Hetvenhat éve, 1943. május 17-én hajtotta végre a RAF (Royal Air Force, Brit Királyi Légierő) 617. repülőszázada a második világháború egyik legkülönlegesebb légi akcióját, a Chastise (Fenyítés) fedőnevű hadműveletet.
A brit Légügyi Minisztérium a Ruhr-vidék, a legfontosabb német hadiipari központ áramellátását biztosító gátak és vízierőművek lerombolását már Anglia 1939. szeptember 3-án történt hadba lépése előtt hadászati jelentőségű prioritásnak minősítette.
A gátakat repülőgépekről ledobott torpedókkal lehetett volna a legegyszerűbben megsemmisíteni, ám erre a németek is felkészültek, és víz alá telepített erős torpedóhálókkal védték a veszélyeztetett objektumaikat.
A gátak megsemmisítése ezért csak rendkívül nagyméretű légibombákkal lett volna végrehajtható, de a királyi légierő terület, vagy szőnyegbombázási stratégiát alkalmazó Bombázóparancsnoksága nem volt technikailag felkészülve a rendkívül precíz célzást igénylő pontbombázásokra.
A másik problémát a megfelelő hatóerejű bombák hiánya jelentette, egészen 1943-ig. Barnes Wallis, a nagy múltú Vickers repülőgépgyár mérnöke a „ Megjegyzés a tengelyhatalmak elleni támadás módszereihez" című dolgozatában
az energiatermelés megbénításában látta a stratégiai bombázások legfőbb értelmét,
mert ez szerinte olyan érzékeny csapást mér az ellenségre, ami a háború feladására kényszerítheti a náci Németországot.
A repülőgépeket tervező Wallis elsősorban nem katonai teoretikus, hanem igen kreatív konstruktőr volt. A masszív vasbetonépítmények, erődök és gátak lerombolására konstruálta meg az úgynevezett földrengésbombát.
A bombának hangsebességgel kellett elérnie a felszínt, hogy a detonáció előtt mélyen a földbe fúródjon.
Wallis számításai szerint a levegőnél sűrűbb közegben, tehát a talajban vagy a vízben felrobbanó bomba lökéshullámai pontatlan célzás esetén is sokkal nagyobb pusztítást okoznak, mint a hagyományos légibombák.
Ahhoz, hogy megfelelő legyen a rombolóerő, és a bomba elérje a hangsebességet, igen nagy tömegűnek kellett lennie.
Wallis első földrengésbombája, a Tallboy 6 tonnát nyomott,
egy későbbi továbbfejlesztett változata, a Grand Salm tömege pedig már elérte a tíz tonnát, amivel ez lett a második világháború legnagyobb bevetett bombája.
Komoly problémát jelentett,
hogy a RAF nehézbombázói nem voltak alkalmasak ilyen hatalmas tömegű rombolóeszköz hordozására.
Noha Wallis kiváló repülőgép-konstruktőrként elkészítette a földrengésbombák hordozására alkalmas Victory Bomber kódnevű szuperbombázó terveit, de az pénz és kapacitás hiányában nem kapott támogatást a Légügyi Minisztériumtól.
Wallis 1942-ben vázolta fel a gátromboló, vagy az úgynevezett ugráló bomba ötletét, a „Gömbbomba – Felszíni torpedó" című tanulmányában.
A Wallis tervezte hordóalakú bombát nagy sebességgel és alacsonyan kellet kioldani a víztükör felett, ami a víz felszínéről visszapattanva, egyre rövidülő ugrásokkal haladt tovább a gát irányába.
Kioldás közben egy speciális szerkezet segítségével nagy sebességű forgómozgásba kellet hozni a bombát,
ami miatt a betonfalról visszapattanva, süllyedés közben ismét a gátfal felé fog tartani. A rombolóeszköz detonációja nyomán felszabaduló gázok a víznyomás miatt a kisebb ellenállás, vagyis a betonfal irányába összpontosulnak, megsokszorozva ezzel a bomba pusztító erejét.
A Légügyi Minisztérium 1943. február 23-án „Upkeep" fedőnévvel jóváhagyta Barnes Wallis gátromboló bombájának tervét.
A Bombázóparancsnoksággal egyeztetve, 1943 májusára tűzték ki az első éles bevetést.
Addig persze még rengeteg teendő volt hátra. Nem is a bomba elkészítése, hanem a megfelelő hordozóeszköz kialakítása, és a speciális bevetésre alkalmas személyzet kiképzése jelentette a legnagyobb problémát.
A hadművelet levezénylésére a RAF 5. bombázócsoportja (Bomber Group) egy teljesen új századot állított fel, amelynek 21 négymotoros Avro Lancaster Mk. III típusú négymotoros nehézbombázó és személyzete került a kötelékébe. A titkos akcióra felkészülő 617. század állományát a RAF scamptoni bázisán helyezték el.
