A Kis-Antillák szigetcsoportjához tartozó Martinique-t még maga Kolumbusz Kristóf fedezte fel 1502-ben. A trópusi szigetparadicsom 1635-ben került francia fennhatóság alá, és egy rövid brit periódust leszámítva mindig is francia gyarmat maradt, 1946-tól pedig Franciaország egyik tengerentúli megyéjének számít.
A festői szépségű Kis-Antillák szigetei – így köztük Martinique is – az atlanti/amerikai és a pacifikus eredetű karibi lemez határán fekszenek, ahol a mélyben zajló tektonikus folyamatok miatt nem mennek ritkaságszámban sem a szeizmikus, sem pedig a vulkáni események.
A külső karibi szigetív egyik tűzhányója, a Martinique északi oldalán fekvő Mont Pelée, vagyis a „Kopasz-hegy” már a történelmi múltban is az aktivitásáról volt ismert, ám egészen az 1902-es kataklizmáig nem tartották számon a veszélyes vulkánok között.
A katasztrófát megelőzően csak fél évszázaddal korábban, 1851-ben mutatott aktivitást, de az akkori hamuszórással és némi morajlással együtt járó kitörés nem okozott károkat, így ez az eset is lassan feledésbe merült.
A tipikus francia gyarmati város, St. Pierre lakói 1902. március 23-án szembesülhettek azzal, hogy megint valami készülődik az 1397 méter magas Mont Pelée gyomrában.
Április hónapban egyre gyakrabbá és hevesebbé váltak azok az előjelek, amelyek egy nagyobb kitörés bekövetkezésére utaltak.
A sziget fővárosára folyamatosan szállingózott a vulkáni hamu,
és záptojásszagú, csípősen kénes gázok borították el St. Pierre utcáit.
Április végére jelentősen romlott a helyzet, a szél időnként olyan erős gázfelhőket sodort a városba, hogy az emberek csak vizes zsebkendőt szorítva a szájukra mertek kilépni az utcára.
Folyamatossá vált a finom vulkáni hamu szitálása is, a kikövezett utakat nem egyszer több centiméter vastag hamuréteg borította el, nesztelenné téve a lovas kocsik kerekeinek zörgését.
Aggasztó jelnek számított a hegy felől érkező rovar- és hüllőinvázió;
a vulkán környékéről tömegesen menekültek a vöröshangyák és százlábúak,
valamint százszámra láttak az utakon dél felé tekergőző mérges kígyókat.
Május 3-án a napközben egyre jobban sűrűsödő morajlások és robbanások hangja okozott kisebb pánikot.
A baljós jelek miatt még április 27-én egy geológusokból álló kisebb csoport mászta meg a hegyet, hogy adatokat gyűjtsön, és megpróbálja felmérni a terepet. A Száraz Tengerszem (Etang Secben) nevet viselő csúcskráterben egy kisebb tavat fedeztek fel, amelynek a közepében újabb, hevesen füstölő vulkáni kúp épült.
A geológusok a víz hőmérsékletéből megállapították,
hogy a forró magma már egészen az elzáródott kráterig nyomulhatott fel.
A szakembereknek egységesen az volt a véleményük, hogy rövid időn, talán napokon belül egy nagy, robbanásos kitörés prognosztizálható.
Az alkalmi expedíció haladéktalanul tájékoztatta a város elöljáróságát az aggasztó tapasztalatokról, megpendítve a lakosság evakuálásának szükségességét is. Mindez azonban nem volt különösebben ínyére a helyi politikusoknak, a május 10-re kitűzött helyhatósági választások miatt, amelyeket az evakuálás egyértelműen meghiúsított volna.
A városi elöljáróság agytrösztje ezért elvetette a lakosság kitelepítésének elrendelését, és kampányt indított, hogy megnyugtassa az embereket.
Az erre a célra létrehozott különbizottság tagjai hangosan igyekeztek elbagatellizálni a Mont Pelée egyre jobban látható aktivitásának veszélyeit, kétes példaként emlegetve az olaszországi Nápoly közelében emelkedő Vezúvot, ahol a vulkán rendszeres aktivitása ellenére százezrek élnek a hegy közvetlen közelében.
A derék városatyák persze nem tértek ki a Vezúv idősebb Plinius által drámai erővel megörökített i. sz. 79-es kitörésére, ami percek alatt két közeli római város, Pompeji és Herculaneum teljes lakosságát elpusztította.
