A 19. század második felében Európa eljutott a globalizáció küszöbéhez. Ez a folyamat azonban összetett, bonyolult és nehezen áttekinthető. Ennek ellenére a fő tendenciák jól látszanak.
Az új államok születésének folyamata kétarcú.
A 19. század második felében egyrészt a Monarchia mellett közepes, később nagyhatalomnak is számító államalakulatok, mint Németország és Olaszország születtek meg.
Másrészt
az Osztrák–Magyar Monarchia megszületését és befolyásának növekedését a Balkánon változások kisérték;
Szerbia és Crna Gora 1878-ban nyerte el teljes függetlenségét és kezdte meg a kisállami létet (1882-ben Szerbiában, 1910-ben Crna Gorában kiáltották ki a királyságot). Harmadrészt 1912. október és 1913. május között zajlott az első Balkán-háború, majd júniustól augusztusig a második.
Az események egymásmellettisége és egymásutánisága a történelem szigorú logikáját mutatja;
Európa politikai helyzetét, állapotát a nagy- és a kisnacionalizmusok együttélése, egymásra hatása határozta meg.
A pánszlávizmus, a pángermanizmus birodalomalkotó, transznacionális eszmeisége hatással van a 19. század elején francia hatásra öntudatra ébredő népekre is,
akik fő jellemzője az erős érzelmi intenzitás,
a hamis történelmi távlatok, hagyományok keresése, az erős államok, nagyhatalmak gyámkodásának elfogadása.
A horvát illirizmus, a dákoromán elmélet, a francia, a szerb, a szlovák nacionalizmus az orosz nagyhatalom támogatását élvezte.
A transznacionális jellegű, regionális, lokális konfliktusokkal terhelt balkáni háborúk azonban nem hoztak megoldást térség gondjaira.
A nagyhatalmi érdekek miatt kitört első nagy globális világégés az első világháború, amely átrendezte a világ erőpólusait.
Kirobbanása a történelem mélyrétegeiben zajló spontán hálózati folyamatoknak, valamint az emberiség által létrehozott, tőle függetlenedő veszedelmes struktúrák, például a titkosszolgálatok, fegyvergyártásban érdekelt hálózati erőközpontok aktivizálódásának volt köszönhető.
Ezt a háborút tekinthetjük a globálissá váló politikatörténet első felvonásának.
A második felvonást a Párizs-környéki békék jelentették, amelynek egyik epizódja, a trianoni békeszerződés kapcsolódott Közép-Európa történetéhez a Monarchia megszűnése révén.
A számok szemléletesen mutatják a végeredményt: a Monarchia a maga 676 000 négyzetkilométeres területével és 51 milliós lakosságával számos gyenge pontja ellenére európai nagyhatalomnak számított.
A területi változások nagymértékben, máig hatóan megváltoztatták az ország gazdasági helyzetét, szociális állapotát.
Az új ország iparosodottabb lett: míg a lakosság 41,6 százaléka, addig az ipari népesség 51,2 százaléka, a gyári munkásságnak egyenesen 57 százaléka maradt a trianoni Magyarországon; 4 241 gyárának csupán mintegy 50 százaléka maradt a csökkent területen.
Hamarosan feloldhatatlan ellentmondás keletkezett egyes iparágaknak a területcsökkenés mértékéhez képest aránytalanul nagy kapacitásának megmaradása és az elveszített nyersanyag, illetve fogyasztópiac között.
A háború előtti utolsó békeév adatai szerint az ipari termelés értékének 55,9 százaléka maradt az új területen, és ez lényegesen meghaladta a lakosság, különösen pedig a terület csökkenésének mértékét.
Az átlag mögött viszont lényeges eltérések húzódtak meg. A sokszorosító ipar termelési értékének 89,2 százaléka, a gépgyártásnak 82,2 százaléka, ugyanakkor a faiparnak csak 22,3 százaléka maradt a trianoni területen.
A gépgyártás egyik legfejlettebb ágának, a közlekedési eszközök gyártásának a kapacitása a történeti Magyarország, illetve részben a Monarchia igényeihez volt méretezve.
A háború előtti 19 273 kilométeres vasúthálózatból 8 364 kilométer (42,4%) maradt meg.
Ennél is nagyobb méretű a vasúti gördülőanyag mennyiségének csökkenése. A mozdonyok száma 4 949-ről 2284-re, a vasúti teherkocsiké 105 837-ről 18 010-re csökkent.
A feldolgozóipar nyersanyagbázisa jórészt az elcsatolt peremvidékeken található; emiatt minden áron exportálni kellett, hogy az ország hozzájusson a szükséges nyersanyagokhoz.
