„A lét válna kibírhatatlanul unalmassá, ha nem próbálnánk megfejteni azokat a titkokat, amelyeket Isten elrejtett előttünk."
(Albert Einstein)
A Time amerikai folyóirat 1999-ben Albert Einsteint, a zsenialitás ikonjaként számon tartott elméleti fizikust választotta meg az évszázad emberének. A tudós géniuszát nem csak a nevével fémjelzett kvantumfizikai illetve kvantumstatisztikai felfedezések, valamint az általa megalkotott, és a kozmológiában új fejezetet nyitó relativitáselméletek bizonyítják, hanem az is,
hogy képes volt előrelátni olyan jelenségeket, amelyek létezését csak Einstein halála után bizonyította be a tudomány.
Ezek közül talán a gravitációs hullámoknak, „a téridő fodrozódásainak" 2016-ban történt felfedezése váltotta ki a legnagyobb visszhangot, amelyek létét Einstein már az 1930-as években megjósolta.
A 20. század egyik legnagyobb hatású gondolkodója a németországi Ulmban látta meg a napvilágot 1879. március 14-én, Hermann Einstein és Pauline Koch gyermekeként. Szülei vallásukat nem gyakorló németországi zsidók voltak, akik fiukat egy katolikus általános iskolába íratták be.
A 19. század végi Németország még merőben más volt, mint amivé Adolf Hitler uralma alatt vált évtizedekkel később. Noha Einstein volt az egyetlen zsidó származású gyermek a katolikus iskolában, de emiatt semmilyen hátrány vagy atrocitás nem érte,
a tanárai ugyanúgy kezelték, mint az összes többi diáktársát.
Az ifjú Albert későbbi életében igen nagy szerepet játszott egy iránytű, amit az édesapja mutatott meg neki, még ötéves korában.
A rendkívül nyitott és érdeklődő kisfiú
ekkor és ennek hatására értette meg, hogy a térben számunkra láthatatlan erők is munkálkodnak.
A gyermek természettudományos érdeklődésének felkeltésében és szellemi fejlődésében nem is elsősorban Einstein apja, hanem a két nagybátyja, valamint egy náluk gyakran vendégeskedő orvostanhallgató játszott jelentős szerepet, ők voltak, akik rendszeresen adtak és ajánlottak az ifjúnak tudományos könyveket.
Einstein már tízéves korában Euklidész "Elemek" című könyvét, valamint Immanuel Kant leghíresebb filozófiai művét, A tiszta ész kritikáját olvasta.
A világhírű tudós személyéhez fűződő egyik legnépszerűbb és magát legmakacsabbul tartó legenda, hogy Einstein középiskolásként igencsak hadilábon állt a matematikával, amiből egyszer meg is buktatták.
E népszerű einsteini toposznak csupán egyetlen apró hibája van, az, hogy egy szó sem igaz belőle.
Einstein 12 éves korában kezdett el matematikát tanulni Németországban, ahol akkoriban az érdemjegyek között az egyes számított a legjobbnak.
Középiskolai tanulmányait végül is nem Németországban, hanem Svájcban fejezte be, ahol viszont a 6-os volt a legkiválóbb osztályzat.
Einstein a szigorú német gimnáziumban többnyire egyes, vagy legfeljebb kettes (azaz jó) osztályzatokat kapott,
Svájcban pedig a matematika érettségijét hatosnak minősítette a bizottság, mindez pedig azt bizonyítja, hogy már diákként is kiváló affinitása volt a matematikai tudományokhoz.
Ami a „bukás" legendáját illeti, abból csupán annyi igaz, hogy az ifjú Einstein 16 éves korában, még az érettségi vizsgája letétele előtt beadta jelentkezését a Zürichi Műszaki Egyetemre, de megbukott a felvételi vizsgán.
Végül 1896-ban nyert felvételt a nagy múltú és patinás svájci felsőoktatási intézménybe. A zürichi diákévek Einstein magánéletében is nagy változást hoztak,
ugyanis itt szeretett bele az egyik évfolyamtársába, a szerb Mileva Maric-ba, 1898-ban.
Einstein ekkortájt rendszeresen megtárgyalta az őt érdeklő tudományos problémákat egy olyan baráti körben, amelyhez a matematikus Milena is hozzátartozott.
