A 28 feljegyzett rengésből nyolc, geológiai szempontból fiatalnak számító törészónák közelében történt – állapították meg a washingtoni Smithsonian Intézet elemzői, Thomas Watters és kollégái a Nature Geoscience című szaklapban megjelent tanulmányában.
A Hold keletkezése után lehűlt, majd zsugorodott, mint ahogyan a szőlőszemből mazsola válik. A Hold felszíne, amely nem olyan elasztikus, mint a szőlőszem héja, eközben többször összetöredezett, és ezernyi sziklaszirt képződött.
A NASA Lunar Reconnaissance Orbiter (LRO) nevű szondája mintegy tíz évvel ezelőtt geológiailag viszonylag fiatal töréseket fedezett fel. Azt azonban nem tudták, pontosan mikoriak ezek a képződmények, és mikori az aktivitás.
A híres Apollo 12-es, 14-es, 15-ös és 16-os holdmisszió asztronautái négy szeizmométert hagytak hátra a Föld kísérőjén, ezek feljegyezték a Hold szeizmikus aktivitását. 1969 és 1977 között a műszerek összesen 28 rezgést észleltek, amelyeket egyebek között aszteroidabecsapódások is kiválthattak. A Földön ezek a rengések a Richter-skála szerinti 2-5-ös erősségűek lettek volna.
Az adatokat most újraelemezték.
Megállapították, hogy az Apollo-missziók által feljegyzett rengések egy sorozata nagyon közel történt az LRO által felfedezett törészónákhoz. Nicholas Schmerr, a Marylandi Egyetem kutatója szerint 8 holdrengés epicentruma nem több mint 30 kilométerre volt az ilyen fiatal zónáktól. „Valószínűnek tartjuk, hogy ezt a nyolc rengést olyan törések okozták, amelyek elcsúsztak az után, hogy a Hold kérgében feszültség alakult ki a globális összehúzódás és az árapály erejének hatására” – mondta Watters.
Bár az Apollo-szeizmométerek 1977 óta nem működnek, ez geológiai szempontból nem számottevő idő. Ezért nagyon valószínű, hogy a törési zónák ma is aktívak – hangsúlyozta Schmerr.
„Nem gyakran láthatunk a Földön kívül aktív tektonikát, ezért nagyon izgalmas annak gondolata, hogy ezek a törések még mindig okoznak rengéseket a Holdon” – mondta.