1944. június 22-én a Vörös Hadsereg hatalmas erejű offenzívát indított a másfél éve tartós defenzívába szorult Wehrmacht Belorussziában és Ukrajnában állomásozó hadseregcsoportjai ellen.
Az alaposan előkészített Bagratyion hadművelet eredményeként, a jelentős túlerőben lévő szovjet haderő rövid idő alatt megrendítő csapást mért Busch vezérezredes bekerítésbe került Közép Hadseregcsoportjára.
A Vörös Hadsereg alakulatai július 3-án felszabadították Minszket, július 10.-re pedig végleg kiszorították a leharcolt német seregtesteket Belorussziából. A négy szovjet hadseregcsoport tovább fejlesztve a sikeres offenzívát, betört a balti államok területére, és átlépte a lengyel határt.
Az angolszász szövetségesek 1944. június 6-án végrehajtott sikeres normandiai partraszállása után
a náci Németország helyzete kilátástalanra fordult:
az ötödik évébe lépett háborúban végzetesen meggyengült Harmadik Birodalom többé már nem volt képes a keletről és nyugatról egyszerre érkező csapások elhárítására.
Amikor a Vörös Hadsereg 1944 júliusában elérte a Visztulát,
az emigráns londoni lengyel kormány számára minden addiginál élesebben vetődött fel a hogyan tovább kérdése.
Az 1939. szeptember elsején kitört második világháborúban Lengyelország lett a náci agresszió első áldozata.
Azonban sem a Londonba menekült törvényes varsói kormány, sem pedig a brutális náci megszállást elszenvedő lengyel nép nem felejtette el soha, hogy Hitler Sztálinnal karöltve rohanta le országukat az 1939. augusztus 23-án aláírt Molotov-Ribbentrop paktum titkos záradékának szellemében.
Mindezért a lengyelek szemében az agresszor Sztálin sem volt sokkal jobb mint Hitler, a náci diktátor.
A német illetve szovjet hadifogságot elkerült lengyel egységeknek – nem kis részt a budapesti kormány hathatós támogatásának köszönhetően – sikerült Franciaországba illetve Angliába menekülniük, ahol az első pillanattól kezdve a szövetségesek oldalán küzdöttek hazájuk felszabadításáért, a gyűlölt ellenség, a németek ellen.
1941. június 22-én Adolf Hitler megtámadta a Szovjetuniót. A Barbarossa hadművelet alapvető változást hozott a második világháború menetében: Sztálin a német agresszió áldozatként egy csapásra London szövetségesévé vált.
Winston Churchill, a brit háborús kabinet feje a közös ügy, a náci Németország legyőzése érdekében igyekezett elsimítani Moszkva és a londoni emigráns lengyel kormány között feszülő ellentéteket.
A brit miniszterelnöknek sikerült is elérnie, hogy a két kormány diplomáciai kapcsolatot létesítsen egymással. Az érthető okokból igen kényes lengyel-szovjet viszonyban 1943 áprilisa hozott markáns változást; ekkor derült fény ugyanis a katyńi vérengzésre.
Mint később kiderült, az SZKP KB Politikai Bizottsága 1940 márciusában Sztálin utasítására titkos határozatot hozott az 1939-es lengyelországi hadjáratban foglyul ejtett és szovjet hadifogolytáborokban őrzött lengyel tisztek likvidálására.
A háborús bűntettnek számító tömeggyilkosságot a Belügyi Népbiztosság alegységei követték el;
22-23 ezer lengyel tisztet végeztek ki Szmolenszk közelében.
A londoni emigráns kormány a rendelkezésére álló információk alapján nem hitte el a Kreml hivatalos magyarázkodását, amely szerint a német megszállók végeztek a lengyel foglyokkal, és Moszkvát vádolta meg a nemzetközi jogot sértő szörnyű bűntettel.
Sztálin válaszul megszakította a londoni lengyel emigráns kormánnyal fennálló kapcsolatokat: a lengyel és szovjet viszony így ismét a mélypontjára zuhant.
1941 júniusához képest azonban 1943 kora nyarára nagyot fordult a világ: az Egyesült Államok is belépett a háborúba,
Hitler Sztálingrád után pedig végleges defenzívába szorult a keleti fronton.
Ráadásul az amerikai elnök, Franklin D. Roosevelt különösen igyekezett Sztálin kedvébe járni, hogy megnyerje a szovjet diktátort a Japán elleni háború, illetve az Atlanti Chartában lefektetett Egyesült Nemzetek Szervezete ügyének.
