A latin „Ego sum Attila flagellum Dei" tükörfordításban azt jeleni, hogy „Attila vagyok, Isten ostora". Bár Attila, a hunok nagyfejedelme az időszámításunk szerint a 400-as években élt, ez az elnevezés mégis csak 1387-ben jelent meg róla először.
Más, „vad barbárnak" tekintett uralkodóhoz, mint például Dzsingisz kánhoz hasonlóan, Attila neve is összefonódott a rossz hírnévvel a nyugati népek történetírásában.
A különböző középkori krónikákban gyakran a civilizáció ellenségének, kegyetlen tömeggyilkosnak és kulturálatlan vadembernek ábrázolták.
Ez azonban az érmének csak az egyik oldala, egy meglehetősen szubjektív értékítélet, mivel Attila számos, pozitív uralkodói erénnyel rendelkezett, amit a történetírók gyakran elfelejtettek.
Ő (Attila) valójában a háború szeretője volt, mégis visszafogottan cselekedett"
– írta róla Iordanes, a gót származású, 6. században élt történész.
Attila korai éveiről keveset tudunk. Bár a születésének pontos dátuma nem ismert, a legtöbb forrás szerint valamikor az 5. század legelején született. Attila Mundzuk nagykirály fia volt, és akkoriban jött világra, amikor nagybátyja, Rugila (Rua vagy Ruga néven is ismert) a hunok királyaként uralkodott.
Édesanyja neve nem ismert, bár több történelmi forrás egy Hungysung Vladdysurf nevű nőt említ meg a hun nagyfejedelem anyjaként. Ez a név azonban valószínűleg csak jóval később került a köztudatba.
Attilának volt egy bátyja, Bleda (más néven Buda), akivel a korabeli fiatal férfiakhoz hasonlóan
íjászatot, lovaglást és háborús művészetet tanult, hogy ezzel is felkészítsék őket a hunok vezető szerepére.
Attila és testvére azonban nemcsak a fegyverforgatásban és a testedzésben jeleskedtek, hanem latinul és gótul is megtanultak.
A hun törzsek 432-ben Ruga vezetésével egyesültek. Támadást indítottak a Kelet-római Birodalom ellen, ám a hódító hadjárat 433-ban egy sajnálatos baleset miatt félbeszakadt, amikor édesapja öccsével végzett egy villámcsapás. Eredetileg Attila idősebb testvérére, Bledára szállt az uralkodói cím, de a hun hagyomány szerint eleinte megosztottan gyakorolták a hatalmukat.
A két ifjú 11 éves közös uralkodásuk alatt számos csapást mért a Balkán vidékére, nem kevés fejfájást okozva a Bizánci vagy Kelet-római Birodalomnak.
A hadviselés évei után, úgy 444-445 körül azonban Attila már egymaga ült a trónon,
Buda a bizánci háborúk után egyszerűen eltűnt a történelemből.
Egyes források szerint Buda csatában esett el, más krónikák szerint viszont Attila ölte meg, megint más dokumentumok viszont azt sugallják, hogy Attila katonai kísérete és a vazallus germán fejedelmek segítségével erőszakkal ragadta magához a nagyfejedelmi méltóságot.
Most, amikor az ő bátyját, Bledát, aki a hunok nagy részén uralkodott, árulás miatt megölték, Attila a népét a saját szabálya szerint egyesítette
– írja Iordanes, aki szerint a hatalom csak 28 éves korában került kizárólagosan Attila kezébe.
Attila uralkodói stílusáról és módszereiről Priszkosz rétor bizánci diplomata és történetíró többször beszámolt, amikor 448-449 körül a mai Bodza-folyó völgyében, Románia keleti részében található uralkodói székhelyén járt követségben.
"Fenséges étkeket szolgáltak fel nekünk és a barbár vendégeknek ezüst tálakon, de Atilla nem evett mást, csak sültet, egyszerű, fatálcáról. Minden másban hasonlóan mértékletes volt; fakupából ivott, míg vendégei arany és ezüst serlegből. Ruházata is egyszerű volt, csupán a tisztaságát igényelte. Sem az oldalán viselt kard, sem szkíta lábbelije, sem lova kantárja nem volt díszített, eltérően más szkítákétól, akik arannyal, ékkővel vagy bármi értékessel ékesítették azokat. A földet gyapjú szőnyegek borították " – így írta le Attila udvarát Priszkosz, a kelet-római császár követségének tagja.
Priscos azt is részletesen leírta, hogy Attila komoly, gyakran mozdulatlannak tűnő férfi volt, akinek
ritkán látszott az arcán, a beszédében vagy a cselekedeteiben bármilyen érzelem,
kivéve, ha a legfiatalabb fia, Ernach lépett a terembe, akinek „megcsípte az arcát, és csillogó szemekkel nézett rá".
A leírások szerint Attila külsejében igazi hun volt, aki „alacsony termetével, széles mellével, nagy fejével, apró szemével, ritka szakállával, lapos orrával és sötét testszínével egyesítvén magában nemzetének sajátosságait."
A görög történetíró olyan férfiról írt Attila személyében, akire mindenki tisztelettel nézett fel, és aki „büszke léptekkel járt, miközben ide-oda tekintgetett".
Érdekességként megemlíti azt is, hogy miközben mindenki szabadon vehetett az asztalára rakott ételekből, a követeknek és a barbároknak pedig ezüst tálakban szolgálták fel a finom ételeket, ezzel szemben Atillának csak fatányéron és kizárólag húst.