Einstein 1903. január 6-án feleségül vette szerelmét, akitől 1904-ben megszületett első fia, Hans Albert Einstein, majd 1910-ben a második gyermekük, Eduard is. Az Einstein-fiúk közül Hans Albert felnőttként a patinás Berkley-i Kaliforniai Egyetem oktatója lett,
a skizofréniára hajlamos Eduard viszont egy elmegyógyintézetben fejezte be az életét.
Az asszony az anyagi nehézségek miatt hazaköltözött Újvidékre, majd ötévi különélés után, 1919-ben elvált a férjétől.
Einstein az 1921-ben elnyert fizikai Nobel-díj teljes összegét volt feleségének adta,
hogy így támogassa Milenát közös gyermekeik felnevelésében. Még abban az évben, amikor kimondták a válást, Einstein másodszor is megnősült, korábbi ápolónőjét és másodunokatestvérét, Elsa Löwenthalt kísérte az oltár elé.
Amikor Einstein megkapta diplomáját, egy ideig nem talált magának állást. Végül magyar származású barátja és évfolyamtársa, a később matematikusként ugyancsak nagy hírnevet szerzett Grossmann Marcell édesapjának közbenjárására, 1904-ben sikerült elhelyezkednie a svájci szabadalmi hivatalban.
Miután sikeresen megvédte „A molekuladimenziók újfajta meghatározásáról" című értekezését, 1905-ben megszerezte a doktorátust,.
Az 1905-ös év más szempontból is sorsdöntő esztendőnek számított Einstein tudományos pályafutásában,
és a 20. század hajnalán ébredező forradalmian új tudományterület, a kvantumfizika fejlődésében is.
Az ekkor 26 éves Einstein 1905-ben négy olyan alapvető és tudománytörténeti jelentőségű cikket publikált, amelyek egyenként is kiérdemelték volna a Nobel-díjat.
A tudománytörténetben ezért is szerepel 1905 úgy, mint az „Annus Mirabilis", azaz a „csodák éve".
Minden túlzás nélkül állítható, hogy Einsteinnek a Brown-mozgásról, a fényelektromos jelenségről, valamint a speciális relativitáselméletről írt dolgozatai alapozták meg a 20. századi modern fizikát.
Amikor 1896-ban Antoine Henri Becqurel felfedezte a radioaktív sugárzást, már akkor sejtették, hogy létezhet egy olyan szubatomi világ,
amelyben merőben más törvényszerűségek érvényesek,
mint az addig általános érvényűnek gondolt newtoni fizikában.
Amikor pedig 1900 őszén Max Planck a fekete test sugárzásából rájött arra, hogy az energia nem folyamatos függvény szerint,
hanem az adott hullámhosszra jellemező diszkrét adagokban változik, megszületett a klasszikus fizikai felfogást meghaladó és a természettudományi gondolkodást forradalmasító új tudományág, a kvantumfizika is.
Albert Einstein a fizikai Nobel-díjat végül nem a nevéhez köthető két legismertebb teória, a speciális, illetve az 1916-ban publikált általános relativitáselméletért, hanem a fényelektromos jelenség leírásáért nyerte el, 1921-ben.
A fény elektromágneses természetére ugyan már Maxwell is rájött,
de Einstein ismerte fel a fény kettős, részecske illetve hullámtermészetű viselkedését,
ami meghatározó mérföldkövet jelentett a kvantummechanika további fejlődésében.
Az 1905-ben megjelent publikációi közül a harmadik, ami csak később kapta meg a speciális relativitáselmélet elnevezést, és eredetileg a laikusok számára a kevésbé izgalmasan csengő „A mozgó testek elektrodinamikájáról" címet viselte, ugyancsak forradalmat indított el az elméleti fizikában.
Einstein speciális relativitáselmélete két axiómára épül: az első szerint a természeti törvényeknek valamennyi egymáshoz képest egyenletesen mozgó megfigyelő számára azonosaknak kell lenniük, a másik pedig, hogy
a vákuumbeli fénysebesség bármilyen vonatkoztatási rendszerben (inerciarendszerben) lévő megfigyelők számára egyformán ugyanannyi.
A speciális relativitáselmélet legfőbb következménye, hogy elveti a tér és az idő abszolút voltát, ami eleinte sok elméleti fizikus számára egyenesen abszurdumnak tűnt.
A speciális relativitáselméletből az következik ugyanis, hogy fénysebesség közeli tartományban lelassul az idő.
