerint alakult.
A Harmadik Birodalom 1938. március 12-én a nyugati nagyhatalmak csendes asszisztálása mellett sikeresen végrehajtotta az Anschlusst, Ausztria bekebelezését a Harmadik Birodalomba. Anglia és Franciaország nem ismerte fel a fenyegető veszélyt, így Chamberlin brit, valamint Daladier francia miniszterelnökök az úgynevezett szudéta-válság idején az 1938 szeptember 30-án Münchenben aláírt négyhatalmi paktummal hozzájárultak Csehszlovákia feldarabolásához,
abban bízva, hogy a csehszlovák állam feláldozásával megnyerhetik maguknak a békét.
Evés közben jön meg az étvágy-, tartja a régi közmondás, mindez pedig tökéletesen ráillett Adolf Hitler politikájára is.
A Danzig kérdésében kirobbant német-lengyel konfliktus 1939. szeptember elsején Lengyelország lerohanásához vezetett. Annak ellenére, hogy ezt már sem London, sem pedig Párizs nem nézhette tétlenül, a szeptember 3-i angol és a francia hadüzenetet nem követte semmilyen aktív katonai fellépés Németországgal szemben.
A „furcsa háború" hónapjaiban az addigi sikereitől megmámorosodott Hitler újabb nagy dobásra, Nyugat-Európa leigázására készült. Miután az 1939. augusztus 23-án aláírt német-szovjet megnemtámadási egyezménnyel, ismertebb nevén a Ribbentrop – Molotov paktummal sikerült bebiztosítania a hátát keleten, a náci diktátor teljes erejével a Nyugat ellen fordulhatott.
A nagyszabású „Fall Gelb" hadműveleti terv végrehajtása 1940. május 9-én Luxemburg megszállásával kezdődött.
A Wehrmacht alakulatai néhány nap alatt uralmuk alá hajtották Dániát, Belgiumot és Hollandiát,
majd bő hat hét alatt a világközvélemény legnagyobb megdöbbenésére két vállra fektették a legerősebb nyugat-európai katonai hatalomként számon tartott Franciaországot is.
A francia fegyverszünet után már csak egyetlen akadály állt az európai náci hegemónia teljessé tételének útjában, Anglia makacs ellenállása.
Nyugat-Európa náci lerohanása, a talminak bizonyult megbékélési politika brit apostola, Neville Chamberlin miniszterelnök bukásához vezetett Angliában. A Downing Street 10-be beköltöző utóda, az Admiralitás első lordjából miniszterelnökké előlépett Winston Churchill merőben más politikát képviselt, mint Chamberlin.
A szivarjairól, valamint kitűnő szónoki képességéről l elhíresült új kormányfő 1940 kora nyarán, az akkor még teljesen reménytelennek látszó helyzetben is
eltökélten felvette a kesztyűt Hitler világhódító törekvéseivel szemben.
A Führernek arra a titkos reményére, hogy a francia vereség hatására Anglia is kapitulálni fog, a brit miniszterelnök a parlament alsóházában június 4-én elmondott híres beszéde adott csattanós választ:
„...harcolni fogunk Franciaországban, harcolni fogunk a tengereken és óceánokon, harcolni fogunk egyre növekvő bizalommal és növekvő erővel a levegőben, megvédjük szigetünket, bármibe kerüljön, harcolni fogunk a partokon, harcolni fogunk a leszállópályákon, harcolni fogunk a mezőkön és az utcákon, harcolni fogunk a hegyekben; sohasem adjuk meg magunkat!" Churchill tehát egyértelművé tette, hogy egy buldog szívósságával fog küzdeni a német expanzióval szemben. Hitlernek ezért sürgősen döntenie kellett a további lépésekről.
A kérdést behatóan megtanácskozta tábornokaival, illetve katonai szakértőivel. Az a Führer számára is egyértelművé vált, hogy a nácik teljes és háborítatlan európai hegemóniájának biztosításához ki kell iktatni Angliát. Dunkerque után Nagy Britanniának alig maradt felfegyverzett partvédelmi ereje, ezért kézenfekvőnek látszott egy azonnali invázió a szigetország ellen.
Hitler azonban betegesen félt minden nagyobb tengeri hadművelettől.
