Múlt hét szerdán, március 27-én kora reggel az Új-Dél-Walesi Trapman Bergamui a társaival együtt nyíltvízi horgászatra indult, Sydney közelében. A remélt fogás helyett azonban horrorisztikus zsákmányra, egy méretes röviduszonyú makócápa (Isurus oxyrinchus) leharapott fejére bukkantak a horgászok.
A közel négyméteresre becsült ragadozót a kopoltyúrések mögött érte egy jól látható, és az egész törzs átmérőjét átfogó hatalmas harapás.
Az elpusztult makócápa méretét jól illusztrálja, hogy a megtalált fejmaradvány önmagában egy mázsa körüli. „Szóval ez volt az, amit visszahoztunk a hatalmas makóból. Sajnos, azt nem láttuk, hogy mi ehette meg, de ez az egész nagyon impresszív élmény volt számunkra. A fej körülbelül 100 kilogrammot nyomott. Őrült egy reggel volt" - jegyezte meg Trapman Bergamui a furcsa felfedezés élményéről.
De más érdekességet is tapasztaltak a maradvány megvizsgálásakor.
„Körülbelül 35 kilogramm húst vágtunk le a makó fejéről, és amikor azt hittem, hogy már mindent láttam, felfedeztük, hogy egy marlin letört orrnyúlványa volt a fejébe fúródva." A különös esetnek gyorsan híre ment a környéken, komoly aggodalmat keltve a fürdőzőkben.
Elindultak a találgatások, hogy vajon miféle szörnyeteg cirkálhat odakint a nyílt tengeren,
ami képes egyetlen harapással leválasztani egy méretes makócápa mázsás fejét? Ahogyan az ilyenkor általában lenni szokott, ilyen-olyan magyarázatokban, és vadabbnál-vadabb ötletekben sincs hiány.
Az eset kapcsán napvilágot láttak olyan szenzációhajhász feltételezések is,
hogy a tettes nem más, mint a kihaltnak elkönyvelt óriásfogú cápa,
a megalodon egyik jelenkori túlélője lehet. A valós magyarázat azonban ennél sokkal prózaibb.
Keith Poe, aki tudományos kutatások céljából eddig több ezer makócápát jelölt meg Dél-Kalifornia partvidékén, és a faj szakértőjének számít, a megtalált torzó alapján 600-800 kilogrammosra becsüli az elpusztult ragadozó teljes testtömegét, ami jóval nagyobbnak számít a fajt jellemző átlagnál.
Az sem megy ritkaságszámba, hogy egy-egy letört marlin, vagy kardhal rosztrumot, azaz orrnyúlványt találnak a makócápák testében.
A nyílttengeri életmódot folytató és a heringcápafélékhez (Lamnidae) tartozó röviduszonyú makó a legtöbb lamnid fajtól eltérően nem lesből,
hanem villámgyors üldözéssel ejti el a többnyire nagytestű és sebesen úszó csontos halakból,
így többek között tonhalakból, makrélafélékből, illetve kardhalakból álló zsákmányát.
Amikor a makó rátámad egy marlinra, vagy kardhalra, a párharc során előfordulhat,
hogy a védekező marlin orrnyúlványa beletörik a cápa testébe,
a torzóban talált rosztrum töredékre tehát ez lehet a magyarázat. Az pedig, hogy a mélység valami ismeretlen őskori túlélője haraphatta ketté a kétségkívül méretes makócápát, két okból sem valószínű.
Az egyik, hogy az óriásfogú cápák ( Carcharodon, vagy Carcharocles nemzetség) közel 50 millió éves törzsfejlődése a csoport utolsó és legnagyobb képviselője, a C. megalodon kihalásával befejeződött.
A fosszilis bizonyítékok szerint
a maximum 20 méteres testhosszúságot és 50 tonnás testtömeget elérő C. megalodon
a pleisztocén időszak (2,5 millió évtől 12 000 évig) végén tűnhetett el a világóceánból.
Noha a paleontológusok és az óriáscápák fejlődéstörténetével foglalkozó tengerbiológusok körében vitatott a kihalás pontos időpontja, azaz hogy mikor tűnhetett el végleg a világtengerből a C. megalodon, abban szinte teljes az egyetértés, hogy nem érhette meg a jelenkort.
Egyes fosszilis maradványok azt sugallják, hogy az „utolsó mohikánok" esetleg még a Homo sapiens kortársai lehettek,
és talán 15 -30 000 éve veszhettek ki az utolsó óriásfogú cápák,
de jelenleg nincs semmi olyan tudományosan értékelhető bizonyíték, ami azt támasztaná alá, hogy a C. megalodon néhány példánya még jelenleg is él.
A 20. századból ismert néhány szemtanúktól származó esetleírás a Csendes-óceán déli térségéből,
amelyek egy ismeretlen, bálnaméretű óriáscápáról szólnak, ám ezek tudományos hitelessége erőteljesen vitatható. A leghíresebb állítólagos óriáscápa-észlelésekről itt olvashat bővebben.
De nemcsak a C. megalodon kihalása miatt valószínűtlen, hogy a tudomány számára eddig ismeretlen óriáscápa szaggatta volna szét a Trapman Bergamui és társai által megtalált makócápát, hanem a harapásnyom behatóbb vizsgálata is. A Mr. Bergamui engedélyével nyilvánossá tett közeli felvételeken megfigyelhető, hogy valójában nem egyetlen, hanem egy nagy, és több kisebb harapás szakíthatta le a makócápa fejét a törzséről.
Múlt hét pénteken John Chisholm tengerbiológus, cápaszakértő,
a New York Post kérésére analizálta a felvételeket,
mellyel kapcsolatosan a következőket írta Twitter-oldalán: „ Ez nem az, aminek látszik. Ezt a makót egy hosszú horogsorral fogták, és a horog fogságába esett ragadozóval más cápa, illetve cápák végeztek. Nem egy nagy, hanem több harapással. Ez igen gyakran megtörténhet horogra akadt cápákkal, (hogy más cápák lakmároznak belőlük, a szerk.) még azt megelőzően, hogy a halászok kiemelhetnék őket a vízből."
A legnagyobb harapásnyom átmérője megközelíti a fél métert, ami viszont valóban egy igen nagytestű cápától származhat,
még ha nem is a megalodontól. (A megaladon kifejlett méretes példányainak 150 – 200 cm körüli volt a harapásátmérője.) A tengerbiológusok még vizsgálják, hogy milyen recens fajtól származhat a legnagyobbként azonosított harapás, egyelőre ezt még nem sikerült meghatározni.
A szakértők szerint a legnagyobb valószínűséggel egy megtermett nagy fehér cápától (Carcharodon carcharias) származhatott a legnagyobb és brutális erejű harapás,
de az sem kizárható még, hogy egy ugyancsak extra nagyméretű tigriscápától (Galeocerdo cuvieri).
A szakértők azonban határozottan kizárják azokat a találgatásokat, amelyek szerint a mélység egy ismeretlen szörnyetege végezhette volna ki Trapman Bergamui makócápáját.