Emiatt Churchill és Roosevelt számára egyre kellemetlenebbé vált a londoni lengyel emigráns kormány „makacskodása", amit csak tovább tetézett az exil-kormány feje, Sikorski tábornok 1943.júniusában bekövetkezett titokzatos hátterű halálos repülőgép balesete.
A brit miniszterelnök és az amerikai elnök is komoly nyomás alá helyezte a lengyeleket annak érdekében,
hogy egyezzenek ki a Kremllel, és hagyjanak fel a Moszkvát érintő „vádaskodásokkal". A szövetséges nagyhatalmak számára Sztálin „kézben tartása"és jóindulata mindennél, a lengyelek igazságánál is fontosabbnak számított.
A szövetséges nagyhatalmak 1943. november 28. és december 1. között Teheránban megtartott tanácskozásán végleg eldőlt, hogy az angolszász hatalmak - Sztálin kívánsága szerint - nyugaton, Franciaországban fognak partra szállni a következő év tavaszán.
Ezzel lényegében az is eldőlt, hogy Kelet-Közép-Európa és a Balkán nagyobb részt szovjet befolyás alá kerül a háború után.
A teheráni konferencián Lengyelország új határairól is elvi megállapodás született a „három nagy" között; Roosevelt és Churchill elfogadta Sztálin javaslatát, hogy az új lengyel határt keleten a régi Cruzon-vonal mentén húzzák meg,
nyugaton pedig Németország rovására kárpótolják a lengyeleket német területekkel.
Sztálin így az összes, 1939-es területi hódítását megtarthatta, amit Lengyelország hátbatámadásával, és nem kis részben Adolf Hitlernek köszönhetően orzott el a lengyelektől.
A keleti front 1944-es hadi sikerei miatt Sztálin egyre kevésbé leplezte azt a szándékát, hogy a szövetségeseinek tett homályos ígéretekkel szemben, Lengyelországból szovjet vazallus-államot csináljon.
A szovjet diktátor a londoni emigráns lengyel kormányt tekintette az ezzel kapcsolatos törekvései legfőbb akadályának, még annak ellenére is, hogy Churchill és az amerikai elnök nyomására a lengyelek megpróbálták a Moszkvával megromlott viszony normalizálását.
Sztálin azonban semmit sem bízott a véletlenre; amikor 1944 júliusában a Vörös Hadsereg átlépte a régi szovjet-lengyel határt, és előrenyomult a Visztulához, július 21-én Chelmben felállíttatta a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottságot, (Polski Komitet Wyzwolenia Narodowego, PKWN) a Kreml által kinevezett
moszkovita lengyel kommunistákból álló, és mindenben a sztálini irányvonalat követő „demokratikus" ellenkormányt.
A hír hallatán a londoni emigráns kormány politikusai megértették,
hogy komoly, ha nem végzetes lépéshátrányba kerültek.
Ezért parázs vita után elhatározták, hogy akár a brit háborús kabinet rosszallása ellenére is, de mindenféleképpen lépni fognak.
Július végére a Vörös Hadsereg alakulatai megérkeztek Varsó határába, és elérték a Visztulát. Július 21-én a londoni emigráns kormány titokban arról értesítette a földalatti Honi Hadsereg parancsnokát, Gróf Tadeusz Bór-Komorowski tábornokot, hogy megadja az engedélyt Varsó fegyveres felszabadítására.
A németek megszállta Lengyelországban az Armia Krajowa mintegy 250 ezer főt számlált,
amelyből 1944 július végén hozzávetőleg 40-50 ezer fegyveres volt mozgósítható a fővárosban.
Az egykori katonákból valamint civilekből verbuválódott Honi Hadsereg csupán könnyűfegyverzettel volt felszerelkezve, többnyire csak puskákkal és revolverekkel rendelkeztek, ami messze elmaradt a megszálló németek haditechnikája mögött.
1944. július 29-én az első szovjet harckocsi-ékek sikeresen benyomultak Varsó Praga nevű külvárosába, ahonnan - a tábori tüzérséggel együtt- tűz alá vették a német állásokat.
Aznap este a moszkvai rádió lengyel nyelvű adása a németek elleni felkelésre buzdította Varsó lakosságát:
Varsóiak, a szabadság a Ti kezetekben van! Lengyelek, fegyverbe! Nincs veszteni való idő!"
Bór-Komorowski tábornok, aki alig egy hónappal korábban, június 30-án vette át a földalatti hadsereg irányítását a Gestapo fogságába esett Stefan Rowecki tábornoktól, a friss hírek hallatán tanácskozásra hívta össze parancsnokait.