Az ebből származó iker-, vagy óraparadoxon, vagyis hogy egy ikerpár tagjai közül a fénysebességgel haladó rendszerben tartózkodó testvér lassabban öregszik mint a földön maradt ikerpárja, a 20. század első évtizedében még hihetetlenül hangzott.
Végül a „csodák évének" negyedik dolgozata mutatta ki,
hogy a tömeggel rendelkező részecskéknek nyugalmi helyzetben is van energiájuk,
és ez az úgynevezett nyugalmi energia különbözik a mozgási valamint a helyzeti energiától.
Einstein szerint a test energiája (E) megegyezik a tömegének (m) és a fénysebessége ( c ) négyzetének szorzatával. A relativitás axiómájának újabb következményét bemutató E= mc2 képlet a fizika legismertebb és leghíresebb képletévé vált.
Einsteint közvetlenül az első világháború kitörése előtti hónapokban, 1914-ben nevezték ki a berlini egyetem professzorának, és ekkor választották be a Porosz Tudományos Akadémia tagjainak sorába is.
Einstein 1915 novemberében előadássorozatot tartott az akadémián,
és itt ismertette először a nevéhez kapcsolódó egyik legnagyobb hatású, az általános relativitásról szóló elméletét. Utolsó előadásában vázolta fel a newtoni gravitációelméletet felváltó híres egyenletét.
Az einsteini elmélet szempontjából minden megfigyelő egyenértékű, és nem csak azok, akik állandó sebességgel mozognak. Einstein általános relativitáselméletében a gravitáció nem számít erőnek, mint a newtoni modellben.
Albert Einstein a gravitációt a tér és az idő geometriájaként, a téridő görbületének következményeként írja le.
Az einsteini elméletben a téridő görbülete közvetlenül kapcsolódik a bárhol jelenlévő anyag és sugárzás energiájához, valamint impulzusához.
Az általános relativitáselmélet egyes előrejelzései alapvetően eltérnek a klasszikus fizika felfogásától, különösen ami az idő múlását, a testek geometriáját, és a fény sebességét illeti. A téridő-elméletnek messzemenő következményei lettek a kozmológiában. Az általános relativitáselméletből
Einstein többek között előre megjósolta a gravitációs hullámok, az idődilatáció, a gravitációs lencsék és a fekete lyukak létezését is.
E jóslatok legnagyobb részt csak a tudós halála után nyertek empirikus bizonyítást.
Einstein az általános relativitáselméletet teljes egészében matematikai illetve teoretikus következtetésekkel alkotta meg, a teória tehát nem megfigyelési és kísérleti eredményeken alapult.
Az általános relativitáselmélet helyességét először Arthur Eddington bizonyította be az 1919. novemberi teljes napfogyatkozás megfigyelésekor.
Eddingtonnak sikerült ugyanis mérésekkel bebizonyítania a fény általános relativitáselméletből következő meggörbülését.
A kvantummechanika 1920-as években kibontakozó második forradalmához Einstein némi szkepszissel viszonyult.
Nehezen tudta elfogadni, hogy a részecskék világában nem a determinizmus, azaz az előre jósolhatóság,
hanem a határozatlanság, a valószínűség érvényesül.
Az ehhez kapcsolódó felfogását igen jól tükrözi az a levél, amelyet 1926-ban az ugyancsak Nobel-díjas atomfizikus, a szubatomi folyamatokat kutató Max Born részére írt:
„A kvantummechanika bizonyára hatásos. Mégis egy belső hang azt súgja nekem, hogy ez még nem az igazi. Sok mindent mond az elmélet, de nem igazán visz közelebb az Öreg (Isten) titkához. Én legalábbis meg vagyok győződve, hogy Ő nem dobókockázik."
Az úgynevezett koppenhágai iskola tagjaival kialakult vitában Einstein e felvetésére a másik ikon, Niels Bohr a következőképpen replikázott:
Ne mondd meg Istennek, hogy mit kell csinálnia!"
Einstein később beismerte, hogy Werner Heisenberg határozatlansági relációját illetően tévedett.
Amikor 1933. január végén Paul von Hindenburg államelnök Adolf Hitlert, a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt vezetőjét nevezte ki az ország kancellárjának, a hatalomra került nácik egyik első rendelkezésükkel
száműzték a zsidó származású, illetve az általuk politikailag megbízhatatlannak minősített személyeket
az állami, a tudományos, és a kulturális szférából, valamint az egyetemi katedrákról is.
