"Mi ketten megmentjük hazánk szent ügyét és kikérjük jutalmul, hogy a megmentett hazában én paraszt, Ön vegytan professzor lehessen... Azért tegye meg nekem azt a grátiát, kedves Professzor úr... és verjen jól valamelyik körmére az ellenségnek."
(Báró Eötvös József Görgey Artúr tábornoknak, 1848. december 2-án)
A magyar főváros, Pest-Buda 1849 első napjaiban került a Windisch-Grätz herceg vezette császári hadsereg kezére, az országgyűlés és a kormány emiatt Debrecenbe menekült.
A Tisza mögé szorított honvédsereg márciusban lendült ellentámadásba,
és a tavaszi hadjárat során egyik győzelmet a másik után aratta. Az isaszegi, majd a komárom-szőnyi csata után az ország területének nagy részét visszafoglalta, és 1849. április 25-én Pestre is bevonult.
A szabadságharc vezetői ekkor komoly dilemmával kerültek szembe: üldözzék-e tovább az osztrák főerőket, vagy Buda visszafoglalását tűzzék ki inkább célul.
Végül parázs vita után az utóbbi mellett döntöttek, számításba véve, hogy Bécs felé másfélszeres ellenséges túlerő várta volna a lelkes, de a harcokban megfáradt honvédsereget, amelynek az utánpótlási vonalai is veszélyes hosszúságúra nyúltak volna meg ezáltal.
Ugyanakkor az április 14-i Függetlenségi Nyilatkozat, illetve
a Habsburg-ház trónfosztásának kimondása után a közvélemény elvárása is az volt, hogy a főváros ismét magyar kézre kerüljön,
a támadás pedig gyors sikerrel kecsegtetett, mert Budát Heinrich Hentzi tábornok parancsnoksága alatt csak ötezer császári katona védte.
Ráadásul Buda nem minősült korszerű erősségnek,
a budai vár már az 1686-os ostrom idején sem felelt meg a kor erődítményeivel szemben támasztott hadmérnöki követelményeknek, és ez még inkább így volt a 19. század derekán.
Rövid pihenő után, 1849. április 29-én a feldunai hadtest zöme Komáromból Buda felé indult. A VII. hadtest két hadosztálya Pöltenberg Ernő tábornok parancsnoksága alatt Győrnél maradt, a VIII. hadtest mozgó része pedig a Csallóközben levő császári erőket tartotta szemmel.
A magyar sereg május 4-én érkezett a fővároshoz, létszáma a már előzőleg ott lévő Aulich-hadtesttel együtt mintegy 31 ezer főt tett ki.
A budai vár alá felvonuló honvédcsapatok közül a Kmetty-hadosztály
a Vízivárosban építette ki az állásait,
a Kálvária-hegy és a Kis Svábhegy közötti szakaszt pedig Knézich Károly III. hadteste foglalta el.
A Kis Svábhegytől a Gellért-hegyig Nagysándor József tábornok I. hadteste zárta az ostromgyűrűt, míg Aulich Lajos II. hadteste a Gellért-hegy és a Duna közötti szakaszt foglalta el.
A honvédsereg főparancsnoka, a kiváló stratéga, Görgey Artúr tábornok - aki eredeti végzettségét tekintve vegyész volt - az ostrom megkezdése előtt megadásra, valamint Buda átadására szólította fel az osztrák helyőrség parancsnokát, Heinrich Hentzi tábornokot.
Az osztrák parancsnok azonban visszautasította a magyar fővezér ajánlatát. Heinrich Hentzi von Arthrum vezérőrnagyot Windisch-Grätz tábornagy nevezte ki a Budát megszálló osztrák csapatok parancsnokának.
Hentzi tábornok, aki műszakilag magasan képzett katona volt,
beosztása átvétele után azonnal hozzákezdett a leromlott falak megerősítéséhez, és a védművek kiépítéséhez, ami miatt a budai vár 1849 májusára jóval erősebbé vált, mint azt a honvéderők vezérkara feltételezte.
Görgey Artúr ultimátumában azt is közölte Hentzivel,
hogy a honvédsereg Pest felől nem fog támadást intézni a lakosság megkímélése miatt,
de ha a védtelen várost a várból ennek ellenére ágyúzni kezdik, úgy a védők nem számíthatnak kegyelemre.
