A felemelkedő Oszmán Birodalom a 14. század vége óta fenyegette Európát. A terjeszkedő muszlim hatalom első jelentősebb kontinentális hídfőfoglalása az 1389-es rigómezei csatához kapcsolódik, amelyben I. Murád szultán hadserege legyőzte Lázár király hősiesen küzdő szerb csapatait.
Annak ellenére, hogy nem csak a szerb király, hanem a szultán is életét vesztette az öldöklő küzdelemben, a rigómezei csatavesztéssel a törökök fél évezredre megvetették lábukat a Balkánon. A félhold európai terjeszkedésének Bizánc 1453-ban történt bevétele jelezte a következő fontos állomását.
A nagy török hódító, II. (Fatih) Mehmed szultán északra törését Hunyadi Jánosnak a világraszóló 1456-os nándorfehérvári győzelemmel sikerült ugyan megakasztania, de csak átmenetileg.
Az 1520. szeptember 30-án trónra lépett I. (Kanúni) Szulejmán szultán már nem csak oszmán uralkodóként, hanem mint az iszlám világ kalifája, részben politikai, de nem kis részben vallási megfontolásokból is, ismét Európa, a „harbiszlám", azaz a háború, a „hitetlenek földje" felé vetette figyelmét.
Riasztó jelnek számított a jövő szempontjából, hogy a török hódítás feltartóztatásában évszázadokon át kulcsfontosságú Nándorfehérvár valamint a Délvidék már a frissen trónra lépett szultán első, 1521-es hadjárata idején elesett.
A Magyar Királyság határáig nyomult Oszmán Birodalom halálos fenyegetést jelentett az ország számára, mivel Szulejmán legfőbb külpolitikai céljának eléréséhez, a Habsburg Birodalom megroppantásához
illetve Bécs elfoglalásához Magyarországon át vezetett az út.
A török terjeszkedést a 16. század elején a Magyar Királyság egymagában már nem lett volna képes megállítani; az oszmán hódítás feltartóztatásához összeurópai összefogásra lett volna szükség.
Az 1520-as években Európát azonban mély politikai-ideológiai megosztottság és nagyhatalmi küzdelmek gyötörték.
Az 1517-től kibontakozó reformáció nyomán súlyos ellentétek ütötték fel fejüket a Német-római Birodalomban, amit a német parasztfelkelés, V. Károly császár itáliai hadjárata, valamint az európai hegemónia megszerzéséért vívott francia-Habsburg küzdelem csak még tovább mélyített.
A Valois-Habsburg szembenállás az 1525. február 24-én lezajlott paviai ütközetben csúcsosodott ki,
ám V. Károly győzelmének komoly és hosszú távú politikai következménye lett: a vereséget szenvedett és rövid időre Habsburg fogságba került I. Ferenc francia király, ellensúlyozandó Károly megerősödött hatalmát, szövetséget kötött a Portával.
A csaknem három évszázadon át kitartó francia-török szövetség pedig szinte áthidalhatatlan akadályt gördített egy összeurópai oszmánellenes szövetség útjába.
Miután Szulejmánnak az a kísérlete, hogy diplomáciai úton tegye a budai udvart a Porta vazallusává kudarcot vallott, a padisah 1526 tavaszán ismét Magyarország ellen vonult hadaival.
A Mohács melletti síkon 1526. augusztus 29-én lezajlott csatában II. Lajos király hadserege megsemmisült, az ország számos főrendje, sőt, maga az uralkodó is a csatatéren lelte halálát.
A mohácsi vész után 1526 novemberében királlyá választott I.(Szapolyai) János uralkodói legitimitását Habsburg Ferdinánd az 1515-ös Habsburg-Jagelló szerződésre hivatkozva nem ismerte el,
és magát tekintette egyedüli törvényes magyar királynak.
A Szulejmánnal kiegyezni hajlandó János 1540 nyarán bekövetkezett halála után
a szultán eldöntötte, hogy véglegesen megszállja az országot, nehogy az teljes egészében Habsburg Ferdinánd kezébe kerüljön.
Buda 1541. augusztus 29-én történt megszállása után János özvegyét, Izabellát Erdélybe száműzte, az ország török birtokba került részeit pedig vilajetté szervezte, és az Oszmán Birodalomhoz csatolta.