Priszkosz megemlítette, hogy az ételek felszolgálása után Atilla győzelmeiről és hadi dicsőségéről szóló dalokat énekeltek, majd az udvari bolondok következtek, ám az uralkodó egyik tréfán sem tudott nevetni.
A hunok ekkoriban többnyire a nekik be nem hódolt törzsek leigázásával voltak elfoglalva; céljuk hatalmuk megerősítése és megőrzése volt, portyázás és fosztogatás útján. Így a nomád hunok és a kettészakadt római birodalom között hamarosan feszültté vált a viszony. A nyugat-rómaiak különböző címekkel és több tartomány odaadományozásával igyekeztek elnyerni Attila jóindulatát.
Az uralkodó ekkor ismét a Bizánci Birodalom ellen indult, és a hunok hamarosan
egészen Thermopüléig nyomultak, Konstantinápolyt pedig csak a jól megerősített várfalai mentették meg az elfoglalástól.
Attila aranyban fizetendő adót követelt a kelet-római császártól, amit Bizánc a két hatalom közti béke érdekében rendszeresen meg is fizetett.
Attila azonban 449 körül újabb feltételeket szabott a Kelet-római Császárságnak: azt követelte, hogy a birodalom Sigindumtól (Belgrádtól) keletre háromszáz mérföldre, a Dunától délre pedig száz mérföldre húzódjon vissza.
A béketárgyalások mintegy három évig elhúzódtak, de a bizánciak a hun fenyegetés ellenére sem fogadták el Attila túlzó területi követeléseit.
A Hun Birodalom fénykorában a Balti-tengertől egészen az Atlanti-óceánig terjedt. Attila ahová csak eljutott, egyet jelentett a pusztítással, így érdemelte ki az „Isten ostora" elnevezést.
A hun nagyfejedelem 451-ben újabb hadjáratra indult seregével, valamint számos germán szövetségesével (többek között a gepidákkal, az osztrogótokkal, a rugiakkal, a szkírekkel, a türingekkel, valamint a frankokkal együtt), és a Nyugat-római Birodalom egyik legfontosabb provinciája, Gallia ellen vonult.
A késő ókori világ legnagyobb, és sok szempontból történelmet formáló ütközete, a mauriacumi síkságon Tricarsis közelében (ma Troyes, Franciaország) Kr. u. 451. június 20-án zajlott le. A nyugat-római légiókat és a velük szövetséges hadakat a kiváló hadvezér, Flavius Aetius, az "utolsó római" vezette.
A catalaunumi csatában a rómaiak arattak taktikai győzelmet, mert a súlyos veszteségek miatt Attila a visszavonulás mellett döntött.
Azonban korántsem gyengült meg annyira, hogy a rá következő évben, ne vonuljon az Itáliai-félsziget ellen.
Attila, amikor betört Itáliába, „pusztasággá változtatták a Pó mellékét". A hunok bevették Aquilát, Mediolanumot (Milanót), Páviát, majd átkeltek a folyón, és elpusztították a jobb parti városokat is.
Attila hadait azonban pestis és éhínség tizedelte, így a Mincio folyónál kénytelen volt fegyverszünetet kötni a nyugat-rómaiakkal.
A császár küldöttségében maga I. (Nagy) Leó pápa is részt vett. A keresztény hagyomány szerint Attila a pápa könyörgésére fordult vissza, de sokkal valószínűbb, hogy a hun nagyfejedelem a seregében dúló járvány és éhezés, valamint a bizánci császár keleten indított támadása miatt tért vissza törzsszállására.
A hun nagyfejedelem a következő évben váratlanul meghalt, ám halálának körülményei homályosak. Annyi bizonyos, hogy
feleségül vette a germán Ildikót (Krimhilda), és a nászéjszaka reggelén holtan találták.
Az okok között felmerült egy nyelőcső visszérbetegségből kialakult belső vérzés, az orrvérzés, sőt, a mérgezés gyanúja is.
Alattvalói a gyász jeléül megvagdosták a testüket, és levágták a hajukat.
Attila holttestét selyemsátorban ravatalra helyezték, majd mind a mai napig ismeretlen helyen elföldelték. Jordanes szerint a hun fejedelem holttestét egy hármas, arany, ezüst, illetve vas fémkoporsóba helyezve temették el, de ez a leírás - ismerve a hun előkelők temetkezési szokásait - bizonyos, hogy csupán a derék gót történetíró fantáziájának a terméke.
A nyugati kultúrában és hagyományban Attilát nem véletlenül emlegetik „az Isten ostoraként", mert a hun fejedelem neve a kortársak számára egyet jelentett a keleti barbarizmussal és a brutális kegyetlenséggel.
Ez a kép azonban igazságtalan, és a középkori krónikások túlzásának tekinthető.
Attila neve akkor merült fel ismét, amikor egy új veszedelem kezdte Európát fenyegetni a 13. század első felében keletről: a felemelkedő Mongol Birodalom.
A krónikások ezért vontak párhuzamot a "két barbár keleti despota", Attila, valamint Dzsingisz kán között.
Attila sokkal inkább emberséges, megfontolt és bölcs uralkodóként irányította birodalmát, akinek később számos mítosz és legenda kapcsolódott a nevéhez.
Attila mítosza különösen erősen beépült a magyarság népi és koraközépkori történelmi hagyományába.
Nem véletlenül, hiszen a hun nagyfejedelmet övező legendák között találjuk azt a népszerű elméletet, miszerint a hunok és a magyarok lényegében ugyanaz a nemzet, és a honfoglaló Árpád vezér Attila vér szerinti leszármazottja lehet.