Kmetty György honvédtábornok hadosztálya még azon a napon, amikor Hentzi elutasította Görgey ultimátumát, rohamot kísérelt meg a vár ivóvízellátását biztosító vízmű sáncai ellen.
Az akció nem járt sikerrel, és Kmetty tábornok egységei súlyos,
200 főnyi veszteséget elszenvedve kénytelenek voltak visszavonulni.
Nem hozott átütő sikert a Sváb-hegyen és a Nyárs-hegyen felállított magyar ütegek tüzérségi tüze sem, mert a kis kaliberű tábori lövegek nem veszélyeztették komolyan a vár Hentzi tábornok által megerősített falait.
Ekkor derült csak ki, hogy a támadó magyar sereg vezérkara alábecsülte a védők erejét.
A problémát felismerve a fővezér, Görgey tábornok azonnal intézkedett, hogy Komáromból hozzanak öt nehéz ostromágyút Buda alá a szükséges lőszerekkel együtt.
Ennek köszönhetően május 12-én megindult a budai vár módszeres ostroma, és a nehézlövegek folyamatosan rombolták az erődítmény falainak előre meghatározott részeit.
A réstörésre kijelölt várfalszakasznál a honvédsereg tüzérparancsnoka, Psotta Móric alezredes irányításával megkezdődött a réstörő és az ezt fedező ún. leszerelő ütegek helyének előkészítése.
Fedezéket készítettek a tábori ütegeknek is, közben pedig a könnyű lövegekkel időről időre lőtték a várat, hogy eltereljék a védők figyelmét, ugyanezt a célt szolgálták a gyalogság látszattámadásai is.
A szorongatott és válságos helyzetbe került Hentzi vezérőrnagy - noha katonailag ezt semmi sem indokolta, inkább megfélemlítési célból és bosszúból -
nehézágyúival több alkalommal is kíméletlenül bombáztatta Pestet.
A céltalan rombolásnak a békés polgárok mellett a reformkor építészetének büszkesége, a pesti Duna-sor is áldozatul esett, negyven épület teljesen leégett.
A magyar ostromágyúk folyamatos tüzelése nyomán május 16-án estére a vár nyugati és délnyugati részén, a Fejérvári kapu környékén hatalmas rések keletkeztek a várfalban.
Másnap hajnalban az I. és a III. hadtest, valamint Kmetty tábornok hadosztálya a fővezértől kapott parancs szerint általános támadásba lendült,
de a még túl magasan levő résen át a honvédek az öldöklő kézitusa ellenére sem tudtak behatolni a várba,
így a nehéztüzérséggel tovább rombolták a várfalat.
A mindent eldöntő roham május 21-én hajnalban vette kezdetét.
Nagysándor József tábornok I. hadtestének egységei a várfal Krisztinaváros felőli szakasza ellen indultak támadásra, Knézich Károly III. hadteste
egyidejűleg a Bécsi kaput és a Vérmező felé eső sarokbástyát támadta,
míg a Kmetty-hadosztály a vízivárosi vízmű sáncait vette heves ostrom alá.
A golyózápor közepette legelőször az I. hadtest csapatainak sikerült betörni a várba. A Szent György térrel szemközt álló viszonylag alacsony falakat egy önkéntesekből toborzott század mászta meg.
Őket követve a 47. honvédzászlóalj katonái is szuronyt szegezve benyomultak a Várkertbe,
aminek hatására az itt állomásozó olasz Ceccopieri-zászlóalj katonái azonnal letették a fegyvert.
A nemzeti színű hadilobogót elsőként a 47. zászlóalj egyik honvédja, Püspöky Gracián tűzte ki a várfalra.
A magyar egység sikeres betörésének hírére, Heinrich Hentzi vezérőrnagy egy zászlóalj élén személyesen rohant a csatározás helyszínére, de az egységét fogadó sortűzben haslövést kapott, a katonáit pedig magyar szuronyroham szórta szét.
Hentzi ugyanúgy járt, mint csaknem két évszázaddal korábban Arnót Abdurrahmán Abdi pasa, az utolsó budai beglerbég, aki a Bécsi kapunál betörő keresztény sereg feltartóztatására tett kísérlet közben, a janicsárjai élén harcolva esett el.
Miközben a Szent György térnél megfutamították az osztrákokat, Knézich tábornok III. hadteste egyidejűleg betört a Bécsi kapunál, röviddel később pedig Kmetty tábornok csapatai is elfoglalták a vízmű sáncait.
