„Abban a pillanatban, mikor parancsnoki zászlóm ereszkedni kezdett, összes hajóink is bevonták lobogóikat, azt a hadilobogót, amelyet az ellenség előtt sohasem vontak be megadás jeléül."
(Horthy altengernagy, flotta-főparancsnok, az osztrák-magyar flotta átadásáról)
1918. február 27-én IV. Károly ausztriai császár és magyar király Badenbe, az osztrák-magyar hadiflotta főparancsnokságára rendelte Horthy Miklós sorhajókapitányt, a Tegethoff-osztályba tartozó szupermodern Prinz Eugen csatahajó parancsnokát.
A kihallgatáson megjelent magyar tengerésztisztet az uralkodó soron kívül ellentengernaggyá léptette elő, egyben - rangban több admirálist megelőzve - kinevezte a flotta főparancsnokának.
A frissen kinevezett admirális,
Horthy Miklós a flotta egyik legnépszerűbb és legsikeresebb tengerésztisztje volt,
aki merész kezdeményezőkészségével és rámenősségével az osztrák-magyar hadiflotta tisztikarának azt a fiatal generációját képviselte, akik az óvatos, a nagy értékű modern csatahajókat a kikötőben pihentető „öregekkel" szemben az ellenséggel szembeni aktív fellépés hívei voltak.
Horthy Miklós az 1953-ban Buenos Airesben kiadott memoárkötetében így emlékezett vissza flotta-főparancsnoki kinevezésére:
"Váratlanul ért ez a kitüntető megbízás, és arra kértem Őfelségét, hogy térjen el ettől a szándékától. A háború negyedik évében, a flottaparancsnok a végső eredmény kialakulására semmi esetre sem gyakorolhat döntő befolyást. Azonkívül nagyon sok nagyérdemű kitűnő tengerésztisztet előznék meg, ami nem jó benyomást keltene.Az uralkodó azonban ragaszkodott elhatározásához, mert – mint mondotta – a tengerészet néhány magasabb tisztségében is fiatalabb erők kellenek."
Ilyen előzmények után vette át a hadiflotta feletti parancsnokságot a Monarchia legfiatalabb, ekkor 50 éves admirálisa.
Horthy egyáltalán nem volt könnyű helyzetben, amikor friss zászlóstisztként visszatért Pólába (ma Pula, Horvátország).
Elődjei, Anton Haus és Maximilian Njegovan tengernagyok parancsnoksága alatt a flotta nehéz felszíni egységei, köztük a legmodernebbnek számító Tegethoff-osztály négy csatahajója, tétlenségre voltak kárhoztatva.
Az első világháború végére az osztrák-magyar hadiflottát is elérte az erjedés. A nagy felszíni egységek csak nagyon ritkán hagyták el a kikötőt, a harci bevetések többségét a könnyű hajóosztályokba tartozó rombolók és torpedónaszádok, illetve a gyorscirkálók hajtották végre.
(Horthy az adriai antant erők ellen aratott leghíresebb győzelmét, az 1917-május 15-én lezajlott otrantói ütközetet is egy könnyű egységekből, négy gyorscirkálóból és kettő rombolóból álló kötelék parancsnokaként vívta meg.)
A kikötőben veszteglő nagy csatahajók legénységének a hosszú tétlenkedés, a háború miatti általános elégedetlenség, az oroszországi bolsevik forradalom nyomán egyre jobban elharapódzó felforgató eszmék, továbbá a többnemzetiségű Monarchia szétbomlasztásán munkálkodó soviniszta agitáció jelentősen aláásta a fegyelmét.
Horthy a katonai fegyelem helyreállítására egy nagyszabású harci bevetést tartott a legjobb eszköznek.
Az Adriai-tenger déli bejáratát, a keskeny Otrantói-szorost az antant tengerészeti erői 1918 elejére ismét lezárták.
Az új flotta-főparancsnok ezért elhatározta, hogy a régi gyakorlattal szakítva, valamennyi rendelkezésre álló erővel, köztük a modern és nagy tűzerejű Tegethoff csatahajó-osztály összes egységének bevetésével ismét feltöri az otrantói zárat, egyszersmind az adriai antant-flotta tőrbecsalásával, megsemmisíti az ellenséget.
A főparancsnok az ambiciózus haditerv végrehajtásához elnyerte az uralkodó, IV. Károly jóváhagyását is. A gondosan megtervezett hadművelet azonban még azt megelőzően, hogy kibontakozhatott volna, kudarcba fulladt. A fő osztrák-magyar csapásmérő erő, a Tegethoff-osztály csatahajói két harci kötelékbe sorolva indultak el a bevetésre.