Albert Einstein már a weimari demokrácia végóráiban,
1932 novemberében elhatározta, hogy a zűrzavaros helyzet és a várható komor jövő miatt elhagyja Németországot.
Mivel szoros szakmai kapcsolatot ápolt a kaliforniai Passadenában működő híres Institute of Technology-val, valamint az ugyancsak patinás Princeton Egyetemmel, elhatározta, hogy az Egyesült Államokba vándorol ki. A horogkeresztes zászlókkal beborított Németországból kivándorló világhírű tudóst Amerikában tárt karokkal fogadták.
Einstein azonnal megkapta a tartózkodási engedélyt. Princetonban vett házat magának illetve családjának, ott, ahol az Institute for Advenced Study megbecsült professzora lett.
A nácik hangosan gúnyolódva igyekeztek lejáratni az Amerikába emigrált Nobel-díjas tudóst,
tévtannak minősítve a Hitler által amúgy is csak „zsidó fizikaként" emlegetett elméleteit.
Noha Einstein nem politizált, 1939-ben az ugyancsak világhírű, magyar származású atomfizikus,
Szilárd Leó rábeszélésre aláírta azt a levelet, amit Szilárd fogalmazott meg Roosevelt elnöknek címezve,
és amelyben a náci atomkutatások veszélyeire hívta fel az elnök figyelmét.
A levél nem maradt hatástalan,
mert Franklin D. Roosevelt végül ennek a hatására hagyta jóvá az 1942-ben elindított, és az amerikai atombomba előállításához vezető szupertitkos Manhattan tervet.
A világhírű tudós utóbb megbánta, hogy aláírta az első tömegpusztító fegyver megszületését előmozdító levelet.
Einstein utolsó éveiben az általános gravitációelmélet megalkotásán, illetve az ezzel kapcsolatos problémák megoldásán dolgozott. Megkísérelt kidolgozni egy olyan, általa csak „egyesített térelméletként" emlegetett modellt, amely az összes alapvető kölcsönhatást képes egyetlen kölcsönhatás, azaz erő következményeiként leírni.
Ez a kísérlete eleve kudarcra volt ítélve, bár az is igaz, hogy a gyenge és az erős kölcsönhatás alapvető különbözőségét csak Einstein halála után két évtizeddel később, az 1970-es években értették meg.
Noha nem sikerült egyesítenie az általános relativitáselméletet a kvantummechanikával, ez a törekvés, illetve a gravitáció általános, mindent átfogó elméletének megalkotása
mind a mai napig az elméleti fizika Szent Gráljának számít.
Miután 1953-ban még kiadta egyesített térelméletének javított változatát, ezután gyakorlatilag már nem publikált többet.
A modern elméleti fizika máig egyik legnagyobb hatású alakja 1955. április 18-án hunyta le örökre szemeit egy princetoni kórházban.
Albert Einsteint 76 éves korában érte utol a halál. Utolsó pillanatainál csak az ápolónője volt jelen, aki elmondta, hogy a nagy tudós az anyanyelvén, németül mondta el utolsó szavait.
A nővér azonban nem beszélt németül, ezért örök titok marad, hogy mik voltak Einstein utolsó szavai.
Végakaratának megfelelően, még a halála napján elhamvasztották, és a hamvait – ismeretlen helyen – szétszórták.
A hamvasztás előtti kötelező halottszemlét elvégző patológus, dr. Thomas Stoltz Harvey – anélkül, hogy erre engedélyt kapott volna a családtól – eltávolította Einstein agyát, amelyből számos metszetpreparátumot is készített.
A doktor későbbi nyilatkozata szerint semmilyen rendkívüli eltérést nem észlelt a 20. század egyik legnagyobb géniuszának agyában.
1999-ben azonban a McMaster University szakértőinek korszerű technológiával elvégzett részletes vizsgálata azt mutatta, hogy Einstein agyának a fali burkolati területe hiányzik, viszont a belső fal lebenye mintegy 15 %-al vastagabb az átlagosnál. Az agynak ez a régiója felel a matematikai gondolkodásért, és a térlátásért is.A zsenialitásnak tehát meglelték az anatómiai bizonyítékát is.