Az 1541-et követő évtizedekben tovább folytatódtak az oszmán területfoglalások,
ami oda vezetett, hogy a 17. század derekára a Felvidék és Erdély kivételével gyakorlatilag az egész ország török megszállás alá került.
Az 1591-ben elkezdődött tizenöt éves háború, az első nagy nemzetközi összefogáson alapuló kísérlet, hogy kiszorítsák a törököket a Magyar Királyság területéről, végül nem érte el a célját; az 1606-os bécsi béke lényegében a korábbi satus quót konzerválta.
Az 1618-ban kirobbant harmincéves háború újfent súlyosan megosztotta az európai hatalmakat, ilyen helyzetben pedig szóba sem jöhetett egy újabb nagy törökellenes hadjárat. A szörnyű pusztítással járó első nagy összeurópai fegyveres konfliktust lezáró 1648-as wesztfáliai béke nagy vesztese a Habsburg-hatalom, a német-római császár volt.
Azon túl, hogy le kellett mondania Németalföldről, a német fejedelemségek, elsősorban a protestáns uralkodók jelentősen megerősítették önállóságukat a császári hatalommal szemben. Ráadásul az 1658-ban német-római császárrá koronázott I. Lipótnak azzal is szembe kellett néznie,
hogy a wesztfáliai, illetve az 1659-es pireneusi békével az „ősellenség" Franciaország vált Európa legerősebb katonai hatalmává,
amit XIV. Lajos igyekezett is maximálisan kihasználni a meggyengült Habsburg-hatalommal szemben.
A magyar koronát 1657 óta viselő és természeténél fogva óvatos, a háborúskodástól irtózó I. Lipót ezért is törekedett birodalma keleti határain az Oszmán Birodalommal fennálló status quo bármi áron való fenntartására.
Erre volt visszavezethető, hogy az 1664-es magyarországi hadjáratban a Szentgotthárdnál kivívott fényes katonai győzelem ellenére, a császár a vasvári békében lemondott e győzelem kiaknázásáról, sőt, még további területeket is átadott a törököknek.
( A vasvári béke fontos szerepet játszott az 1666-os Wesselényi-féle főúri összeesküvésben. )
Tehát még a 17. század második felében, több mint egy évszázaddal a magyarországi hódoltság kezdete után is úgy látszott, hogy a magyarságnak még hosszú ideig el kell viselnie a török igát.
Noha a Török Birodalom éppen a 17. század derekára érte el a legnagyobb területi kiterjedését és még mindig félelmetes katonai hatalomnak látszott,
az oszmán kalifátus valójában ekkorra már túljutott felemelkedésének zenitjén.
A 17. századra a nagy és tehetséges hódító szultánok, II. Mehmed, I. Szelim, vagy I. Szulejmán korszaka végérvényesen leáldozott. 1676-ban két fontos, és néhány évvel később döntőnek bizonyult személyi változás történt Rómában illetve Isztambulban.
A Vatikánban elhunyt X. Ince helyére a pápaválasztó bíborosi testület,
a konklávé Benedetto Odescalchi bíborost,
egy gazdag és előkelő comói kereskedőcsalád sarját választotta meg Krisztus földi helytartójának. Az elődje tiszteletére XI. Ince néven Szent Péter trónusára lépett új pápa már fiatal korában elhatározta, hogy egyházi pályafutását és minden megszerzett befolyását egyetlen célnak, Európa muszlim uralom alóli felszabadításának fogja alárendelni.
Ugyanebben az évben a 17. századi Oszmán Birodalom egyik legtehetségesebb nagyvezíre, a 41 éves korában hirtelen elhunyt Köprülü Ahmed helyére IV. Mehmed szultán a nándorfehérvári születésű
Kara Musztafa pasát, a török flotta parancsnokát nevezte ki a birodalom második legfontosabb posztjára.
Kara Musztafa igen művelt, és komoly hadvezéri tapasztalatokkal rendelkező, ám rendkívül becsvágyó oszmán államférfi volt.
Noha tehetségben egyáltalán nem szenvedett hiányt, de mégis hibásan mérte fel mind a Porta, mind pedig a Habsburg-birodalom helyzetét. Kara Musztafa I. Lipót békülékeny politikájából arra a téves következtetésre jutott, hogy a császár helyzete súlyosan meggyengülhetett, ezzel szemben saját birodalmát a belső problémák ellenére is jóval erősebbnek tartotta annál, mint amilyen valójában volt.