Horthy a tengernagyi zászlóshajó, az SMS Viribus Unitis fedélzetén Raguza (ma Dubrovnik, Horvátország) közelében várta az SMS Tegethoffal együtt a Heinrich Seitz sorhajókapitány parancsnoksága alatt álló, és az SMS Szent István valamint az SMS Prinz Eugen csatahajókból álló másik kötelék beérkezését.
Ez a két csatahajó azonban különféle műszaki problémák miatt az eredeti ütemtervhez képest csak késedelmesen futott ki a pólai hadikikötőből.
Másnap, 1918. június 10-én hajnalban, a szürkületet kihasználva Luigi Rizzo korvettkapitány két MAS típusú torpedócsónakja
Premuda térségében sikeres torpedótámadást hajtott végre a Szent István csatahajó ellen,
ami a kora reggeli órákban elsüllyedt.
Amikor Horthy ellentengernagy nem sokkal később az SMS Viribus Unitis fedélzetén kézhez vette a Szent István pusztulásáról szóló telegramot, azonnal lefújta az akciót. „ A gyorsnaszád (ti. Rizzo korvettkapitány olasz torpedócsónakjai, a szerk.) elmenekült, tervezett hadműveletünkről az ellenség tudomást szerzett, és így a meglepetés lehetősége ezzel megszűnt. Ezek a kedvezőtlen körülmények arra kényszerítettek, hogy fájó szívvel lemondjak tervezett vállalkozásunk végrehajtásáról" – írja Horthy a hadművelet lefújásáról az emlékirataiban.
A Viribus Unitis felszedte a horgonyt, és északnak, Pulának fordította orrát, majd kísérő egységeivel együtt másnap befutott a hadikikötőbe, amit már soha többé nem hagyott el.
1918 októberére a Monarchia a teljes felbomlás szélére került. IV. Károly október 17-i kísérlete, hogy államszövetséggé alakítva mentse meg a Duna-menti birodalmat, kudarcba fulladt.
Az Osztrák-Magyar Monarchia tagállamaiban megalakult nemzeti tanácsok ugyanis a király kiáltványa ellenére kivétel nélkül az elszakadást,
és a teljes szuverenitást követelték országaik számára.
Noha az erjedés a hadiflottát sem kerülte el, Horthynak az utolsó napokig sikerült fenntartania a fegyelmet.
Október 28-án azonban legfelső helyről, a flotta-főparancsnoknak címzett kézirat futott be a Viribus Unitis admirálisi szalonjába. IV. Károly király Horthyt soron kívül altengernaggyá léptette elő,
egyben megparancsolta, hogy a teljes flottát adja át a Délszláv Nemzeti Tanács képviselőinek.
A szomorú aktus 1918. október 31-én délután, a Viribus Unitis admirálisi szalonjában zajlott le. A Délszláv Nemzeti Tanács képviseletében dr. Tresits-Pavicsics, dr. Ivo Cok, Vilim Bukseg, és a pólai helyi nemzeti bizottság néhány tagja lépett a csatahajó fedélzetére.
A délszláv delegációt Horthy altengernagy, Konek fregattkapitány vezérkari főnök, Lauffer és Schmidt sorhajókapitány, a 2. és 3. hajóosztály parancsnokai, valamint a 2. torpedónaszád-flottilla elöljárója fogadta a Viribus Unitis szalonjában.
A tárgyalás rövid volt, és rideg hangnemben folyt le. A horvát-szerb delegációnak azt a kívánságát, hogy a flottaparancsnok vonassa le a császári-királyi hadilobogót, és húzassa fel a főárbocra a délszláv nemzeti zászlót,
Horthy altengernagy száraz hangon elutasította,
azt hangoztatva, hogy mindaddig amíg el nem hagyja a fedélzetet, a vörös-fehér-vörös hadilobogót sem fogják bevonni.
Az átadási ceremónia során Horthy megkérdezte, hogy személy szerint ki lesz az utódja, akinek átadhatja a flottát, hiszen az nem maradhat parancsnok nélkül.
A civil urakból álló délszláv küldöttséget váratlanul érte a jogos kérdés, mert erre nem voltak felkészülve.
Látva zavarukat, Horthy altengernagy ekkor azt a javasolta, hogy ideiglenes jelleggel a horvát nemzetiségű Janko Vukovics de Podkapelski sorhajókapitányt, zászlóshajója parancsnokát nevezzék ki flottaparancsnoknak.