A területi változások miatt teljesen elveszett évi 2,5 millió mázsa kősó, évi 65 000 tonna kőolaj, megszűnt az arany (évi 3 500 kilogramm), az ezüst (évi 12 000 kilogramm), valamint a réz (105 000 mázsa) bányászata. Lényegesen, évi 3,9 millió mázsáról 1,2 millióra csökkent a vasérctermelés.
Aránylag nagyobb mértékben maradt az új határok közt a szén,
ám az erdőterületek csökkenése katasztrofális méreteket öltött:
a tölgyerdők 32,5 százaléka, a bükk és más lombos erdők 13,5 százaléka, a fenyőerdők 2,8 százaléka maradt az új határon belül.
A tények egyértelműen igazolják, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásának legnagyobb kihatással járó gazdasági következménye, hogy Magyarország egyik pillanatról a másikra kikerült a világpiacra, ezáltal külkereskedelemre utalt ország lett.
A mai közgazdasági fogalmaink szerint teljesen kiszolgáltatottá vált a globális gazdasági hatásoknak.
A magas külkereskedelmi ráta miatt erősen függött a világpiaci konjunktúra alakulásától. Az export zömét csak néhány mezőgazdasági termék tette ki, amelynek 70 százalékát a 20-as évek végéig négy ország piacán helyezték el.
A háború előtt az ország nemzeti jövedelmének alig valamivel több mint 13 százaléka realizálódott a külkereskedelemben;
az 50 milliós birodalom, a Monarchia a magyar kivitelben döntő szerepet játszó élelmiszereknek védővámokkal biztosított stabil felvevőpiacot. A sertéskivitel 100 százaléka, a bor 55 százaléka, a liszt 90 százaléka, a baromfi 75 százaléka a Monarchia belső piacaira került.
Ugyanakkor Ausztriából származott a hazánkba importált férfi-női ruha, a fehérnemű 100 százaléka, a gyapjúszövet és kötött áru 96 százaléka, a cipőtermék 85 százaléka.
A Monarchia felbomlásának veszélyét a politikusok már a 19. század végén megsejtették. A kisnépi nacionalizmusok centripetális ereje egyre intenzívebben növekedett. A népek egymásra találásának transznacionális útja a konföderáció volt.
Erre Kossuth Lajos Duna-konföderációs terve a legelső bizonyíték.
Amikor a Monarchia felbomlásának veszélye látható távolságba került, újabb konföderációs tervként merült fel a trializmus néven ismert, a trónörökös Ferenc Ferdinánd által ápolt és támogatott elképzelés.
Ettől a birodalom nemzetiségei idegenkedtek, mert nemzeti törekvéseik megtorpedózását látták benne.
Ez volt Ferenc Ferdinánd meggyilkolásának és az első világháború kirobbanásának egyik oka.
Érdekesek azok a globális léptékű elképzelések, amelyek a pánnacionalizmusok hatására megszülettek és a háború utáni rendezésre vonatkoztak.
Amikor Németország a breszt-litovszki békében óriási területeket rabolt Oroszországtól 1918-ban, teljesülni látszott Németországtól a Dnyeperig terjedő nagynémet világbirodalom pángermán víziója.
A pánszlávizmus eszmeiségének birodalomépítő törekvéseinek megnyilatkozása a Masaryk- és Benes-féle gondolat, amelyet 1917. május 30-án deklarációjában fejtett ki a két politikus.
E szerint a Monarchia összes tartományában élő szlávok egyesítése a cél. A német Drang nach Osten, a Hamburgot és Berlint Béccsel és Budapesttel összekötő nagy politikai elképzelésnek, amely túlnyúlik a Balkánon és Kis-Ázsián, majd tovább mutat Bagdad, a Perzsa-öböl és az Indiai-óceán felé,
a Masaryk-féle pánszláv államok állták volna útját.
A trianoni békeszerződésben meg nem valósult, de a számunkra mai politológiai szemlélettel megnevezhető, jellemezhető transznacionális globális kor kezdete volt ez.
Az első világháború végén a versailles-i békeszerződésben szerepet játszó nagyhatalmak, ilyen elképzelések blokkjaiból építették fel a 20. századi kisnépi történelmet döntően meghatározó, a következő évtizedekben azonban erősen omladozó békeművet, a Trianon óta toldozott-foldozott, a 21.században többfelé szakadni látszó világpolitikai térképet.