Mindenki a fegyveres felkelés mellett tette le a voksát,
elkerülendő, hogy a szovjetek egyedül verjék ki a városból a németeket.
Úgy gondolkodtak, amennyiben saját erőből sikerül felszabadítani a várost, az sokat segíthet a lengyel szuverenitás megőrzésében.
Másrészt, a moszkvai rádió felhívása alapján úgy gondolták, hogy a szovjetektől is várhatnak fegyveres segítséget a németek elleni harchoz.
Nem mindenki volt azonban ennyire optimista a vélelmezett szovjet támogatást tekintve; Władysław Anders tábornok, aki a londoni emigráns kormány tagja volt ekkor, kijelentette,
hogy aki a Honi Hadsereg harcainak szovjet támogatásában bízik, az nem ismeri Sztálint.
Kazimierz Sosnkowski tábornok szintén erősen aggályosnak tartotta a felkelés ötletét,
de egyedül maradt a véleményével.
Bór-Komorowski tábornok július 31-én késő este hozta meg végleges döntését: másnap augusztus elsején, délután ötkor elindítják az általános fegyveres felkelést.
Augusztus elsején – miután Bór-Komorowski tábornok kora délután megerősítette a kiadott parancs végrehajtását – ,17 órakor a Honi Hadsereg mozgósított egységei támadásba lendültek.
A Varsóban állomásozó nehézfegyverzettel, harckocsikkal, tüzérséggel illetve páncélozott csapatszállító járművekkel is felszerelt 14 ezer fős német helyőrséget váratlanul érte a Honi Hadsereg akciója.
A Honi Hadsereg Varsóban mozgósított erőiből csak háromezren rendelkeztek elfogadhatónak mondható fegyverzettel,
a felkelőknek egyáltalán nem voltak páncélelhárító és nehézfegyverei.
A félig reguláris felkelőkhöz már az első nap húszezer civil is csatlakozott. A belvárosi kerületekben, ahol a támadás megindult, sorra kitűzték az ablakokra a vörös-fehér színű nemzeti lobogót, és mindenki azzal harcolt, ami éppen a keze ügyébe akadt: voltak, akik baltával, csákánnyal vagy lapáttal a kezükben szálltak szembe a gyűlölt ellenséggel.
A civilek soraiban nők és fiatal lányok is küzdöttek elszánt bátorsággal, a gyerekek pedig lőszert hordtak, vagy futárként vitték a harcban álló csoportoknak szánt híreket. Volt, hogy lesből megrohantak gyanútlanul várakozó német csapatszállítókat,
az utcákon manőverező harckocsikat pedig az ablakokból kidobált benzines palackokkal gyújtották fel.
A civil felkelők közül sokan elestek, de a halált megvető bátorságnak voltak eredményei is: számos páncélozott csapatszállítót, sőt harckocsit is sikerült zsákmányolniuk, amelyeket a németek ellen fordítottak.
A felkelők rendelkezésére álló kevés erőt nem megfelelően osztották szét, túl sok helyen indítottak támadást, és a harcoló csoportok közti kapcsolattartás is akadozott.
A Varsó körüli helyzet sem kedvezett a Honi Hadsereg számára, a szovjetek által szorongatott 9. német hadsereg erősítést kapott, és a még július 31-én a város határában kibontakozott páncélos csata augusztus 5-én német taktikai győzelemmel fejeződött be.
A németek Varsóban is gyorsan magukhoz tértek, szívósan védekeztek, és helyi ellentámadásokkal igyekeztek felszámolni a felkelők csoportjait.
A harcokat ténylegesen irányító Antoni Chruściel tábornoknak
többszöri kísérlet ellenére sem sikerült a legfontosabb célt, a Visztula két hídját elfoglalni,
ami megteremthette volna az összeköttetést a folyó túlpartján állomásozó szovjet csapatokkal.
Amikor a varsói felkelés híre Adolf Hitler tudomására jutott, a Führer éktelen haragra gerjedt, és nyomban megparancsolta, hogy rombolják porig a lengyel fővárost, a lakóit pedig nemre és korra való tekintet nélkül irtsák ki.
A július 20-i merényletkísérlettől még mindig súlyosan frusztrált Hitler a parancs végrehajtására nem is a város környékén állomásozó "megbízhatatlan" Wehrmacht erőknek,
hanem személyesen a Reichsführer-SS-nek, Heinrich Himmlernek adott utasítást.