Miután javaslatát elfogadták, majd aláírták az átadás-átvételi jegyzőkönyvet, megszólalt a fedélzetmester sípja, és a Viribus Unitis tisztikara illetve legénysége utoljára sorakozott fel a csatahajó fedélzetén. Azt követően, hogy levonták a császári és királyi hadilobogót,
Horthy altengernagy elbúcsúzott a legénységtől, majd elhagyta a fedélzetet, hogy pólai villájába siessen csomagolni.
Horthy altengernaggyal együtt távozott a hajóról az összes nem délszláv származású tiszt és altiszt, valamint legénységi állományú tengerész, annak ellenére, hogy a délszláv tanács felajánlotta részükre a továbbszolgálás lehetőségét.
Horthy távozása után Vukovics sorhajókapitány mindenekelőtt a szolgálati rend folyamatosságát szerette volna fenntartani, ami korántsem bizonyult egyszerű feladatnak, mivel a nem délszláv tengerészek távozásával erősen megfogyatkozott a hadihajó legénységi létszáma.
A szolgálatban megmaradt és szinte kivétel nélkül horvát nemzetiségű tengerészek körében oldott hangulat uralkodott.
Sokan elhagyták a hajót, hogy részt vehessenek a délszláv függetlenséget ünneplő városi utcabálon,
de a fedélzeten maradók körében is magasra csapott az italozással egybekötött ünnepi hangulat.
A fellazult fegyelem miatt az éberség is erősen lelankadt a szolgálatos matrózok körében, de ugyan ki számított volna bármiféle ellenséges támadásra ezen az emelkedett napon. Pedig a kiszámíthatatlan végzet ott ólálkodott a kivilágított csatahajó közelében, még ha ha nem is közvetlenül a felszínen, hanem kevéssel alatta.
Az első világháborúban az olasz királyi haditengerészet, illetve az antant adriai flottaegységei többször is megkísérelték az osztrák-magyar hadikikötők, illetve az ott horgonyzó, számukra súlyos fenyegetést jelentő nagy felszíni egységek megtámadását,
azonban a császári és királyi flotta - hivatását betöltve-, minden alkalommal sikeresen megvédte a Monarchia kikötőit és adriai partvidékét.
1918 júliusában Raffaele Rosetti, az olasz haditengerészet mérnöke egy speciális támadóeszközt konstruált a jól védett osztrák-magyar kikötőkbe való sikeres belopódzás céljából.
Az önjáró Rosetti-torpedó, vagy ahogy másként hívták, a „Mignatta", egy Schneider-típusú torpedóból átalakított, 8 méter hosszú és egy-egy személy szállítására alkalmas, félig felszíni, félig víz alatti eszköz volt, amelyet akkumulátor, illetve sűrített levegő hajtott.
1918. október 31-én a korai sötétséget kihasználva,két olasz torpedócsónak, a MAS-94 illetve a MAS-95 elhagyta az olasz partokat, hogy az éjszaka leple alatt megközelítse a pólai hadikikötőt.
A torpedócsónakok egy-egy Mignattát vontattak, és amikor a kora hajnali sötétben célhoz értek, a külső kikötői gáttól mintegy 1000 méteres távolságból útnak indították az eszközöket, a feltaláló Rosetti, illetve Raffaele Paloucci, a haditengerészet orvos-hadnagyának irányításával.
Rosetti és Paloucci még a bevetés előtt elhatározták, hogy a Viribus Unitis lesz a célpontjuk. Ez a szupermodernnek számító drednaught-típusú, tizenkettő 305 mm-es főlöveggel felszerelt, és több mint 150 méter hosszú, gőzturbinával hajtott csatahajó nem csak a híres Tegethoff csatahajó-osztály egységeinek egyike,
hanem 1912-től az osztrák-magyar hadiflotta mindenkori zászlóshajója is volt egyben,
tehát egyfajta szimbolikus jelentőséggel rendelkezett.
A kikötőbe belopódzó olasz búvárok dolgát jelentősen megnehezítette, hogy a Viribus Unitis állt leghátrább a horgonyzó hadihajók sorában, a part és a Santa Andrea sziget között. Tovább nehezítette a dolgukat, hogy mire hosszadalmas manőverezéssel sikerült a Viribus Unitis közelébe jutniuk, már reggel háromnegyed öt volt az idő, és lassan kezdett megvirradni.
Amikor a csatahajó mellé értek, újabb problémával kellett szembesülniük;a Mignatta ugyanis süllyedni kezdett. Már úgy látszott, kudarcba fullad az akció, amikor Rosetti rájött, hogy egy nyitva okozott szelep okozza a problémát, amit sikerült elhárítania.
Újabb rendkívül óvatos manőverezés után, nagyjából a gépházak magasságában, Rosettinek sikerült a az egyik időzített aknát a hajótesthez rögzítenie, nagyjából három méter mélyen a vízvonal alatt .