A század élére a 170 sikeres harci bevetéssel rendelkező nagy tapasztalatú Guy Gibbson alezredest nevezték ki.
A 617. század bombázói nem szériagépek, hanem a speciális feladatra jelentősen átalakított Lancasterek voltak.
Az ugráló bomba szokatlan alakja és nagy tömege miatt át kellett alakítani a bombakamrákat, amelyeknek leszerelték az ajtait, mivel a halálos hordót csak így lehetett rászerelni a bombakioldó berendezésre.
A súlycsökkentés miatt eltávolították a gépek védőpáncélzatát, és leszerelték róluk a védőfegyverzet egy részét is.
Mivel a tervezett akció rendkívül precíz manővereket igényelt, a bevetésre kijelölt alegység személyzete minden nap hosszú órákig tartó fárasztó gyakorlórepüléseket hajtott végre.
Ahhoz, hogy minél jobban szimulálják az éles bevetést, a 617. század gépei az Eyebrook, és a Dewrent tározó gátjait „támadták" nem éles bombákkal,
a rárepülést pedig a dorseti parton fekvő Fleet-lagúna felett gyakorolták.
Az éjszakai körülmények szimuláláshoz besötétítették a pilótafülkék ablakait, a pilóták pedig fekete szemüveget viseltek.
A bevetés sikerének a rendkívül pontos célzás volt a kulcskérdése, a bombákat ugyanis nagyon pontos távolságról és magasságból kellett elindítani ahhoz, hogy a vízen kacsázva elérjék a gát falát.
A bombavetés pontos távolságának meghatározását
a két legfőbb célpont, a Möhne és az Eder gátjain álló tornyok segítségével, háromszögelési módszerrel határozták meg.
Mivel a tornyok közti távolság ismert volt, egy olyan egyenlő szárú háromszög alakú célzóberendezést konstruáltak, aminek akkora volt az alapja, amekkorának a tornyok közötti távolság látszott abban a pillanatban, amikor a gép a megfelelő távolságra volt a gáttól.
A felszíntől való pontos magasság meghatározása is problémás volt; a rendkívül alacsonyra ereszkedett gépeknél a légnyomás változásán alapuló fedélzeti magasságmérő műszerek nem voltak elég pontosak.
A problémát végül a gép orra és törzse alá szerelt fényszórókkal oldották meg, úgy döntve meg ezeket, hogy a helyes magasságon a fényköreik pont fedjék egymást.
A 617. század május 13-án fejezte be az intenzív kiképzést,
az éles bombák pedig két nappal később érkeztek meg a légi bázisra. Minden készen állt a vakmerő bevetéshez, már csak a kedvező meteorológiai viszonyokat kellett kivárni.
Május 16-án kora este, a kelő hold világánál életre kelt a scamptoni légi bázis. A 617. század 21 gépe három csoportra bontva indult el az öngyilkossági kísérletnek tűnő bevetésre.
Az 1. alakulat feladata a Möhne-tározó, illetve az Eder-gát lerombolása volt, a 2. alakulatnak pedig a Sorpe gátját kellett támadnia a kapott bevetési parancs szerint. A 3. alakulat öt Lancastere alkotta a tartalékot. A különleges hadműveletet az 5. bombázócsoport főhadiszállásáról irányították, morze kommunikációval.
Az előre megbeszélt kommunikációs terv szerint három kulcsszóval jelezhette a személyzet az akció állását: a „goner" a bombák kioldását, a „nigger" a Möhne-gát, a"dinghy" pedig az Eder-tározó beomlását jelentette.
A „nigger" kód a kötelékparancsnok, Gibbson alezredes fekete labradorjának nevéből származott, de a kutya – rossz ómenként – pont a bevetés napján pusztult el.
A Lancastereknek beindították a motorjait, a hajtóművek robaja széttörte a csendet, a kipufogócsövekből előtörő kékes színű lángok pedig kísérteties fénnyel világították be a májusi alkonyt.
A 617. század bombázói hosszú nekifutás után keservesen emelkedtek a magasba súlyos terhükkel, majd fokozatosan eltűntek a holdfényben fürdő égbolt kárpitján.
Ahhoz, hogy elkerüljék a kontinensen sűrűn telepített német légvédelmi ütegállásokat, valamint a Luftwaffe rettegett éjszakai vadászait, a bombázók mélyen berepültek a sötétségbe burkolózott Északi-tenger fölé.
Az 1. alakulta, Gibbson alezredes vezetésével az eindhoveni német légi bázist messze elkerülve lépett be a holland légtérbe, és tovább repülve, a Ruhr-vidéktől északra, Hamm városánál fordult rá a Möhne irányára. A 2. alakulat Gibbson alezredes Lancastereit követte, de tovább repült déli itányba, a Sorpe felé.