Az elöljáróság kampánya ellenére azonban tovább nőtt a nyugtalanság, főleg, amikor május 5-én a forráspontig felhevült krátertó vize kiöntött, és elsöpört a vulkántól mintegy 5-6 kilométerre, a tengerparton fekvő cukorgyárat.
A felelőtlen városi vezetőket azonban még ez a valóban komoly aggodalomra okot adó eset sem bírta jobb belátásra,
és mintha mi sem történt volna, tovább folytatták a választási, illetve megnyugtatási kampányt.
Napra pontosan 117 éve, 1902. május 8-án reggel nyolc óra előtt pár perccel hatalmas robbanás detonációja oszlatta el az álmos békességgel induló nap csendjét.
Az első kitörést egy még erősebb második robbanás követte, aminek nyomában – egy szomszédos hegyen tartózkodó francia csillagász feljegyzése szerint – furcsa felhő jelent meg a hegy oldalában, ami szorosan a talajhoz tapadva rohant le a lejtőn, miközben egyre nagyobbra hízott.
A St. Pierre felé robogó felhőben villámok cikáztak, ami azt bizonyította, hogy rendkívül erős elektromos kisülések zajlanak a vulkáni felhő belsejében.
A korabeli földtudományok még nem ismerték azt a jelenséget, amit a modern vulkanológiában izzófelhőnek neveznek.
Az izzófelhő a pusztító piroklaszt árak egyik típusa, amit a Mont Pelée 1902. május 8-i kitörése alkalmával sikerült először megfigyelni. (Erre vezethető vissza, hogy a földtani szakirodalomban mind a mai napig a francia nuée ardente az izzófelhőre hasznát tudományos elnevezés.)
Az izzófelhő, vagyis a „nuée ardente” a piroklaszt árak magas hőmérsékletű típusa, amelynek belsejében 300 Celsius-foknál is nagyobb lehet a hőmérséklet.
A vulkanológusok az izzófelhőt tartják az egyik legpusztítóbb és legveszélyesebb vulkáni kitörési folyamatnak, mivel rendkívül gyorsan játszódik le, és az alázúduló izzófelhő nagy sebessége miatt a tűzhányóhoz közeli zónákból szinte lehetetlen a menekülés.
A kitörés izzófelhője – amely legalább 100 km/órás sebességgel haladt – perceken belül elérte St. Pierre városát.
Az égésnyomok alapján később megállapították, hogy a várost elérő izzófelhő hőmérséklete legalább 600-700 Celsius-fok lehetett.
A forró gázok mindenhová, még a zárt helyiségekbe is behatoltak, az ott tartózkodók azonnali halálát okozva. A rendkívüli hőmérséklet ellenére sem égtek el a holttestek, mivel a tűzforró gázfelhő pillanatok alatt átviharzott a városon.
Noha jó néhányan nem hallgattak a városvezetők felelőtlen propagandájára, és még időben elhagyták St. Pierre-t, ám a környékről a kitörni készülő vulkán jelentette fenyegetés miatt sokan a városba húzódtak.
Az áldozatok pontos száma ezért mind a mai napig nem ismert,
csak annyi bizonyos, hogy elérte a harmincezer főt. A katasztrófát mindössze ketten élték túl, egyikük a városi börtön pincetömlöcének foglya volt.
A rabnak is súlyosan megégett a háta, és négy napig feküdt eszméletlenül a vulkáni hamuval ellepett épület pincéjében, mielőtt a mentőcsapat tagjai rátaláltak, de hatalmas szerencsével túlélte a halálos kataklizmát.
(Megmenekülésének köszönhetően a francia köztársasági elnök kegyelemben részesítette.) A másik túlélő egy cipész volt, aki a város szélén lakott, és éppen az udvarán tartózkodott, amikor rácsapott a forró és furcsa szélvihar.
Annyi lélekjelenléte maradt, hogy gyorsan berohanjon a házba,
és ennek köszönhetően hihetetlen szerencsével ő is túlélte az izzófelhő pusztítását. Az izzófelhő sebességét, illetve erejét jól demonstrálják a később megtalált, kötélszerűen összetekeredett vasbeton gerendák, valamint egy háromtonnás ledöntött köztéri szobor is.
A megpróbáltatások ezzel azonban még nem múltak el, mert tíz nappal később, május 20-án újabb izzófelhő érte el St. Pierre-t, de ez már nem szedett áldozatokat.
St. Pierre igazi tragédiája a városi elöljárók cinikus felelőtlensége volt; a 30 ezer halott sokkal inkább a rövid távú politikai haszonlesés, mintsem a Mont Pelée áldozatának tekinthető.