Mivel kezdett megvirradni, arra már nem maradt idejük, hogy észrevétlenül elhagyják a kikötőt,
ezért úgy döntöttek, hogy megpróbálnak észrevétlenül kiúszni a partra,
majd kivárva a megfelelő pillanatot, elvegyülni a tömegben.
Ezért az akna időzítőjét csak egy órás késleltetésre állították be. A másik aknát is élesítették, majd a robbanóanyaggal megtöltött Mignettát találomra elindították a part irányába, remélve, hogy nekiütközik valamelyik horgonyon álló hajónak.
Ezután a két olasz tiszt elkezdett a part felé tempózni, ám pechjükre, a Viribus Unitis egyik matróza kiszúrta őket,
és riadóztatta az őrséget. Rosettit és Paoluccit hamarosan beérte a csatahajóról leeresztett egyik motorcsónak, amelynek legénysége kihalászta a vízből a hoppon maradt olaszokat.
A két olaszt az ideiglenes flottaparancsnok, Vukovics sorhajókapitány elé állították. Rosetti és Paolucci csak ekkor tudták meg, hogy a flotta, és így a Viribus Unitis sem az ellenség, hanem a születő „baráti" délszláv állam tulajdonában van már.
Ennek hatására Roselli bevallotta, hogy időzített mágneses bombát helyeztek a Viribus Unitis oldalára, ami hamarosan robbanni fog, ezért a csatahajó azonnali kiürítését sürgette, azt kérve, hogy ők is a távozók között lehessenek. Vukovics tisztjei között volt, aki nem hitt Rosettinek, és az „aknáról szóló mesét" ravasz szökési kísérletként értékelte, ám a flottaparancsnok komolyan vette az olaszok közlését, és elrendelte a Viribus Unitis elhagyását. A riadó váratlanul érte az éjszakába nyúló mulatozástól megfáradt legénységet, a hajó azonnali elhagyásáról szóló parancs pedig pánikot váltott ki a tengerészek között. Riadt szaladgálás kezdődött a fedélzeten, sokan megzavarodva fel-alá rohangáltak, mások pedig a vízbe vetették magukat. Senki sem törődött a csatahajó megmentésével, mindenki igyekezett úgy menteni magát, ahogyan csak tudta. Paolucci később így emlékezett vissza a Viribus Unitis fedélzetén kitört pánikról: „Hallottuk, hogy csapódnak a nyíló ajtók, láttuk, ahogy a félmeztelen emberek őrült módjára rohannak fel a lépcsőkön, és hallottuk a vízbe hulló testek csobbanását." A lovagias parancsnok, Vukovics sorhajókapitány megengedte a két olasznak, hogy ők is a vízbe vethessék magukat, a parancsnok azonban a hídon maradt, hogy megpróbálja menteni, ami még menthető. Hat óra negyvennégy perckor mély detonáció hangja hasított a kora reggeli város álmos csendjébe.
A robbanás ereje csaknem egy méter magasra lökte a csatahajót, majd a Viribus Unitis gyorsan elkezdett a jobb oldalára dőlni. Alig negyedórával a robbanás után, a csatahajó felborult, és pár perc múlva elnyelte a kikötő piszkosszürke vize.
A csak alig fél napja flottaparancsnoki tisztséget viselő Vukovics sorhajókapitány a süllyedő hajó roncsai között lelte halálát.
Még a szakirodalomban is tartja magát az a nézet, hogy a Viribus Unitis 400 embert ragadt magával a mélybe, a legfrissebb kutatások szerint azonban csak 40 körül lehetett az áldozatok száma.
Mivel az elsüllyedt csatahajó komoly veszélyt jelentett a pólai kikötő forgalmára, 1929-ben az olasz hatóságok robbantásokkal szétdarabolták a hajótestet, a nagyobb darabjait pedig kiemelték. ( 1918 után az Isztriai-félsziget egészen a második világháború végéig olasz fennhatóság alá került.) Horthy altengernagy utolsó zászlóshajójának kiemelésre nem került maradványai azonban mind a mai napig a pulai kikötő 30 méteres mélységében őrzik a hajdanvolt osztrák-magyar flotta emlékét, amit még fennállt, soha sem tudtak legyőzni.
Források:
Horthy Miklós: Emlékirataim (Budapest, 1990, Európa-História)
Hét Tenger: A polai rajtaütés ( www.htenger.blog.hu)
Covert Shores: The world's first combat swimmer ship attack (www.hisutton.com)
Special Feature: Assault on the Viribus Unitis (www.worldwar1.com)