Kara Musztafa az 1682-ben kitört felvidéki Tökhöly-felkelés hatására, valamint a Portával szövetséges francia király, XIV. Lajos titkos biztatására
grandiózus haditervet terjesztett a szultán elé.
A becsvágyó nagyvezír szeme előtt a régi dicsőség lebegett, amikor Szulejmán nyomdokaiba lépve Bécs elfoglalására tett javaslatot IV. Mehmednek.
A padisah jóváhagyta ambiciózus nagyvezíre tervét,
aki 1683 késő tavaszán egy minden addiginál nagyobb, mintegy 130 -150 ezer fős sereg élére állt,
hogy Szulejmán soha meg nem valósult nagy célját beteljesítve, meghódítsa az iszlám számára a szimbolikus jelentőségű császárvárost, Bécset.
Bécs fényes győzelemnek tervezett ostroma valójában az európai oszmán uralom végzetes megrendülésének vált a nyitányává. Az 1683 kora tavaszán a törökök készüllődéséről Isztambulból Bécsbe érkező hírek nagyon nyugtalanná tették a császárt, aki ennek hatására 1683. április elsején védelmi szövetségre lépett III. (Sobieski) János lengyel királlyal.
Kara Musztafa hatalmas serege június elején átkelt a Dráván, és fenyegető folyamként hömpölygött át a Dunántúlon,
Bécs irányába. Az oszmán főhad előtt nyargaló tatár hordák valamint az akindzsik betörtek Alsó-Ausztriába, útjukat mindenfelé felperzselt települések, és lekaszabolt ezrek hullái jelezték.
A hatalmas török sereg közeledésének hírére I. Lipót császár és udvara, valamint 80 ezer bécsi polgár elmenekült a városból, amelyet Gróf Ernest Rüdiger Starhemberg tábornagy parancsnoksága alatt 11 ezer fős katonaság védett.
A város július 14-én elkezdett ostroma augusztus végére
kritikus helyzetbe sodorta az időközben ötezer fősre apadt védősereget.
Elfogyott az élelem, és a törököknek több helyen is sikerült berobbantania a várfalakat.
Ám Sobieski János 36 ezer fős, zömében lovasságból álló serege, amely erőltetett menetben sietett Krakkóból a szorongatott császárváros felmentésére,
szeptember 8-án egyesült Lotaringiai Károly herceg császári, valamint Miksa Emánuel választófejedelem bajor csapataival.
A döntő összecsapás 1683. szeptember 12-én Bécs közelében a Kahlenberg alatti síkságon zajlott le; az egyesült keresztény hadak III. János király parancsnoksága alatt tönkreverték Kara Musztafa hadseregét. A törökök felszerelésüket és fegyverzetüket hátrahagyva, fejvesztetten menekültek; Bécs felszabadult.
Sobieski János az elfoglalt török táborban, Kara Musztafa nagyvezír sátrában még aznap levelet írt XI. Ince pápának,
hogy beszámoljon a keresztény sereg fényes győzelméről. „Venimus, vidimus, et Deus vicit", azaz „Jöttünk, láttunk, és Isten győzött"- így kezdődött a király pápához intézett latin nyelvű levele.
III. János király és a keresztény sereg kihasználva a győzelem szülte helyzetet, a Duna mentén Párkányig nyomult, ahol október 7-én újabb fényes győzelmet aratva megsemmisítette a budai pasa seregét, majd áttört a túlpartra, és visszafoglalta a még 1543-ban Szulejmán által bevett Esztergomot.
Bécs felszabadítása után a hogyan tovább kérdése minden korábbinál sokkal erősebben vetődött fel. I. Lipót a franciák betörésétől és egy újabb rajnai háborútól tartva ugyanolyan megoldásban gondolkodott, mint amilyen az 1664-es vasvári béke volt. A békekötésért cserébe kész lett volna kiegyezni a Portával a status quo fenntartása mellett.