A halálos haslövést kapott osztrák parancsnok, Hentzi helyettese, Alois von Alnoch ezredes, látva, hogy számukra minden elveszett, a robbantásra előkészített Lánchídhoz szaladt, és életét feláldozva, szivarját a hídra helyezett négy mázsa lőporba vetette.
A detonáció azonban csak nyolc kereszttartó szerkezetet tett tönkre,
mert a hidat építő Clark Ádám mérnök előre számítva hasonló eseményre, a lánckamrákat vízzel árasztotta el, és ez nagyrészt felfogta a robbanás erejét.
Az ekkor még fogságba nem esett császári csapatok véres fejjel voltak kénytelenek visszavonulni a királyi várba, ahol látva a teljesen reménytelen helyzetet, reggel hét óra körül letették a fegyvert.
Görgey Artúr rendkívül lovagiasan viselkedett a legyőzött ellenséggel, mert a korábban Hentzihez intézett ultimátuma ellenére, amelyben Pest ágyúzása esetén nem ígért kegyelmet az osztrákoknak,
mégis megkímélte a foglyok életét.
Heinrich Hentzi tábornok, a magyar tábori orvosok gondos ápolása ellenére, két nappal később belehalt sérülésébe.
A szabadságharc leverése után az osztrák császári propaganda azt terjesztette hazug módon,
hogy a magyarok bántalmazták a halálosan megsérült Hentzi tábornokot, holott ebből egy szó sem volt igaz, mert rangjának és állapotának megfelelő, magas rangú hadifogolyként kezelték.
(Az emlékére 1852-ben I. Ferenc József utasítására állított, a nemzet által provokációnak érzett emlékmű 1899-ig állt a budai Várban, és csak 1919-ben távolították el végleg.)
Az ostrom alatt a cs. és kir. hadsereg négy elsőrendű hadosztályát veszítette el, 710 katona elesett, 4200 fő, köztük 113 tiszt hadifogságba került, a harc 370 magyar honvéd életét követelte, és 670-en sebesültek meg.
Buda visszavétele a szabadságharc csúcspontjának, de egyben a fordulópontjának is számított.
A két uralkodó, az osztrák császár és az orosz cár 1849. május 21-én - ugyanazon a napon, amikor a magyar honvédsereg visszafoglalta Buda várát - Ferenc József kezdeményezésére Varsóban végleges megállapodást kötött az orosz intervenció feltételeiben.
Az osztrák császár néhány tízezer főnyi, és osztrák parancsnokság alatt működő orosz segéderőt kért, I. Miklós azonban csaknem 200 ezres sereget küldött - ennél nagyobb orosz haderő addig nem járt külföldön, még a napóleoni háborúk idején sem.
Az orosz cár - figyelemmel a honvédseregben és tisztikarában harcoló lengyel hazafiakra - attól tartott, hogy magyar győzelem esetén az orosz iga alatt szenvedő Lengyelországban is szabadságharc törhet ki, amit minden áron meg akart akadályozni.
Az orosz agresszió önmagában eldöntötte a háborút, hiszen az osztrák hadseregből 160 ezren harcoltak Magyarországon,
de a cár beavatkozása után már 350 ezer katona állt szemben a 170 ezres honvédsereggel.
Az orosz hadvezetés a Magyarország elleni intervencióhoz összesen negyedmillió katonát mozgósított, és ebből mintegy 190 ezer vett részt a hadjáratban, 568 löveggel.
A cár kiáltványában ez állt: "Hadseregünknek megparancsoltuk, hogy keljen útra, fojtsa el a lázadást, és semmisítse meg a vakmerő gonosztevőket, akik tartományaink nyugalmát fenyegetik."
A túlerővel szemben a nemzetközileg is elszigetelődött Magyarország nem tudta a siker reményével felvenni a küzdelmet, és a szabadságharc az 1849. augusztus 11-i világosi fegyverletétellel végleg elbukott.
Világos után a "magyarok lázadásától" megalázott I. Ferenc József a szabadságharc vezetőin pedig kegyetlen bosszút állt.
Források:
MTVA Sajtóadatbank,
Hermann Róbert: Buda bevétele 1849 május 21.,
Dr. Csikány Tamás. Várharcok az 1848/49-es magyar szabadságharcban