Himmler egyrészt rendőri alakulatokat vezényelt Varsóba Jürgen Stroop SS-Guppenführer (vezérőrnagy), a Waffen-SS rendőrparancsnokának irányítása alatt,
másrészt a lengyel fővárosba küldte a köztörvényes bűnözőkből és rablógyilkosokból toborzott Dirlewanger SS-különítményt ,
a még a „fekete rendben" is mélyen megvetett szadista és aberrált Oskar Dirlewanger SS-Oberführer parancsnokságával.
Ugyancsak Varsóba vezényelték az átállt oroszokból és ukránokból álló hírhedt SS Rona gránátos hadosztályt,
egy másik szadista, Bronisław Kaminski SS-Brigadeführer ( dandártábornok) kommandírozása alatt.
A varsói katonai műveletek központi irányítására pedig Erich von dem Bach-Zelewski SS-Obergruppenführer (altábornagy) rendőrtábornok kapott megbízást.
Az SS-alakulatok, különösen Dirlewanger és Kaminski katonai fegyelmet is alig ismerő martalócai bestiális kegyetlenséggel irtották az ellenállókat.
Az elfogott felkelőket megkínozták, és a helyszínen kivégezték.
Bach-Zelewski tábornok Hitler utasítását figyelmen kívül hagyva elrendelte, hogy szigorúan tilos az elfogott nők és gyerekek kivégzése.
A tábornok parancsát azonban Dirlewanger bűnözőkből álló alakulata, és Kaminski többnyire részeg valamint teljesen fegyelmezetlen emberei rendszeresen megszegték.
Noha a németek nehéztüzérséget, páncélosokat, lángszórós alegységeket és a taktikai légierőt is bevetették a felkelők ellen, csak rendkívül nehezen tudtak felülkerekedni a Honi Hadsereg fogyatkozó létszámú, ám kétségbeesett elszántsággal küzdő harcosain.
Az égő romok között zajló öldöklő harcban a lengyel felkelők sem irgalmaztak a németeknek, az elfogott SS-eket a helyszínen agyonlőtték. Bór-Komorowski tábornok csak néhány napos harchoz látta elégségesnek az erőit, ehhez képest még szeptember közepén is tombolt a küzdelem.
A német egységek szeptember 16-án elfoglalták Marymontot és Czerniakówot, 26-án Felső-Mokotówot, 30-án pedig Dél-Żoliborzot. A felkelők kezében ekkorra már csak a Belváros központi része maradt, ezért Bór-Komorowski tábornok, nem látva értelmét a további harcoknak, október 2-án feladta a küzdelmet.
Bach-Zelewski tábornok a kapitulációs okmányban elismerte a felkelők hadifogoly státuszát,
és megakadályozta, hogy a fegyverletétel után bosszút álljanak rajtuk.
Így ért véget két hónapi véres és kegyetlen küzdelem után a varsói felkelők eposzi küzdelme.
A varsói felkelés a második világháború egyik legvitatottabb eseményének számít. A lengyel emigráns kormányt utóbb sok támadás érte a felkelés úgymond felelőtlen kirobbantása miatt.
Sztálin „bűnös kalandorságnak" minősítette a lengyelek akcióját,
és a szovjet hadsereg passzivitását a német 9. hadsereggel vívott harcokkal, valamint az utánpótlás hiányával magyarázta, a Honi Hadsereg és a londoni emigráns kormány vétkének kiáltva ki a kudarcba fulladt varsói felkelést.
Valójában a szovjet diktátor nem is akart segíteni a lengyeleknek.
Sztálinnak ugyanis semmiféle érdeke sem fűződött ahhoz, hogy a Moszkvával szemben álló törvényes lengyel kormányé legyen Varsó felszabadításának érdeme.
Érzékelve a nyugati közvélemény felháborodását, a ravasz szovjet diktátor augusztus végén két, újoncokból álló ezrednek parancsot adatott, hogy kíséreljék meg a Visztulán való áttörést és a felkelőkkel történő egyesülést, ám Sztálin pontosan tudta, hogy ez az akció már semmit sem változtathat a Honi Hadsereg bukásán.
Viszont később ezzel takarózva utasította el a feltűnő szovjet passzivitást kritizáló nyugati vádakat.
A lóláb ennek ellenére is erősen kilógott a szovjet diktátor köpenye alól: amikor Churchill és az amerikaiak is arra kérték, hogy a felkelők légi utánpótlásának biztosítására engedélyezze ideiglenesen szovjet repülőterek igénybevételét,
szemrebbenés nélkül megtagadta e kérést,
cinikusan arra hivatkozva, hogy nem tudná a leszálló gépek biztonságát garantálni a front közelsége miatt. A cserbenhagyott és elbukott varsói felkelés nem került fel a győztes szövetségesek történelmi dicsőségtáblájára.