Ezért 1683 őszén követeket menesztett Isztambulba, de IV. Mehmed a megszégyenítő kudarc ellenére, - és tegyük hozzá, hogy Magyarország nagy szerencséjére - ostoba felfuvalkodottságában elutasította a császár megalkuvó ajánlatát. Bécs ostroma másrészt sajátos riadó volt, mert azt bizonyította, hogy az oszmán kalifátus még korántsem adta fel az iszlám további európai terjeszkedésének tervét.
Ezért 1683 végén ismét leporolták János Fülöp mainzi érsek húsz évvel korábbi tervét, ami egy törökellenes összeurópai szövetség létrehozásáról szólt.
A terv megvalósításának legfőbb harcosa az európai muszlim uralom felszámolását legfőbb életcéljának tekintő XI. Ince lett. A pápa 1683 végén elküldte követeit a császárhoz, a német választófejedelmekhez és a velencei dózséhoz, hogy az adott politikai erőviszonyok figyelembevétele mellett, tető alá hozza az összeurópai törökellenes szövetséget.
A szövetség megvalósulásának, illetve a nagy felszabadító háború megindításának kétségkívül a francia – Habsburg ellentét volt a legnagyobb kerékkötője. Az egyházfejedelem ezért nyomás alá helyezte az öntörvényű XIV. Lajost, a „legkeresztényibb" francia királyt is abból a célból, hogy ünnepélyes kötelezettségvállalást csikarjonki belőle, miszerint a török elleni általános háború ideje alatt nem fog támadást intézni I. Lipót birodalma ellen.
A pápa emellett Velencét is igyekezett megnyerni az ügynek, a gazdag adriai köztársaságnak Kréta elfoglalása, valamint a boszniai beglerbégek Dalmácia ellen állandósult betörései miatt ugyancsak volt elszámolnivalója a Portával.
XI. Ince hosszú hónapokig szinte megállás nélkül dolgozott azon a nunciusaival, hogy elsimítsa a legfőbb akadályt jelentő Habsburg-francia ellentétet. Ebben a rendkívül komoly diplomáciai munkában bécsi nunciusa (pápai követe) Buonvisi, valamint Marco d'Aviano kapucinus misszionárius voltak az egyházfő legfőbb segítői. 1684. március elejére minden készen állta nagy szövetség életre hívásához.
A hosszú egyeztetések során kidolgozott szövetséglevél szerint a Szent Liga tagjai kötelesek az Oszmán Birodalom megtámadására és a török elleni harc folytatására mindaddig, amíg nem sikerül teljesen felszámolni az iszlám európai területek feletti uralmát. A Kötelezettségvállalás arra is kiterjedt, hogy egyik szerződő fél sem bocsátkozik a többiek tudta és jóváhagyása nélkül tárgyalásokba az ellenséggel, és nem köt semmilyen különbékét sem a Portával.
A Német-római Birodalom, a Lengyel Királyság és a Velencei Köztársaság között
így jött létre 335 éve, 1684. március 5-én a törökellenes keresztény szövetség, a Szent Liga.
A pápa fáradhatatlan és energikus diplomáciai missziójának köszönhetően létrehozott szövetség óriási jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy 1686-ig a Szent Ligához csatlakozott a bajor, a brandenburgi, a szász választófejedelemség, V. Iván cár Oroszországa, és a Svéd Királyság is.
Az 1684-től kibontakozó törökellenes nagy felszabadító hadjáratban
szinte Európa összes országából ezrével álltak a keresztény zászlók alá a fegyveres önkéntesek.
A visszafoglaló háború egyik legnagyobb fegyverténye, Buda 1686. szeptember 2-án történt visszafoglalása után úgy tűnt, hogy nincsen megállás.
1688-ban az egyesült keresztény hadak visszafoglalták Nándorfehérvárt,
és az év végén már a dél-szerbiai Nisnél portyáztak. Beteljesülni látszott a hőslelkű egyházfejedelem, XI. Ince nagy álma, hogy hamarosan az utolsó muszlim hódítót is kiverik a kontinensről.
Ám ekkor a törökellenes győzelemsorozatra féltékeny, és I. Lipót hatalmának megerősödéséről tartó XIV. Lajos ünnepélyes kötelezettségvállalást megszegve, 1688-ban hátba támadta a Habsburg birodalmat; kitört az úgy nevezett pfalzi örökösödési háború, ami végül meghiúsította, hogy felszabaduljon a Balkán. De ez már a történelem egyik másik lapja.