Ezért amikor Erich Raeder vezértengernagy, a Kriegsmarine (a német haditengerészet) főnöke kendőzetlenül megmondta, hogy mindaddig szó sem lehet semmilyen partra szálló hadműveletről, amíg a csatorna felett nem száz százalékos a német légi fölény, a Führer könnyű szívvel elhalasztotta a szigetország megszállásra kidolgozott „Fall Seelöwe" inváziós terv végrehajtását, mégpedig határozatlan időre.
A légi fölényt Hermann Göring birodalmi marsall hetvenkedő ígéretei ellenére sem sikerült kivívni
a La Manche csatorna felett, ezért 1940 szeptemberére az angliai invázió terve végleg lekerült a napirendről, és más eszközt kellett keresni a makacs angol ellenállás Hitler által remélt megtöréséhez.
Angliát kizárólag a szigetország köré vont tengeri blokáddal térdre kényszeríteni a német tengeralattjárók sikerei ellenére sem látszott megvalósíthatónak, mert szorongatottsága dacára, a Nagy Britannia körüli tengereken azért még mindig a Royal Navy György-keresztes hadilobogója volt az úr.
Sokkal ígéretesebb opciónak tűnt a brit oroszlán elszigetelése az életben maradásához nélkülözhetetlen gyarmatbirodalmától, amihez Észak-Afrika és a Szuezi-csatorna, valamint a Közel-Kelet elfoglalásán át vezetett volna az út. Többen is így vélték a német tábornoki karból, de Hitler gondolatai 1940 júliusától már egyre gyakrabban a végtelen orosz sztyeppéken kalandoztak.
A Führer a Szovjetunióval 1939 augusztusában megkötött megnemtámadási szerződést
sokkal inkább kellemetlen kényszerként,
mintsem hosszabb távú stratégiai megállapodásként élte meg, szemben külügyminiszterével, Von Ribbentroppal, aki a Sztálinnal nyélbe ütött paktumra mindig is úgy tekintett, mint élete főművére.
1940 őszéig a tábornoki kar sem gondolt arra,
hogy főnökük kiszámíthatatlan szeszélye a Szovjetunió elleni hadjárat tervében fog megtestesülni mindaddig,
amíg nem végeztek Angliával. Hiszen maga a Führer hangoztatta többször előttük, hogy nem fogja elkövetni az első világháború legnagyobb német hibáját, a kétfrontos háborút.
Ezért is érte hidegzuhanyként a vezérkart, amikor Hitler közölte tábornokaival, hogy elhatározott szándéka szerint a következő évben megtámadja a Szovjetuniót. A Führer úgy vélekedett, hogy a nyugaton bevált villámháborús stratégia keleten is sikeres lesz, mert mint kifejtette: „
Elég lesz csak berúgnunk az ajtót, és az agyaglábú kolosszus magától fog összeomlani."
Hitler értékelése szerint Anglia végzetesen meggyengült, ezért bőven lesz idejük végezni a Szovjetunióval úgy, hogy utána kényelmesen leszámolhassanak „Európa legfőbb bajkeverőjével."
Adolf Hitler Molotov szovjet külügyi népbiztos 1940. novemberi hivatalos berlini tárgyalása után határozta el végleg a Szovjetunió elleni offenzívát. A Führer december 16-án írta alá az oroszországi hadjárat stratégiai céljairól szóló 21. számú hadműveleti utasítást, amit a tábornoki kar több tagja is mély megdöbbenéssel vett tudomásul.
A Hitler alázatos lakájának tartott Wilhelm Keitel vezértábornagy, a Wehrmacht főparancsnokságának (OKW) csendben utált főnöke meglepő módon maga is megpróbálta eltéríteni a Führert a Szovjetunió megtámadásának tervétől. Keitel kiszámította, hogy az orosz offenzívára bevetni tervezett összesen mintegy 150 hadosztály harmada
tökéletesen elegendő lenne Anglia kiszorításához Észak-Afrikából
és a Közel-Keletről, amivel halálos sebet ejthetnének Nagy Britannián, végleg kiütve így a háborúból.
Albert Kesselring, a Luftwaffe tábornoka szintén úgy látta, hogy mindaddig, amíg Angliára nem mérnek végső csapást,
rendkívül kockázatos vállalkozásnak számít a Szovjetunió ellen tervezett kaland.