A pánszlávizmus, a transznacionalizmus sajátos hajtásának tekinthetjük a nagy Jugoszlávia néven ismert állam megszületését. Az ország történelme nem véletlenül alakult sajátosan, aminek bizonyítékai az új államalakulat nevének változásai:
1918. december 1-jén kikiáltják a Szerb-Horvát-Szlovén Királyi Államot (1921-től királyság), 1929. október 3-ától az ország új Jugoszláv Királyság, 1945. november 29-én kiáltják ki a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságot.
A nagyhatalmak egyetértésének hatására megszületett, egy kísérletnek is tekinthető soknemzetiségű állam Európa térképén.
A soknemzetiségű területből kellett egy működőképes államrezont szervezni; ehhez a nacionalizmusnak egy új fajtájára volt szükség,
amit ma jugoszlávizmusnak, a délszlávok összetartozását kifejező nemzettudatnak nevezhetünk.
Ez a hibrid nacionalizmus a nagyszerb nacionalizmus és a horvát, valamint a szlovén és más kisebb délszláv népek nacionalizmusának ötvözete.
A kisnépi nacionalizmusok centrifugális ereje a nagyszerb nemzettudat volt.
Már az új államalakulat első percétől kezdve éreztette hatását a kohéziót szétfeszítő centripetális erők működése.
A második világháború próbára tette az új államot, amelynek egységét az usztasa néven ismert horvát és a csetnik néven ismert szerb nacionalista csoportok működése fenyegette.
A kis nacionalizmusok által képviselt usztasa állam, majd a csetnik csoportok egy része kiegyezett a német megszállókkal, így válhattak 1943-tól egyre inkább a világbirodalmi álmok, a Hitler által képviselt pángermanizmus eszközeivé: ezt kellett megakadályozni.
A spanyolországi polgárháború jó kísérleti terepnek bizonyult a szovjet- orosz kommunista állam számára, nemcsak katonai szempontból, hanem politikai vonatkozásban is.
A proletár internacionalizmus globális szellemisége a Nyugatot elidegenítette,
ám a nácizmus agresszivitása újabb ideológiát követelt, amelyet a vele szemben álló népek elfogadhattak, és lehetővé tette a kommunizmus térnyerését Nyugaton is.
Hangsúlyozta, hogy a nácizmus elleni összefogás politikai kifejezője a transznacionálisnak tekinthető népfront-gondolat, amely tetszetősen minden „haladó" erő összefogását hirdette, ami így alkalmassá vált a mérsékelt polgári oldal megnyerésére is.
Jugoszláviában érzelmi síkon a jugoszlávizmus volt az a nemzeti ideológia, amellyel a tömegeket harcba lehetett hívni és Tito volt az a karizmatikus vezető, aki erre képes volt.
Életútja igazolja személyes elhivatottságát, amellyel a soknemzetiségű Jugoszláviában létre tudta hozni a nácizmussal eredményesen szembeforduló össznépi partizán hadsereget.
De Magyarországhoz hasonlóan szorongatták a pánnacionalizmusok Lengyelországot is, miközben a forradalmi polgárháborúba süllyedt Szovjet-Oroszország a proletár internacionalizmus,
a világforradalom lenini eszméje révén újabb globális fenyegetést jelentett a világra.
Végül a bizonytalanul maradt nyugati határok vezettek a lengyel tragédiához, a második világháború kitöréséhez.
Az 1989 utáni Kelet-Közép-Európában mégis Jugoszlávia története a legtragikusabb, ahol néhány évtized alatt egy kisnépek által alkotott állam sorsdrámája játszódott le.
Hasonló a helyzet Csehszlovákia esetében is, ám ott a végkifejlet nem volt a jugoszláv államéhoz hasonlóan tragikus és megrázó.
Ahhoz, hogy a történelmi sorsdráma folyamatának törvényszerűségeit megértsük, érdemes felmérni Jugoszlávia állapotát,
amely természetesen nem önmagában ad elfogadható magyarázatot a végkifejletre.
Jugoszlávia ugyanis megszületésének pillanatától felbomlásáig sorsát meghatározó demográfiai és szociológiai változásokon esett át.
Végső konklúzióként azt lehet megállapítani, hogy a fiatal állam felbomlásának belső okai közül két tényezőt kell kiemelni:
egyrészt a kiegyensúlyozatlan nemzetiségi arányok kedvezőtlen változását,
másrészt a politikai-gazdasági fejlettség aránytalanságait, torzulásait és a belőlük származó szociális feszültségeket.
Fontos tényezőket jelentettek a külső hatások is, többek közt a Szovjetunió felbomlása és az azt követő, alapjaiban változásokat generáló rendszerváltozás a kelet-közép-európai régióban.