Az odafelé vezető út sem volt mentes a megpróbáltatásoktól,
kettő Lancasternek műszaki meghibásodás miatt vissza kellett fordulnia, két gépet pedig a Texel sziget felett lelőttek. Az 1. alakulatból Astell gépparancsnok túl mélyre ereszkedett gépe elektromos vezetéknek ütközött, de a többiek folytatták a rárepülést.
Az 1. alakulatból a kötelékparancsnok, Gibbson alezredes fordult rá elsőként a Möhne-tározójára. A holdfényben jól látszott a felduzzasztott tó fölé magasodó gát. Gibbson leoldotta a bombát, majd élesen kifordult.
A bomba azonban a gáttól távolabb robbant, és szemmel láthatóan nem tett semmilyen kárt a műtárgyban.
Mindeközben odalent feléledt a német légvédelmi tüzérség, amely elképesztő zárótüzet lőtt a közeledő brit bombázók elé.
Nyomjelző lövedékek százainak színes csíkjai rohantak az alacsonyan repülő Lancasterek felé, és a „flak", a 88-as légvédelmi lövegek felrobbanó gránátjainak fekete pamacsai pettyezték egyre sűrűbben a holdfénytől derengő éjszakai eget.
Gibson alezredes gépét Hopgood parancsnok Lancastere követte, Hopgood azonban nem bizonyult szerencsésnek: gépét légvédelmi találat érte, és egy hatalmas villanásban mindaz eltűnt, ami egy másodperccel korábban még egy repülőgép volt.
Gibbson, megkönnyítendő a harmadik Lancaster, Martin százados gépének támadását, mélyrepülésben elhúzott a gát felett, hogy elvonja a német tüzérek figyelmét. De Martin gépét is eltalálták, és az ő bombája sem ért célba.
Az őket követő gépek közül Young parancsnok bombája végül telibe találta a gátat,
amely megrepedt, majd egy újabb találat nyomán beszakadt a közepe.
A sötétben, a levegőből is jól látszott a mederből kicsapó és a gát környékét viharos gyorsasággal elnyelő víztömeg.
A megmaradt négy gép a bombáját kioldott kötelékparancsnok, Gibbson alezredes vezetésével elindult az Eder irányába.
Az Eder-gátnál furcsa módon nem volt német légvédelem, de a völgyet sűrű köd ülte meg, és a környező hegyek kifejezetten veszélyessé tették a ráfordulási manővert. Shannon parancsnok hatszor korrigált és repült rá a gátra, de hiába találta el hetedjére, mégsem sikerült megrongálnia.
Maudslay hadnagy sem járt több sikerrel, és az alakulatnak már csupán egyetlen bombája maradt.
Az utolsónak rárepülő Knight parancsnok azonban telibe találta a gátat, és az Eder-tározó is átszakadt. A Sorpe-gát ellen vezényelt csoport viszont csak súlyos veszteségeket tudott elkönyvelni, a gátat nem sikerült megsemmisíteniük.
A hazafelé tartó úton a megmaradt gépek közül Young parancsnok Lancasterét is lelőtték Hollandia felett. A 617. század megtépázott alakulatai május 17-én hajnalban landoltak a scamptoni bázison. A 133 fős személyzetből 53-an haltak meg a bevetés alatt, hárman pedig hadifogságba estek, a század több mint 40 százalékos veszteséget szenvedett az öngyilkos küldetés során.
A gátrombolók bevetése nyomán mintegy 330 millió tonna víz öntötte el a Ruhr-vidék nyugati felét,
80 kilométer sugarú körben. Nagy volt a pusztítás, gyárak, hidak, vasúti szakaszok semmisültek meg, és lakóházak százai dőltek romba. Több szénbányát is elárasztott a víz.
A halálos áldozatok száma legalább 1650 főre tehető, akik között sok volt a kényszermunkára fogott orosz hadifogoly.
Noha Wallis úgy ünnepelte a Möhne és az Eder gátjainak lerombolását hogy „Németország olyan csapást szenvedett, amiből évekig nem tud majd felállni" valójában a Chastise hadművelet nem igazán bizonyult sikeresnek.
A szörnyű pusztulás ellenére, a károkat viszonylag gyorsan helyreállították, és június 27-től ismét megindult az áramtermelés.
A „gátrombolók" közül 33-an kaptak magas kitüntetést,
amit személyesen VI. György király adott át részükre a Buckingham palotában. A 617. század nevéhez fűződik a Tirpitz csatahajó 1944-ben történt megsemmisítése Wallis földrengésbombáival, és ők dobták le a második világháború történetének legnagyobb, tíz tonnás bombáját is. A 617. század mind a mai napig létezik a Royal Air Force kötelékében.