Mindkét tábornok felismerte, az észak-afrikai hadjárattal úgy mérhetnének végzetes csapást Angliára, hogy megspórolhatják a La Manche csatornán való átkelést.
Egyébként maga Winston Churchill, a brit háborús kabinet feje is erősen tartott ettől a lehetőségtől.
Mint emlékirataiban megírta, Egyiptom és a Szuezi-csatorna elfoglalása kilátástalan helyzetbe hozta volna Angliát. Hitler azonban nem ismerte fel az észak-afrikai térség stratégiai jelentőségét ebben a többesélyes nagy játszmában.
Mivel meggyőzte magát arról, hogy a képes lesz a kétfrontos háború kockázata nélkül legfeljebb két-három hónapos villámháborúval megsemmisíteni a Szovjetuniót, Keitel tervét elvetette. Annak ellenére, hogy Hitler semmiféleképpen sem akart Afrikába menni, ironikus módon mégis csak ott kötött ki barátja és szövetségese, a Duce ügyetlenkedése miatt.
Benito Mussolini, aki egyfajta modernkori Augustusként tekintett sajátmagára, a lehetőségeit és erőforrásait alaposan félreismerve kockázatos kalandba fogott Kelet-, illetve Észak-Afrikában. A Duce - aki féltékenyen figyelte a német szövetséges fényes győzelemsorozatát -, úgy gondolta, hogy egyenrangúságát saját, az afrikai térségben illetve a Balkánon elindított akciókkal fogja bebizonyítani barátja, Adolf Hitler előtt.
Az olasz diktátor azonban 1941 elején komoly bajba került Líbiában. Az Egyiptom védelmére felsorakoztatott 8. brit hadsereg
nemcsak hogy megállította a kairói bevonulásról álmodozó Ducét, hanem visszakergette Líbiába,
ahol már az a veszély fenyegetett, hogy az angolok beveszik Tripolit, és kikergetik az olaszokat Észak-Afrikából. Hitler mély bosszúsággal vette tudomásul az Afrikából érkező rossz híreket.
1941 első hónapjaiban ugyanis már gőzerővel folytak a Szovjetunió elleni Barbarossa hadművelet titkos előkészületei,
ám a Mussolinit fenyegető újabb súlyos kudarc ellen mégis tenni kellett valamit. Hitler bajba került barátja megsegítése céljából utasítást adott egy kisebb csapatkontingens gyors felállítására, a nélkülözhető erőkből.
Így jött létre az 5. könnyűhadosztályból valamint a 15. páncéloshadosztályból sebtében felállított alakulat, a később fényes hírnevet szerzett Deutsche Afrika Korps, vagyis a német Afrika Hadtest, ami a népszerű tévhittel szemben
korántsem a sivatagi hadviselésre tudatosan és alaposan felkészített magasabb egységnek,
hanem csak egy kapkodva felállított csapatkontingensnek számított, amelynek élére, - saját választása alapján – Erwin Rommelt nevezte ki a Führer.
Erwin Rommel az első világháború híres tisztje, és a bécsújhelyi Theresianum valamint a Potsdami Hadiakadémia kiváló képességű tanára még az 1939-es lengyelországi hadjárat idején került Hitler közvetlen környezetébe.
Rommel vezérőrnagy igazán csak az 1940-es francia hadjáratban bizonyította be kiváló taktikai képességeit, a 7. páncéloshadosztály parancsnokaként.
Rommel mesterien alkalmazta a gépesített hadviselés fortélyait,
folyamatos vonulásaival, váratlan előretöréseivel szabályosan az őrületbe kergette ellenfeleit.
A francia tábornokok Rommel vezérőrnagy magasabb egységét maguk közt csak „szellemhadosztályként" emlegették, mivel sohasem lehetett tudni, hogy mikor és hol bukkannak fel a legváratlanabb helyzetekben az alakulatai.
Rommel 7. pácéloshadosztálya minden más német egységénél gyorsabban, átlagosan napi 60-70 kilométert megtéve nyomult előre a franciaországi hadszíntéren. A német tábornok egyedülálló taktikai képességeit a 7. péncéloshadosztály által megsemmisített több száz ellenséges harckocsi, valamint 97 000 foglyul ejtett francia katona demonstrálta.
Azon felül, hogy franciaországi győzelmeiért elnyerte a Vaskereszt lovagkeresztjét, Hitler az 1941 februárjában az altábornaggyá is előléptetett Rommelnek felajánlotta,
hogy bármelyik, tetszése szerint kiválasztott harcoló alakulatot vezetheti.
Így esett Erwin Rommel választása 1941 februárjának első napjaiban a líbiai kalandra készülődő Afrika Hadtestre.
Afrikába történt elutazása előtt a szárazföldi haderő főparancsnoksága (Oberkommando des Heeres, OKH) élén álló Franz Halder vezérezredes szigorúan meghagyta Rommelnek,
hogy csak és kizárólag az olasz szövetséges védekező harcait támogató műveleteket folytasson, és kerüljön mindenféle önálló kezdeményezést.
Ilyen eligazítással a tarsolyában érkezett meg Erwin Rommel, az ellenfelei által később csak sivatagi rókaként emlegetett német tábornok Tripoliba, 1941. február 12-én.
Az öntörvényű és a harcot élvező, abban kreativitást kereső, továbbá kitűnő taktikai érzékkel megáldott Rommel a helyszínen tájékozódva azonnal rájött, hogy egyedülállóan jók a lehetőségek az angolok El-Agheliából és Bengaziból történő kikergetéséhez. Ezért figyelmen kívül hagyva Halder vezérezredes intelmeit,
a saját szakállára rögtön egy kisebb hadműveletbe kezdett, hogy páncélosai bevetésével kipuhatolja az angolok gyenge pontjait.
A felderítő céllal tervezett hadművelet azonban olyan jól sikerült, hogy Rommel március 25-re El-Agheilánál bevette az előretolt brit állásokat.
A gyors sikeren felbuzdulva a „sivatagi róka" nem állt meg,
hanem az offenzív hadműveleteket tiltó OKH direktívára fütyülve, és tegyük hozzá, hogy az angolok legnagyobb megdöbbenésére, egységeivel betört Kirenaikába.
A páncélosaiból villámgyorsan három falanx-szerű hadoszlopot alakított ki, és motorizált alakulatai gyorsaságát kihasználva
április 7-re teljesen körbekerítette a krenaikai brit erőket,
rengeteg hadianyagot zsákmányolva, valamint öt angol tábornokot is foglyul ejtve.
A „sivatagi róka" nem volt híján a hazardírozó szellemnek sem, ezért az angolok megfutamodását kihasználva tovább folytatta gyors előrenyomulását az egyiptomi határ felé, mit sem törődve a lehetetlenül hosszúra nyúlt utánpótlási vonalakkal.
Rommel szélvészszerű gyorsasággal ért az egyiptomi határon fekvő Tobruk alá, ám a város menetből való bevételére tett kísérlete kudarcba fulladt, és Morshead ausztrál tábornok véget vetett a sivatagi róka addigi diadalmas előrenyomulásának. Az afrikai frontról beérkező hírek hallatán az OKH stratégái eleinte úgy vélték, hogy Rommel megbolondult, agyára mehetett a tűző sivatagi nap.
Halder vezérezredes valósággal hápogott a dühtől,
amikor rájött, hogy Rommel a főparancsnokság szigorú utasításait figyelmen kívül hagyva, saját háborúba kezdett.
A bosszús Halder Paulus vezérezredest küldte Afrikába, az öntörvényű parancsnok megfegyelmezésére, ismételten és nyomatékosan megtiltva Rommelnek a további keleti előrenyomulást.
Rommel azonban a visszavonulásból is győzelmet tudott kovácsolni, ugyanis a személyesen Churchill parancsára nyomába lihegő angol 8. hadsereg alakulatait, az 1941. június 15. és 18. között lezajlott harcokban
az előre telepített aknamezőkre csalta, súlyos veszteségeket okozva nekik,
miközben páncélosai Wavell tábornok seregének szárnyaira csaptak le.
E ragyogó manőverrel sikerült megállítania a 8. brit hadsereget, az angolok pedig megtanulták az Afrikába érkezett tábornok nevét tisztelni, aki a következő másfél évben, még súlyos vereségek sorozatát mérte rájuk.